Skip to main content

Ajándék lónak túros a háta – Keresztezett szólások

- 2015. 10. 15.

Általános iskolás éveimben nagy divat volt egyes közmondások kifacsarása. Külső-ferencvárosi tanodánkban az aki másnak vermet ás, az sírásó volt a legfelkapottabb. Voltak köztük kitekertek s kettőből keresztezettek, élő részei a hetvenes évek folklórjának. Teljesen átlagos osztályunkban olyan kisfiúk-kisleányok is szajkózták a sokszor tréfás, de mindig megcsavart formákat, akiket enyhén szólva is hidegen hagyott nyelv és irodalom, igazán jó irodalom- és nyelvtantanáraink nagy bánatára. Még a stílusbeli finomságokat is érezték,  és ki tudták használni az aki másnak vermet ás, az sírásó helyzetkomikumát, emlékszem, egyszer a felelő diákot gáncsoló fals súgó kapta meg ezt osztály-nyilvánosan, a tanóra kellős közepén. Családunk belső szóláskeresztezései is azonnali válaszok valamire, a velünk incselgő (tragi)komikum megragadásai egy alkalmas pillanatban. Így lettek apránként frazémáinkká  az ajándék lónak túros a háta; nagy fába vágta a veszett fejsze nyelét; nem kerülgetik olyan forrón a kását. Sokszor valóban a pillanatnyi élethelyzet gyúr két, motívumaival részben érintkező szólást eggyé, vagy épp frappáns harmadikká. A minap is ez az ajándékló került elő a McCafé tálcaalátét-papírját olvasván. Az ember már csak ilyen, észrevétlen is gyűjti az információkat, sokszor csak a meghökkentő élmény tudatosítja benne utólag az automatikus olvasás tényét. Mit is vegyek a barátom szülinapjára, állt a kérdés a papíron, valami olyasmit kéne, aminek nagyon örül, na de akkor mi lesz azzal a szuper cuccal, amit magamnak akartam venni? Végül is arra jut a jó ember, a reklámozandó kávé ihlető társasága mellett, hogy megveheti magának az áhított dolgot, a barátjának meg jó lesz valami kisebb nemtommi is, elvégre nem az ajándék értéke számít. Mintha csak az ajándékozd meg magad, kényeztesd el magad posztmodern és narcisztikus fogyasztói szlogenjét látnám. Lehet, hogy korunk egyes ajándék lovainak tényleg túros a háta? A szájukba régen sem illett belenézni, ajándék lónak ne nézd a fogát, tartja az Európa-szerte elterjedt mondás.

ajándék lónak

Ajándék lónak túros a háta. Karácsony Fanni montázsa egy trójai faló illusztációval,
Raoul Lefèvre: Recueil des histoires de Troie 1464-es műve alapján

Gyermekeim iskolájából rengeteg kisebb-nagyobb favicc jött még évekkel ezelőtt, mikor az általános padjait koptatták, de nem rémlik, hogy valaha is játszottak volna a kerítésen belül szólásfacsarósdit. Később pedig a folklórgyártás jóindulattal is folklórkövetéssé vált: a vicc-csere is egyre inkább áttevődni látszott internetes fórumokra, azon belül is az „okostelefonos” terepekre. Így újabb népi gyöngyszemekre nem is bukkanhattam, és a régi ferencvárosi idők klasszikus darabjai sem tűntek fel többé. Lehet, hogy az iskolás folklórból is kikoptak már ezek? Megbújnak-e még valahol, kisvárosi iskolaudvarok palánkjai mögött, s előreppennek e még egy-egy szüneti kergetőzésben vagy régi időkből itt felejtett körjátékban? Jó lenne tudni, hogy még velünk vannak, mert akkor még él bennünk a kollektív nyelvi játékokra való képesség átörökítő ereje. Persze hitelesen örökíteni, változva és változtatva, újabbat létrehozva az tud csak igazán, aki biztos kézzel bánik azzal, ami elei örökségeként reámaradt. Újra lehet álmodni, újra lehet gondolni a hagyományt, de csak a tapasztalás, bölcsesség, alázatos mértéktartás ösvényeit járva. A konyhában magam is élvezettel gondolom újra a paprikás (piros) magyar konyha pompás fogásait, szűkebb és tágabb asztaltársasunk elismerése mellett. De hogy xantángumit öntsünk a gulyásba, az csak egy Michelin-csillagra érdemes ultrasznob étterem abszurd és gyomorforgató kiváltsága lehet.

Így vagyunk közmondásainkkal is. Jól játszani csak az tud velük, akinek van miből építkeznie, s szereti őket. Lego-várat sem lehet építőkockák nélkül összerakni, s itt gondolhatjuk újra a múlt havi, népzenei kérdést (l. Szólásmentés 12.): a tudatos átalakítás, a játékos, de tudatos variálás ráirányíthatja-e a figyelmet veszendő folklórértékeinkre? Megkedveltethet-e unottnak, avíttnak tűnő formákat, melyek nagy része valójában ma sem avult, csak a mi kommunikációs forradalmaink stiláris igénytelensége teszi őket látszólag fölöslegessé. Fontos kérdések ezek, melyekre nincs egyedül üdvözítő válasz. Ahogy a népzenei autentikusság dilemmája kapcsán említettem, vannak viták, melyek általánosan érvényes válasz híján időtlenül aktuálisak és ezért izgalmasak. Ezért is várok örömmel minden véleményt és ellenvéleményt, legnagyobb örömmel pedig további játékos szólásokat családi-baráti körből, régi iskolaudvarokról, tornácok árnyáról vagy akár a nagyváros forgatagából, egyszóval bárhonnan, ahol életünk során egy-egy derűs pillanattal megajándékozhatnak minket.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x