Amíg várunk, hagyjatok a gondolatainkkal – felirat várta a nézőt, mikor beléptünk a sötét térbe. És a színészek már beállva vártak ránk, aztán mi beülve vártuk az előadás kezdetét. Hagyjatok a gondolatainkkal – olvastam vissza magyarul, románul és angolul, mert most három nyelvre fordították az előadást. Ütött-kopott kosztümök, néhány pad állt a játéktérben, két erős kötél lógott fentről; a közönség oldalán – a túloldalon – fekete harangszoknyás nő gólyalábakon. A halál – gondoltam akkor.

Elbűvölt a szerb nyelv rohanása, a sok érthetetlen beszéd, a néha ismerősen csengő szavak. Kapkodtam a fejem, hogy olvassam is a szöveget, de lássam is a játékot. Közben gyakran belefeledkeztem a három nyelvű szövegek összehasonlításába, a fordítási bravúrok vagy éppen hibák elemzésébe. Miközben rohant előre a történet: egy idős férfi, Gregor Samsa, haldoklik. Az ő szemszögéből ez nem más, mint szeretkezés a gyönyörű fekete nővel (régi halálképzet, hogy a távozni készülő férfi nőként képzeli el a halált), a család nézőpontjából viszont kín és fájdalom.

Az előadás három kulcsszó köré épül: várni, idő, út. Mindháromnak megjelennek a származékai, gyakran kerülnek elő különböző kifejezésekben, felszólításokban: Te várakoztál, de nem éltél. Várnod kell! Várnotok kell! Várólista, váróterem, amíg várunk… – halljuk többször a bemutató során. Az idővel (Nincs több időtök. Tessék, az időd!) és az úttal (utazás, utas, utazom, útitárs) összekapcsolva sejtem, nagyon kell figyelnünk a többletjelentésekre.

Samsa egyszerű kohász (tűzzel dolgozik), gyermekei vannak és unokái, akik végigkísérik haldoklását. Mi pedig párhuzamosan látjuk a külső és belső történéseket. Három jelenet a múltból (emlék?) és egy álomkép (álmodozás, vágykép?) elevenedik meg a szemünk előtt, miközben a színpad hátsó részében párhuzamos történések vannak. Kikötözött férfi, kinek testét sasok marcangolják. Nagyfejű medve, aki szomorúan mondja, hogy: Számomra nincs hely a ketrecben – miközben kiderül róla, hogy nem tud olvasni. Mert ki látott még olvasó medvét? – hahotázunk a poénon, s aztán hozzáteszi: Csak írni tudok – szerelmes verseket! És a nézők elhallgatnak.

Pörög tovább az esemény: látjuk, amint Samsa egy állásinterjún van, és már a gondolatai miatt elutasítják. Be sem engedik a bizottság elé. Aztán megjelenítik az esküvőt: hamis ígéretek hangzanak, behatárolt szerepek villannak fel – tudjuk, mit ér mindez. Szinte ordítva mondja ki: elfogadom őt, mert nincs jobb. Hallgatunk mélyen, magunkba szállva. A harmadik emlékkép pokolbeli jelenetet idéz: vörös színű orgia. Férfiak, nők, nőnek öltözött férfiak. Meztelenek – szépek. De a szexjelenetek inkább csak szomorúak.

Aztán az álomkép, amely az előadás csúcsjelenete: Samsa Istennel szeretne beszélni. Meg is jelenik – rántottát készít egy rezsón, szakadt a ruhája és szarva van. A főszereplő négy percet kap a beszélgetésre, de valójában csak Isten panaszkodik: az emberekre, hogy mennyire türelmetlenek, mindent akarnak – egyből; imáikban mindig csak kérnek vagy perlekednek, mert az, ami van, nem jó vagy nem érthető, hogy miért is történik. Groteszk a jelenet, kínunkban nevetünk. A hátam mögött angolul beszélnek a fiatalok: nem értik, min kell nevetni.

Végül visszatérünk a kezdő jelenethez: Samsa a fekete ruhás nővel szeretkezik – majd kiterítve látjuk egy padon családja körében. Tudjuk, hogy vége. Ennyi volt, de még az első taps előtt a holttest felül: és bemutat. Nekünk? Az életnek? A halálnak?