Skip to main content

Jelekkel a világ körül (nem 80 nap alatt)

Sz. Tóth Gyula - 2015. 08. 12.

Rövid, ismertető recenziót terveztem írni először. Ahogyan alaposabban belemélyedtem az olvasásba, egyik tanulmány a másik után kerekítette a témát. Hatalmas és fontos problémakör tárult föl, ami lendítette az inspirációt, ezzel tágítva az értelmezés kereteit.Már az elején be kell jelenteni, hogy kapóra jött ez a kötet, kedvemre való, számos tétele a tananyag részeként szerepelt kommunikációs kurzusaimon. Az irodalmat szemlézve régi „ismerősöket” találunk, mint Buda Béla, Horányi Özséb, Szépe György, Leontyev, Chomsky, Karácsony Sándor: A magyar észjárásával, Foucault: A hatalom metamorfózisával, aztán a sűrítőn látó E. Hall, aki a Rejtett dimenziókat tárja fel. Az összeállításban vannak még kedvencek, és ismeretlenek is bőven. A vaskos kincstárból 49-et a szerző jegyez.

Jó ismerősök, értelmiségiek, ízlelgetve a könyv címét, bizonytalanok voltak. Hm. Közelítésül ilyenekkel próbálkoztam: emberkörüli jelek, jelek az ember útján. De ott a beszélő alcím. Na, ezek itt a kérdések: „életünk” meg „feltűnő”. Tiszta sor. Ahogy a tanulmányokat olvassuk, sorra jönnek az újabb kérdések. Itt van a következő. Miért kell kötetbe gyűjteni korábban megjelent tanulmányokat? Miért kell megjelentetni korábban már kiadott könyveket? Könyvszerkesztői tanfolyamon felvetődik. Tényleg. Hiszen egyszer már kiadták, az emberek elolvasták (?). Szükség van erre még? El lehet adni? Nyereséges egy ilyen válogatás? Jogos, ám szűklátókörű kérdések. No, ilyenekre válasz ez a kötet.

Nézzük didaktikusan: átvilágítjuk a szerkezetet, a tartalmat, keressük a témákat. Elmélet és gyakorlat együtt. Elméleti írás: 10, esettanulmány: 10. Eligazításul: a tanulmányok első megjelenésének helye. Elmélyedésre: irodalom, 249 forrás. Többoldalú, transzdiszciplináris (mondhatunk hálózatot is) megközelítés, sokfelé nyit: tudományok, oktatás, kulturális szektorok, műveltségterületek. Minden, ami emberi – mindennapi szemiotikai rendszereink, szól az eligazítás. Életünk feltűnő és rejtett jelei, amelyekről tudunk vagy sem, meghatározóak, befolyásolják életünk sorát. A feltűnő jelek között vibrálnak olyanok, mint a graffiti, a tetoválások, a rejtvényfeliratok, a közéleti jelszók. A bőr is emlékezik, a ruha emlékeztet, az öltözködés árulkodó, amiként az is, mit eszünk s hogyan. Az ízlés univerzális és kultúrafüggő. A bor, a pálinka nem hiányozhat a vendégbarát gasztronómia asztaláról, de a vasútnak is megvan a romantikája, illetve a szemiotikája. A kulturális emlékezet technológiája átalakul, erről képes szokásaink közölnek bővebb ismereteket. A hatalom megkerülhetetlen: a nyelv az érdekek szolgálatában. Jó résen lenni, átláthatunk a szitán, az akciók, a szónoklatok leleplezhetőek. Az internethasználat fordulatai megnövelik az „új (virtuális) írásbeli kultúrák” iránti tudományos érdeklődést, megjelenik a SMS-es folklór, s annak számos hatása.

A jelek tanulmányozása, mint „a fejlődés egyik alapgondolata, az emergencia vagy »kiemelkedés« vagy »új minőség«” elvezet az antik filozófiáig, mondja a szerző. A jel az „emergens folyamat előfeltétele és közvetítője”. Megismerhető, tanulható, a tanulás „magával vonja a jelek értelmezését, felhalmozását és elsajátítását” (31-32.).

Balázs Géza a jelek szárnyán nagy utat jár be. A művelődéstörténeti–nyelvi aspektusok kibontása után Rákosrendezőn graffitikbe botlik (193.), Dél-Magyarországon a vasútbúcsúztatón időzik el (176.). A szekszárdi löszfalba vájt régi pince sem kerüli el figyelmét (166.). A házias gasztronómiára csábító falvédőfeliraton is megakad a szeme: „Finom étel lesz a tálba – Gyere babám vacsorára” (162.). (Ennek a műfajnak, témának nagy divatja van, számos gyűjtő színes falvédőkről álmodik, bőséges repertoárral rendelkezik. Két ember van: akinek volt falvédője, és akinek nem. Szólt az asszony bölcsen: „Férjecském, boldog vagyok nagyon, Ha pénzed korcsmában nem hagyod”. És a vallomás: „Úgy imádom én magát, mint a Hold az éjszakát”. Ez személyes darab, pécsi gyermekkorom családi emléke, földművelő nagyszüleim konyhájának faláról. Az Isonzótól hazakerülve nagyapám megnősült, az ifjú pár egybekelt, életük végéig nem hagyták el egymást.) A világutazó, mondjuk éppen Erdélyen át, eljut Costa Ricáig, de az úttalan utakat sem kerüli el, Szarvas és Mezőberény között megállásra készteti: „Krisztus-kereszt az erdőn” (94.). A házszámozás is segíti, talán így találja meg Zuglóban a Rákosmező teret, az országgyűlések emlékkövét (84.).

Ám bármerre is vezessen Balázs Géza útja, az útjelző, a támpont: Széphalom, Kazinczy Ferenc emlékével, a magyar nyelv szimbolikus helye (95-102.). Megható a tudomány, a tudás, a tanárok tisztelete, mely kölcsönös a fiatalabb és az idősebb kollégák részéről. Egy kultúrtörténeti pillanat tanúskodik erről. A Napfényes szemiotika című fejezetben, visszatekintve a szemiotikai konferenciákra, mit is jelent mindez a résztvevőknek: „Egy nagy élmény” – vallja meg Voigt Vilmos, a Magyar Szemiotikai Társaság alapító elnöke. „Aki az életének első néhány évtizedében nem tud beszerezni ilyen saját tudományterületeket és ilyen példaadó embereket maga köré, minek is él?” (119.). A temetőben a nagy elődök előtti főhajtás is a szemiotika emberi, értékőrző tartalmát példázza (18.).

Mindenről fotót készít Balázs Géza, rögzít: bemutatásra, felejtés ellen. Mert a jeltermelődés magával hozza a jelromlást is, a felejtést. Egyfelől felveti: az egyik fő kérdés az, hogy „terápiára van szükség, vagy egyáltalán az emberi élet, a kultúra, illetve a kultúrához való viszonyunk újragondolására. Tudom, hogy ez a legnehezebb.” (42.). Ugyanakkor működik és hat a felejtés – művészete is van, ám betegség is: „Kulturális Alzheimer-kór” (103.).

Az ember keveredik a tömegben, nem csendesedik. A kevert világban az ember elszakad a gyökereitől, új jelrendszerekben bolyong. Úgy érzi boldogul. A felejtés szemiotikája súlyos kérdéseket vet föl, kénytelen: jobb elfelejteni azt, amit felejteni szeretnénk? Jobb volna felejteni, ami összeomlik úgyis… „Eddig minden kultúra elpusztult vagy átalakult.” (111.). Jel–kép–rendszer – sok még a meg nem fejtett titok. Fel van adva a lecke, Balázs Géza mint felelős kutató-tanár „nem tett mást”, jelzi: váltóra van állítva a szemafor. Aki megőriz valamit, mégis, kulturális gyökereiből a földrajzi hely- és klímaváltásban, az a vándorlás és letelepedés után, annak ellenére, fennmarad. Mi tartja fenn, mi élteti az afrikai meleg zónából jövő embert a hideg északon?  Saját jel/kép/rendszere, ha fiziológiailag nehéz is elviselni a skandináv hűvösséget. A hit. Annak jele, képe, rendszere által őrzi a kultúráját, az öltözéket, a kendőt az arca előtt, az étkeket, az étkezést. Az imádság, amihez teret adnak az új kultúrában szaporodó mecsetek. A megőrzött kulturális jelek otthonossá teszik az egyént (aki nem „bábu”) a befogadó kultúrában.

Ebből a kis ízelítőből bizonyára érzékelhető a kötet gazdagsága, többirányúsága. Így a közelítések is többfélék, a recenzens kedvére válogat, némelyiknél, mint például az oktatásnál jobban elidőz. Tanítás? Szemiotika az iskolában? Ránk férne, sűrűsödik a világ. Ugyanakkor a táguló globalizmus szűkít, a színesség uniformizál. Miért? Az egyén csak a számára kedvező jeleket fogja. Miért? Többségi alapon, tömeghatás. A nagy színességben mindenki kezd hasonló lenni, példákat keres: belenéz az elektronikus képbe, választ – egyéniségét nem ismeri, az internetes forgatagban magára ismer –, azt hiszi, magát látja, a Mindenkit látja. A tömegen visszaköszön… a ki is? A tömegember. A színművészetnek is tárgya, egy darab kapcsán a színikritika szerint így is kifejezhető: „Ebbe belenézve nem magunkat látjuk, hanem Akár Akárkit, egy olyan tömegembert, akinek nem lévén más lehetősége, saját testét dobja piacra. A darab a jelenkor erkölcsi és morális válságát tárja föl a brechti elidegenítés módszertanával.” (Mi, a tömegember. Vagy.hu, 2015. január 23. http://www.vagy.hu/tartalom/cikk/8368_mi_a_tomegember) Akár Akárki, egy játékos fordulattal lehetne Akakij Akakijevics. De micsoda különbség! Gogol elbeszélésében A köpönyeg főszereplője egy egészen más kor, egészen más típusú alkata. Szenvedő hős. Monoton életéből, elégedettségéből a tragédia rángatja ki. A sarkára áll? Elégtételt vesz? Szelleme visszajár, mondják, egyénisége – és nem akárkisága – csak halála után jelenik meg. A bennünket körülvevő jelek azt üzenik: nem muszáj ezt megvárni. Élj a körülötted lévő jelekkel. Használd őket, egyéniségedre lesznek. Igaz, „jelpedagógia” is kellene (83.)

Elérkezett a tömegember kora? Azok, akik formálják, irányítják a tömegesedés folyamatát, nagyon is sajátosak. Egyéni látásmóddal, ízléssel és képességekkel, sajátos attitűddel, szükséges eszközökkel űzik az emberipart. Nagyfokú tudatossággal. Mert a globalizáció, egyféle megközelítésben: a „tőkés társaságok világuralma”. Ahogy David C. Korten híres könyvének címe is jelzi. (Lásd a könyv magyar kiadásának fülszövegét: több neves méltatója szerint korszakalkotó mű, „a Nobel-díjas Desmond M. Tutu érsek egyenesen kötelező olvasmánynak minősíti”.) Mindennek megvannak a sajátos jegyei, „feltűnő jelei”, csak észre kéne venni őket. Vagy az ember szereti, ha becsapják? Úgy érzi, szabad, közben a komfort, a világdivat rabja. Minden relatív. Lásd a tömegember „boncolása”, Ortega már elkezdte. (http://tomegember.blog.hu/) Amikor jelzés nélkül cselekszünk: durr, van hang, fény, még illat is, csak egymásba csendülés nincs. Ó, hol vagyunk Baudelaire harmóniájától… Ne mondjunk le róla. Már szólt a filozofikus figyelmeztetés az életérzésről. Igaz, dalban, az emberek különösnek, bohókásnak tartották. Pedig a KFT együttes már évekkel ezelőtt nagyon komolyan kijelentette:

„Bábu vagy…
… nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.

Azt hiszem, nem hiszed,
nincs erőd, hogy észre vedd.
Nyisd ki a szemed!

Bábu vagy, bábu vagy,
valaki elvakít.
Bábu vagy, úgy mozogsz,
ahogy ő irányít.
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.

Azt hiszem, nem hiszed,
nincs erőd, hogy észre vedd.
Nyisd ki a szemed!”

(Megjelenési dátum: 1996. Muszáj volt idézni a teljes dalszöveget fantasztikus aktualitása miatt. Hogy a nagyérdemű ne csak táncdalként hallgassa, és legyintsen rá, hanem „szemiotikai füllel is nézze”.)


Az ismertetés írójának kérdése miatt a borítón látható fényképet eredetiben itt mellékeljük.

A kötet külső borítója rendkívül kifejező: a kép lefedi a szöveget. Összhang van. A (mai) kor embere szembesül egy jellel, nevezetesen az egy tárgy. A helyszín: Guatemala City, Popul Vuh Múzeum. A tárgy ismeretlen: egy tőlünk földrajzilag távoli népközösség kultúrájára utal. A tárgy mint jel, jelez, jelentést küld. Vele szemben egy figyelő-érdeklődő tekintet: mi ez? Érdekes ez? Fontos ez nekem? Valaki készítette ezt a tárgyat. Hogy kerül ez elém? S ha már elém került, közöm van hozzá? Mi közöm van hozzá? Mi dolgom van vele? A maja civilizáció egy darabjával néz „farkasszemet” egy európai. Egy magyar éppen ezekért utazott mintegy tízezer kilométert. Az ilyen pillanatokért. Mert érdekli a dolog, hát közeledik. „A világot a dolog hozza közelünkbe. A közel lényege a közeledés”. (HEIDEGGER, Martin: A dolog = A dolog és a nyelv, ford. JOÓS Ernő, Sárvár, Sylvester János Könyvtár, 2000, 48.) Szembesülés egy kultúra darabjaival. Figyelő-érdeklődő tekintettel közelítsünk hozzá. Talán még megfejhetjük a titkot. A velünk élő titkokat. Talán még javunkra lehetnek. Kinek tűnik fel a tárgy, kérdezhetjük Heidegger nyomán? A figyelő embernek. Emberünk a borítón szuggesztíven néz, fel akarja fedezni azt, amit észrevett. Ki ez az ember, Bárki lehet, (de nem Akárki) sugallja a kötet szerzője, akinek ez a szokása, s a nyomaték kedvéért saját arcát kölcsönzi az írásműnek. A fényképet is ő készítette, ha már arra járt. A magyar kulturális antropológus-nyelvész, néprajzkutató professzor rendszeresen ad közre szöveges beszámolókat távoli útjairól (is). (Lásd https://e-nyelvmagazin.hu/2015/03/05/koszonjuk-kolumbusznak/)

Kell-e hát újra kiadni a korábbi tanulmányokat? Válaszainkat soroljuk. Korábban elkerülték a figyelmet. Nem érett meg az olvasóban a gondolat a felfogásra, elmaradt a feldolgozás, a szintézis. Nézzük az időtényezőt. Az itt sorolt témák, ezek az irodalmak szépen fokozatosan jelentek meg a magyar kiadványokban, és még lassabban szivárogtak be a szakmai befogadói tudatba, még kevesebbeknél lettek tartós szintéziselemek. Még a felsőoktatásban is csak itt-ott jelent meg tantárgyként a kommunikációelmélet, a szemiotika, a személyiségtan, az agykutatás eredményei. (Hogy metafizikáról, filozófiáról ne is beszéljünk.) A sikeres érettségihez ilyen ismeretek nem voltak szükségesek. (Ma sincs másként.) Voltak elszórt próbálkozások, e sorok írója az érettségi utáni (vendéglátás, turizmus, kereskedelem) szakképzésben a kommunikációs kultúra című tantárgyba csempészte be az „újdonságokat”. (A diákok kedvvel vették az „okulást”.)

A kötetben tárgyalt témák, irodalmak, mire elterjedtek volna jelentőségüknek megfelelően, változott a helyzet. A rendszerváltás szétnyitotta a kultúra „ollóját”, újabb és újabb jelenségekre reagáló diszciplínák jelentek meg. Elég csak az internetkutatásokra gondolni. Az elméletek nem épültek be szervesen az iskolai oktatásba. Sőt, a hálózatkutatás, minden figyelmeztetés ellenére, kissé elhomályosította a korábban felmutatott tudományos ismereteket, már-már feledésbe vonva olyanokat, mint előítélet, személyiség, antropológia

Világossá vált, hogy a „látványcivilizáció”, ahogy Vargas Llosa nevezte, sok mindent kínál, és sok mindent eltakar, de a lényegi – az emberi-kulturális – kérdések maradnak! Az ember, a felforrósodó világhelyzetben, minden látszat ellenére, egyre inkább elbizonytalanodik, és kezdi keresni a válaszokat. (Egyáltalán kezdi föltenni a kérdéseket: Mi az ember? Mi tudhatok? Mit kell tennem? Mi adatott meg, hogy reméljek? No, talán még Kant is beköszön.) Tehát egyáltalán: mi ez a világ, és mi végre vagyunk benne? Ismerjük-e a saját kultúránk jeleit, múltjával, jelenével, és eligazodunk-e közöttük, általuk? (Meg)értjük-e a más kultúrák jeleit? Sok még a megfejtésre váró kérdés. Vagyis feladat. A jel a közelítés eszköze, létrehozni képesség, megfejteni képesség, észrevenni: attitűd. Szóval: Ki vagyok én?, amint Hobo Blues Band „korszakos dalában” hangzik el a kérdés az identitáskeresés jegyében (43.). De ennek is van előzménye, Hobo, a gondolkodó énekes gazdag kútból merít: Villon költészete előadó-művészetének egyik alappillére. Mint az Apró képek balladája. Lírai személyesség, emberi őszinteség, közvetlen hang, több mint ötszáz éve íródott, ma is érvényes.

Francois Villon: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet;
csak azt nem tudom, kivagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,
tudom, melyik ruha mi szerzet,
tudom, ki gazdag, ki cseléd,
tudom, mily fátyolt kik viselnek,
tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
tudom, tortán él sok piszok,
tudom mely csap mily bort ereszthet,
csak azt nem tudom, kivagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
tudom, mit érnek, mit cipelnek,
tudom, pénz szava szép beszéd,
tudom, hol mérik a szerelmet,
tudom, mit higgyek a szememnek,
tudom, Róma mit alkotott,
tudom, a cseh mért eretnek,
csak azt nem tudom, kivagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
/Szabó Lőrinc műfordítása/

(A bejegyzés forrása: Vízöntőde online, 2010. február 23. = http://papijoecivisek.blogspot.hu/2010/02/francois-villon-apro-kepek-balladaja.html)

És hogy lehet elboldogulni a jelek világában? Hát abdukcióval. Erről bőséges tájékoztatást ad a tudós szerző, elméleti levezetésekkel igazít el bennünket. Azt tudtuk, hogy az oktatásban még mindig – sokszor indokolatlanul, érdemein felül – dívó dedukció kevés, de az indukciós körök sem elegendőek, újabb csavar kell: abdukciós eljárások alkalmazás szükséges. Mindez világos okfejtéssel kiderül, a szerző már a kötet elején „beadja”, útbaigazításként. Megint tanultunk valamit.

A korábbi (és nem régi!), fontos tanulmányok – így, itt és most – egybegyűjtve, esélyt adnak a válaszok megtalálására. Kutatási eredmények, világosan kifejtve, pontosan argumentálva. Ám ezzel nincs elintézve, az anyag jól transzformálható tananyaggá, oktatási célú felhasználásra.  Izgalmas, érdekes olvasmány, mindenkinek szóló hasznos tanulságokkal. Emberek a jelek útján – sokszínű jelek közt, még hadak is vonulnak. Ez nem tudományos kérdés. Ez kemény mindennapi menetelés. Balázs Géza nem is olyan régen még így biztatott: „Ha hamis a szó, kapaszkodj a nyelvbe!” Ezzel a kötettel mára ez így alakul: „Ha hamis a nyelv, kapaszkodj a jelbe!”

Na, most talán kiteljesedik válaszunk az írás elején feltett kérdésre, mármint hogy szükséges-e az ilyen összeállítás, az újrakiadás. Még hogy hasznosság!? És ha valaki azt gondolná, hogy itt most vészharang kondul, hát téved. Persze, harangozni márpedig kell. Nem a recenzens veri félre a harangot, nem szándéka, csak jelet ád: fontos üzenet érkezett. Vegyék át! Kérem. Vajon mi lehet a könyvborítón az a fej? Ki készítette? Mit üzent? Jó lenne megfejteni.

A könyv megvásárolható a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda internetes könyvesboltjában.

One Reply to “Jelekkel a világ körül (nem 80 nap alatt)”

  1. Balázs Géza könyve és Sz. Tóth Gyula recenziója egyaránt meggyőzhet afelől, hogy a nyelv több irányban: antropológiai, társadalmi területen is túlmutat önmagán. Ha Széchenyinek igaza volt abban, hogy nyelvében él a nemzet, akkor vajon nem lenne indokolt a közéleti és különösen a művelődési fórumokon elkövetett súlyos nyelvhelyességi vétségekre némi (legalább jelképes) büntetést kiróni?

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x