Azonnal felfigyeltem az összetételre, hiszen a tükörfordítás egyik érdekes példáját hallottam, s fel is merült bennem a kérdés, miért csíp a magyar bolha és miért szúr a román. A vizsgált kifejezések inkább átmeneti, az összeforrottság különböző fokán álló struktúrák, ún. kollokációk.Ezek is az ember gondolkodásmódját tükrözik: az észlelés, a fogalomalkotás, a kategorizáció lenyomatai. Különösen érdekel, hogy kimutatható-e valamilyen közös alapelv a kollokációvizsgálatok során.

A kontrasztív összevetés lehetővé teszi, hogy megfigyeljük, milyen észlelési különbségek vannak a magyar és román világlátásban– anélkül, hogy azonnal általánosítanánk. Jelen esetben ehhez szükséges egy központi kategória meghatározása, ami köré csoportosíthatók a jelenségek és összefüggések, mondjuk az ige, s ezen belül is elsősorban a mozgást kifejező igék. Ha a kollokációkat aszerint vizsgáljuk, hogy a kulcsszóhoz milyen mozgásigék járulnak, megfigyelhető lesz, hogy például az igében mit kódol a magyar beszélő és mit a román, milyen a mozgás végpontjának a jellege, milyen maga a mozgásirány stb. A fenti példa kapcsán alany-(igei)állítmányi hozzárendelő szerkezetekről van szó: csíp a csalán, a füst, a hideg, a paprika, a szappan, a sampon,a bolha, a légy, a szúnyog, a szesz, a kenőcs. A csíp a bolha, légy, szúnyog kifejezésekben előforduló ige az értelmező szótár szerint elsődlegesen szorítást jelent, másodlagosan fullánkos, szívókás állat szúrását, majd éles fájdalmat okozó tárgy ütését, illetve csípő, égető, szúró érzetet. Minden esetben a kellemetlen fájdalom jelenik meg. A román megfelelő esetében puricele(=a bolha), musca(= a légy), ţânţarul(= aszúnyog) înţeapă (= szúr).

Mi az a szemléletbeli különbség, amitől a magyar bolha csíp, a román pedig szúr? Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a rovarok szúró tevékenységéről van szó, de a magyar ige nem a cselekvés módját kódolta ebben az esetben, hanem valami mást. Így a bolhacsípés eredménye a viszkető, kellemetlen, csípő érzés a bőr felületén. Ennek analógiájára csíp a szesz, a füst, a csalán, a paprika stb. A román nyelvben viszont az igében a cselekvés módja rejtőzik, azaz pontosan mit végez, mit csinál a bolha az ember bőrén, bőrével. Ezért van a román nyelvben több megfelelő is a csíp igére: ustură, pişcă, înţeapă, muşcă. A pişcăáll a legközelebb a magyar változathoz, az usturăszó égetést, marást jelent, az înţeapăszúrást, amuşcăpedig harapást.

A hibázási lehetőségáltalában akkor fordul elő, ha a célnyelven a forrásnyelvi megfelelőnek több szinonimája is van, és a beszélő nincs tisztában avval, hogy éppen melyiket is válassza: csíp-e a bolha vagy inkább szúr, mar-e a szesz vagy inkább csíp, csíp-e a pálinka vagy éppen éget. Az igék vizsgálatával további különbségek tárulnak elénk: a magyar igékben általában a cselekvés eredménye, végcélja, iránya mutatkozik meg (csődbe jut, csíp a légy, az eső az arcomba ver), míg a román nyelvben inkább a cselekvés módja, hogyanja jelentkezik.

A kontrasztív szemantikai vizsgálat során felszínre kerülnek egyezések és különbségek, melyekből a kulturális különbségekre és egyezésekre lehet következtetni. A nyelvek szintaktikai, szemantikai szerkezetének eltérései mögött mentális okok hálózata húzódik, s ezek az adott kultúrában gyökereznek. A kollokációk vizsgálatán keresztül közelebb kerülünk ezen okok feltárhatóságához. Azaz bolhából rögtön elefántot csinálhatunk…