Egy korábbi írásomban panaszoltam, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban egyre gyakrabban hallani rossz hangképzésből fakadó helytelen kiejtést, helytelen, magyartalan mondatintonációt. A kereskedelmi adók esetében még rosszabb a helyzet. A rádió és a televízió fontos szerepet játszik a nyelvi kultúra alakításában, éppen ezért nem mindegy, milyen beszédkultúrájú emberek kapnak mikrofon- és kameraengedélyt. Ez a kérdés azonban mintha nem érdekelné az illetékeseket.

A nyelvi minta érvényesülését más területeken is megfigyelhetjük. Akár a politikai életben is. A szocialista időben a nomenklatúra előszeretettel utánozta – lehet, hogy önkéntelenül – a pártvezér kiejtését, s nincs ez másként a rendszerváltást követő időszakban sem.

A nyelvi minta lehet akár nyelvi változások előidézője is. Egy nyelvészeti munkámban felvetettem már, hogy például a történelem előtti idők egyik-másik hangváltozásának lehetnek természetes, fiziológiai okai is (pl. a sz > t változásnak, amelyet nyelvtörténész, összehasonlító nyelvész kollégák bonyolult, s szerintem életidegen módon magyaráznak, lehet egyszerű oka is, például az adott közösség nagy tekintélyű sámánjának foghiánya, ami nem tette lehetővé a sz pontos ejtését, s helyette t-t ejtett, az áhítatos közösség pedig utánozta).

A nyelvi mintának a nyelv fennmaradását szolgáló szerepére az oroszországi finnugor nyelvek köréből hozok példát. Köztudott, hogy ezek a nyelvek a veszélyeztetett nyelvek közé tartoznak. Bár a nagyobbakat elvileg védi a nyelvtörvény, amely biztosítja széleskörű használatukat, a valóság azonban egészen más. A finnugor nyelvek egyre inkább kiszorulnak az élet minden területéről. Ennek okai közt említhető a többségi társadalom által évszázadokon keresztül kifejtett lélektani nyomás, s az ebből eredeztethető etnikai nihilizmus, a kisebbrendűségi érzés. Holott ezek a nyelvek fejlettek és fejleszthetők, alkalmasak vagy alkalmasakká tehetők arra, hogy az élet minden területén használják őket. A nyelvek többségükben alacsony iskolai végzettségű beszélői azonban restellik nyelvüket. Ezen a helyzeten változtathatna a nyelvi minta. Ha az adott nyelvi közösségnek a nyelvet még ismerő és használni tudó magas társadalmi pozícióban lévő tagja, például a politikai vagy a szellemi élet elitjébe tartozó szakember a nyilvánosság előtt használná anyanyelvét, ez meggyőzhetné az egyszerű népet arról, hogy nem kell szégyellnie anyanyelvét, s bizonyíthatná, hogy anyanyelve alkalmas akár tudományos, politikai témák kifejtésére is. Ennek a naiv elgondolásnak egyetlen akadálya abban rejlik, hogy éppen a nemzetiségek szellemi vezetői távolodnak el a leggyorsabban egykori nyelvüktől és kultúrájuktól, s csak egyfajta „etnobizniszt” biztosító eszközként tekintenek eredeti származásukra.