Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Utolsó előadás és egyetemi óra Szépe Györggyel – Széljegyzetek

2015.07.26.1 hozzászólás

Szépe György utolsónak tervezett nyilvános előadásáról, valamint a többiről, többek közt az utolsó egyetemi órájáról.

Az utolsó előadás

Szépe György nevét gyermekkorom óta ismerem, írásaival főleg a szemiotika kapcsán találkoztam, ráadásul (saját szavaival) „utolsó” előadásán, 1998. február 24-én az ELTE bölcsészkar tanácstermében, ahol a Magyar Szemiotikai Társaság felkérésére Szemiotikai jegyzetek címmel előadását tartotta. Szerencsére mégsem volt utolsó, még sok további követte. Birtokomba került azonban egy levél (a címzettől), amelyet Voigt Vilmosnak, a Magyar Szemiotikai Társaság elnökének írt ezzel kapcsolatban. A tudománytörténet kedvéért közreadom:

szépegyörgy40évesülésszak

Győrött, 1998. január 5.

Kedves Vili!

Köszönöm szépen kedves karácsonyi és új évi üdvözleteidet. Én is minden szépet és jót kívánok Neked és családodnak 1998-ra.

Hiányoltad, hogy az én 65. születésnapom ürügyével kiadott emlékkönyvben nem olvasható a bibliográfiám. Most karácsony után nekiláttam, hogy összeállítsam; bizonyos okok miatt azonban csak Pécsett fogom tudni befejezni. Mivel én meglehetősen szégyellem a bibliográfiát, nem áll szándékomban közzétenni; de Neked küldök majd belőle egy kópiát.

Én ugyanis nagyon elégedetlen vagyok munkásságommal. (Ezt hadd ne részletezzem.)

A Magyar Szemiotikai Társaságban elvállaltam egy előadást. Ha ez február második felében kerülhetne sorra, az talán jobb volna. A fő problémám az, hogy nem nagyon tudom: miről adjak elő. Én ugyanis – most jövök rá – nem végeztem kutatásokat a szemiotika területén. (Az egész szemiotikai mozgalomba magyar és nem magyar kollégák iránti barátságból kerültem bele; egyébként változatlanul fontos szakterületnek tartom.)

Mihelyt meglesz a cím, azonnal értesítelek. ha a január 13-i közgyűlésre muszáj címet adni, akkor talán ilyesmi lehetne: „Szemiotikai jegyzetek”. (Valószínűnek tartom, hogy fokozatosan ki fog alakulni valamilyen megfoghatóbb cím, ennek megfelelően találni fogok valamilyen közérdekelődésre méltó témát.

Az előadást mindenképpen megtartom, mert – tavalyi elhatározásom szerint – ez lesz utolsó nyilvános előadásom (a még három évig tartó egyetemi előadásokon és az esetleges kongresszusi előadásokon kívül).

Baráti szeretettel köszöntelek:

(Szépe György)

Utóirat: Mikor temetik Hutterer Miklóst (úgy hallottam, hogy a temetés az óbudai temetőben lesz)?

„Napfényes filológia”

Szépe György tanár úrral személyes kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor édesapámról pontos, őszinte szavakkal vallott a Színes eszmék nem alszanak… című kötetben. 2005-ben a szemiotikai társaság egri rendezvényén egy kerekasztal-beszélgetést szerveztem. Akkor azt mondta, a „szemiotika: napfényes filológia”. S azt, hogy: „a szemiotikai mozgalom egy táborokon átnyúló értelmiségi elitmozgalom”. Talán 2008-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum éttermében ebédeltünk. Akkor pedig ezt a mondását jegyeztem fel: „A kulturális antropológia korunk ideológiája, a marxizmus, a strukturalizmus és a szemiotika után”. 2010. március 10-én meghívtam egy szemináriumi beszélgetésre az ELTE bölcsészkarára. Nyílt volt, barátságos, őszinte. Kendőzetlenül beszélt, válaszolt kérdésekre, sőt valamennyi hallgatót végigkérdezte, hogy mivel foglalkozik. Tudomásom szerint ez volt az utolsó egyetemi órája. 2011. október 3-án „családi barátsággal” dedikációval juttatta el az egyetemi postával A folyton megújuló nyelvészet című könyvét. Ímélben rögtön megköszöntem, de nem válaszolt rá. Arra számítottam, hogy majd személyesen. Sajnos erre nem kerülhetett sor.

Az utolsó egyetemi óra

– A nálunk lévő német kisasszonyt Hitler hazarendelte. Apám azt mondta, ne a kefebajuszos döntse el, hogy a gyermek milyen nyelvet tanul. 1948-ban érettségiztem. Debrecenben a jó fejek nyelvésznek, a kevésbé jó fejek irodalmárnak tanultak. (Magyar-francia szakos lettem.) Debrecenben szerettem volna végezni, de 1949-ben megszűntek a nyugat-európai nyelvszakok. Felvezényeltek Pestre. A pesti egyetem nagyobb volt és sokféle üzenete. Úgy neveztem, hogy lakmuszpapír irodalomoktatás volt: valami vagy vörös, vagy kék; vagy progresszív, vagy retrográd. Győry János az avantgárd és a sznobság között közlekedett, Pándi Pál, ha elfeledte, hogy zseni, még jó is volt. Azok a klasszikusok, akik körbedicsérik egymást. Átpolitizálás miatt a magyar irodalom kiürült. A mérsékelt modernektől teljesen kiürült, ezért vannak ma hipermodernek.

– A francia szakon Eckhardt Sándor volt a professzorom, kivételes szellemiség, és nyelvésznek is kiváló volt. Lutter Tibor[1] volt az Eötvös Kollégium igazgatója. A Magyarosan-ba is írt nyelvművelő cikket. (A nyelvészek nagyobb hatást tettek rám.) A nyelvtudomány konzervatív volt, a nyelvészeket számos dolog összekötötte, például a nyelvatlasz. Részt vettem Pais Dezső és (a már Debrecenből ismert) Bárczi Géza privatissimumán (egyszemélyes szemináriumán). Bárczi hatost, sőt hetest is adott. Szabó Dénes és Horváth Mária is ott volt. Ott tanultam meg a filológiát és a módszertant. Menzát hol kaptam, hol nem, apám ugyanis ügyvéd volt. 22 évesen Nagykanizsára kerültem tanítani. Fél évig gépipari technikumi tanár voltam, kollégiumi nevelő, sőt kosárlabdaedző. Azért szerettem, mert a nyelvészeten kívül is van élet, az egész élet.

– Véletlenül, sőt véletlenek sorozata miatt lettem nyelvész. A két világháború közötti nyelvészek Petőfi követői voltak: a nyelvtudományt néptudománynak tartották. Ne feledjük: kontinentális erdőben vagyunk. Amit a német kitalál, nálunk is megy. Németország magas fáinak az árnyékában élünk, ha ott kitalálnak egy diszciplínát, akkor abból diszciplína lesz nálunk is. Szekfű Gyula volt a magyar szellemi élet központja: akadémia, folyóirat, akciók. Német alapú, nem németellenes, ellensúlyozva francia és olasz hatásokkal, és hazafi. Hitler hatalomra jutásakor antifasiszta lett. A nyelvészek is ehhez pozícionálták magukat. Persze ha valaki katolikus templomba jár, nem lehet a szabadkőművesek hivatalában pápa.

Volt egy lutheránus lobbi (Melich szarvasi, Zsirai mihályi, Gombocz soproni). Gombocz tanítványa Pais Dezső, aki drámai rivalizálásban volt Kniezsa Istvánnal. Pais olasz származású volt, Zala megyei, de 17 éven át tanított Cegléden, Bécsbe lóversenyre járt. Jellemezte az intuíció és a törökös hatás. A törökök kurucossága tetszett neki. Pais ki merte mondani, ha valaki jobb volt nála: „ez még nálam is jobb”. Nem írt baráti recenziókat. Jellemezte a filológiai szőrözés. Másodosztályú nyelvművelőnek tartotta azt, aki vesszőhibát keres. Kniezsa lengyel származású, Trsztenából[2] származik, a háborúban megsebesült, átlőtték a kezét, 32 évesen került a pesti egyetemre. Munkája, A magyar nyelv szláv jövevényszavai a magyar etimológia csúcsa. Ezt Pais felismerte, talán irigyelte. „Este 10 után hülye ez a Dezső” mondta Kniezsa, és dolgozott tovább. Benkő Loránd nyelvtörténeti extenzitása ugyan meghaladta, de ez az alap. Ők ketten egy piramisba zárva éltek. Csak a külsők vették észre, hogy milyen nagyok. Laziczius például. Kniezsa megbillentette az értékrendet: például a honfoglalás kapcsán, hogy ki is volt előbb a Kárpát-medencében. Például a párhuzamos helynévadással. Pais szerint a honfoglaláskor 120 etnikum volt itt. A Nyugat-Dunántúlon virágzó szlovén földművelés…

– A nyelvészeknek itt ugyanolyan feladatuk van, mint egy nagyobb országban. A két világháború között változatlanul Szinnyei és Simonyi nyelvtana uralkodott. 1949-ben létrejött a Nyelvtudományi Intézet. Deme László készítette az ötéves tervet. Őt kétszer kizárta a Párt. Van drámaíró és van költő. Deme mindkettő.

– A leíró nyelvtan azért kell, mert alap. Hogy ne feledjük. Laziczius idejében voltunk szinkronban az európai nyelvtudománnyal. 1949-ben kizárták az egyetemről. Antal László és Fodor István volt szinkronban az európai irányzatokkal. Meg Papp Ferenc. 1956 decemberében Sapirt olvasták, nem jártak be az egyetemre. 1959-ben az általános nyelvészeti szakosztályban kezdődtek jó előadások. Feltűnt Fónagy Iván, Telegdi Zsigmond. Meg a matematika-fizika szakosok: Petőfi S. János, Kiefer Ferenc, Szabó Dénes. Több helyen is ott voltam én is. Lételemem a munka, a nyilvánosság, a következő nemzedék segítése.

– A magyar nyelvnek kiterjesztett morfológiai szerkezete van. Shallow semic structure – sekély szemantikai nyelv, a mentális és a fizikai réteg között nincs nagy távolság, a filológia kapcsolja össze. A magyarok ezt kiterjesztették a nyelvújítással. Az elmúlt ötven évben kifejlesztettek egy párhuzamos nyelvészetet, amelyből hiányzik az ember. A hagyományos nyelvészet széles folyó, mindent magába olvaszt, a művelt emberek anyanyelvére vonatkozó ismereteit. Szélesedő folyamat, mindent megemészt, gyufaskatulyát, de tankot is. Azonban az  antropológiai nyelvészet célnak tűzi ki az embert is…

– Minden változik. A középkorban az volt az egyetemi tanár, aki osztani tudott. A számítástechnika azt okozza, hogy a ceruzahasználat harmadszintű technológia lesz. Vannak állandó értékek, de az egyetem is változik. Ám ha fejre állunk is, a miniszter szomszédjának szakját akkor is akkreditálják.

Egy hallgató szemével

Dinnyés Attila írja (aki ott volt ezen az órán, később szemináriumi dolgozata, később konferenciaelőadása született Szépe György „hálózatai” címmel): „Nehéz volt jegyzetelni, mert annyira jól és hallgatni valóan beszélt, hogy az ember nem tudta megállni, hogy ne csak rá figyeljen. Jegyzetelni emiatt mindig csak úgy tudtam, hogy megpróbáltam utolérni magam, ami ugye lehetetlen, de legalább nem veszítettem el az élő beszélgetés élményét. Nagyon nyíltan és őszintén beszélt mindenkiről. Így csak azok tudnak nyilatkozni, akiknek nincs takargatnivalójuk és nincs vaj a fejükön. Mindig is tiszteltem az ilyen embereket. Nyíltan megmondta, hogy ki volt habsburgista, ki spirituális, ki szabadkőműves, hogy ki kit utált és kit szeretett, és hogy Ő maga kikkel volt közeli barátságban, és kikkel volt afféle távolról tisztelő viszonyban. Ilyen  mondatai voltak: “Kemény Zsigmond bizonyosan jól ismerte Marxot”. Nagyon tetszett, ahogyan irodalommal, színházzal, élettel összekapcsolja a tudományát.

Neki köszönhetem, hogy Karinthy Frigyes Kentaurját elolvastam. Azt mondta, fontos és érdekes, mert ELTE-s nyelvészként egészen másképpen éli meg ezt az ember. Nekem még ennél is többet adott, ugyanis nagyot néztem, hogy mikor a főhős Szamota István (a regényben Szalotaként szerepel) életrajzát említve Karinthy leírja, hogy az illető kunszentmiklósi, ahogyan én is, és városunk egyetlen ilyen horderejű nyelvésze. Utánajártam, valóban itt élt sokáig, van is nyoma, egy helytörténésznek meg is kellett, hogy ígérjem; megírom a monográfiáját, amit valóban meg is szeretnék tenni. Így segít egyik ember a másikon, akaratlanul is jót akarva.”

Fej(ezet)ek, köpönyegek a nyelvészet történetéből

Szépe György tanár úrral utolsó beszélgetéseink egyike a Károlyi étteremben volt. Bölcsessége, pontos ítélőképessége már örökké hiányozni fog. Kíváncsian vettem kézbe a részben általa tervezett-korrigált, részben a halála miatt a szerkesztőre és lektorra (Szöllősy Éva és Terts István) maradt munkát. A tudománytörténet legalább annyira fontos, mint maga a tudomány. A tudomány ugyanis „közösség által elismert” ismeret, s emiatt aligha mindegy, hogy milyen is az a közösség. Szépe György tanár úr nemcsak szívesen mesélt kortársairól, hanem tanította is kortársait: „A pécsi egyetemen a nyelvészeti doktori iskolában többször adtam elő a XX. századi nyelvészet történetét. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kurzus tartalmát jobban kifejezi, ha a XX. századi nyelvészek történetének nevezem el. Utóbb Fej(ezet)ek a nyelvtudomány történetéből lett a címe.” A kötet koncepcióját maga Szépe György alkotta meg a beszédes sokszínűség jegyében. Portréinak egy része nekrológ: Hegedűs Lajos, Juhász Jenő, Kniezsa István, Arany A. László, Szende Aladár, Fónagy Iván, Keresztes Kálmán, Nagy Károly, Zsolnai József. Egy másik nagy csoport a megemlékezéseké: Tamás Lajos, Telegdi Zsigmond, Gáldi László, Hutterer Miklós, Antal László, Szabó Zoltán, Herczeg Gyula, Vekerdi László. Harmadik csoport önálló tanulmány: Arany János, Haniss János, Laziczius Gyula, Brassai Sámuel, Comenius, Karácsony Sándor, Lotz János, Hajdú Péter. A negyedik csoport az emlékkönyvbe készült írások. Eckhardt Sándor, Szentágothai János, Kézdi Balázs, Kontra György, Papp Ferenc. Végül kettő vagy egy portré származik más-más műfajból: Roman Jakobson, Fabricius-Kovács Ferenc (utószó), Simonyi Zsigmond (előszó), Rubinyi Mózes (köszöntő), laudatio (Fodor István)… Szépe György sokszor és szívesen nyilatkozott meg kollégáiról. Például a 70. születésnapjára készült Színes eszmék nem alszanak… című kötetben is (szerk.: Andor József—Szűcs Tibor—Terts István, Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001). Itt közvetlen kollégái közül említette meg: miniportrékban: Ferenczy Gézát, Kelemen Józsefet, Kubínyi Lászlót, S. Meggyes Klárát, O. Nagy Gábort, J. Soltész Katalint, Szántó Évát, Urary Gézát, Országh Lászlót… és persze még sokan másokat… Egyáltalán nem véletlen, hogy most a P. Balázs Jánosról szóló idézem: „Magyar nyelvtörténész, szótárkészítő és rendkívüli szorgalmú (magyar és latin) filológus. Felvidéki magyarként indult; az intézetnek alighanem a legszerényebb munkatársa volt. Sérülékeny egészségi állapotában – a saját körében – feltehetően hibátlan kutató volt. Mintha kiváló nyelvész fia valósítaná meg álmait.”

Egy Budapest-Miskolc vonatúton olvasom a Nyelvészportrékat. Megelevenedik a nyelvtudomány-történet, van, akiről ezt-azt tudok, másokról Szépe tanár úr rajzolja meg, kerekíti ki a képet. Hallatlanul érdekes olvasmány. Hallgatóim nem nagyon tudják, nem is nagyon értik. Ha az órán megemlítem – mondjuk – Antal László, Zsilka János, Rácz Endre, Fábián Pál, Kálmán Béla vagy Szépe György nevét (a mai magyar nyelvészek túlnyomó többsége tőlük tanulta a tudományt), hallgatóim arcán a tökéletes üresség. Mintha afrikai költőket sorolnék… Pedig ezek az emberek, mondanám „óriások”, itt jártak nemrégiben közöttünk. És ilyenkor arra gondolok, ahogy kitesszük lábunkat az egyetem kapuján, pontosan ilyen űr marad utánunk. Nincs mit tenni. De akit legalább érdekel, olvassa Szépe tanár úr könyvét: Nyelvészportrék.

Én is hallottam, sokszor szoktam mondani, Szépe tanár úrnak is mondtam, hogy a mai magyar nyelvtudomány kinek (Szépe tanár úrnak) a köpönyegéből bújt elő. Most kiderül, hogy a köpönyeget Telegdi Zsigmondra, az MTA Nyelvtudományi Intézetében általa vezetett általános és alkalmazott nyelvészeti részleg vezetőjére testálja: „sok minden (és sok mindenki) ’ezen köpeny alól bújt ki’, 115 oldal). Persze tudjuk, hogy mondás végső soron Gogolra utal.

Olvashatunk gyönyörű mondatokat Szépe tanár úr könyvében: az alkalmazott nyelvészet problémamegoldó kutatás, akciókutatás (127), Comenius kapcsán fejti ki, hogy létezik a „nyelv segítségével történő gyógyítás” (137). Szépe György még a tudományos hatalommal szemben is igazságot szolgáltat, például Simonyi Zsigmondnak (idézet Király Györgytől): „az Akadémia, mely oly bölcs tartózkodást tanúsított a Károlyi-forradalom és a proletárdiktatúra túlzásaival szemben, mégis belesodortatta magát az ellenkező szélsőségbe, s nem átallott fölszínes gyanúsítások alapján kizárási indítványt tenni Simonyi Zsigmond ellen, aki lankadatlan munkásságban töltött életét a magyar nyelv ügyének szentelte” (158). Két helyen is visszatér Karácsony Sándor alakja, a „karácsonyi pedagógiai szemlélet”, amely nyilvánvaló hatással volt Szépe Györgyre is: „Engem, Karácsony Sándor debreceni diákját, hosszú időn át kísértett az ő nyelvészeti munkásságának problémája. Folyamatosan csodálkoztam azon, hogy a nyelvészet – és a magyarországi kultúra – történetével csekély ismeretségben álló nyelvészek (hadd ne soroljam őket) időnként értetlenségüket fejezik ki Karácsony Sándor nyelvi vonatkozású gondolatával kapcsolatban.” Majd Karácsony „tudományos, kulturális, pedagógiai és spirituális” utakat törő szerepét említi (236).

Szépe György Keresztes Kálmánról írja, hogy „Mosolyogva szolgálta egész életében a filológiát (hangsúlyozva az eredeti görög szó első tagját: philein ’szeretni’)” (258). Én tudom, mert sokat beszélgettem vele, hogy ezt magáról is gondolta… (Szépe György: Nyelvészportrék. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2013.)

Szépe György hitvallása

Szépe György vallomása (Horányi Özséb kérdéseire) életének állandó elemeiről: „Az egyik konstans nyilván az a felfogásom, hogy ha valakit az ’állam’ fizet, azért dolgozzon meg… A másik állandó az a szemléletem lehet, hogy arra is kell ügyelni, hogy menjen előre a világ… Ez a kötelességtudat, föltétlen bizalom az emberiség előrehaladásában a XVIII. századtól kezdve az európai ’citoyen’ világnézetének egyik alapja. Akkor fog előre menni a világ, ha dolgozunk rajta… Egyik további állandó az a generációs kötelesség, hogy a következő nemzedéket segíteni kell…. S van még egy szempontom, ami az akciók befejezésével kapcsolatos. Ez abban áll, hogy ne hagyjunk magunk mögött zűrzavart; tehát bizonyos rendet hagyjunk hátra, amelyben mások is eligazodnak…”


 

[1] Lutter Tibor (1910–1960) irodalomtörténész, magyar-francia-angol szakon végzett a pesti egyetemen, 1948-1949-ben az Eötvös Kollégium igazgatója, 1949-től az ELTE angol, 1957- a világirodalmi tanszékének docense.

[2] Árva megye

Megjegyzés: Az itt közölt írás részletei megjelentek az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2012/5. és 2015/1. számában. A szerk.

Fényképek: A Magyar Szemiotikai Társaság archívumából

1 hozzászólás

#1 Sz. Tóth Gyula 2015. 08. 3. 09:25:21

Gazdag közelkép egy tudós emberi alakjáról. Szépe tanár urat a Zsolnai–pedagógia munkálatai során ismertem meg. Már a kezdetektől támogatta a Nyelvi, Irodalmi és Kommunikációs nevelési programot (NYIK), később az Értékközvetítő és Képességfejlesztő programot (ÉKP). Személyes találkozásainkon, Szekszárdon, Budapesten, Törökbálinton, Veszprémben, közvetlen, érdeklődő emberrel beszélgettem, aki nagyra értékelte a kisiskoláskori, az anyanyelvhez illeszkedőn kidolgozott idegen nyelvi (francia, japán, angol, német, olasz) programokat. Bámulatos volt megtapasztalni, amint nemzetközi társaságban mily könnyedén fordít, vált egyik nyelvről a másikra. Zsolnai József és közte a kölcsönös szakmai és emberi szálak (és a sokat emlegetett „vidékiség”, a vidékről való elszármazás) fűzték szorosra a barátságot. Az külön érdekesség, számomra, hogy Szépe György, némi évbeli eltéréssel, együtt végezte tanulmányait az Eötvös Kollégiumban a nála pár évvel idősebb Nagy Gézával, egykoron franciatanárom és mesterem a szegedi Bölcsészkaron. Később, az oktatói, tudományos pályán is nagyra becsülték egymást.

Új hozzászólás