Manapság egy-egy foci- vagy kosármeccs során már nem csak a lelátói riporterállásból, a stúdióból is szállnak a nyelvi sziporkák az égnek, s közülük nem hiányozhat néhány megmosolyogtatóan vagy bosszantóan kitekert szólás sem.

Hányszor megfogadtam már, nyilván nem kevés honfitársammal együtt, hogy, vége, sohasem nézek többé focimeccset. Aztán mégis. Elpusztíthatatlan kollektív érdeklődésünk az oka, hogy egy NB I-es játékos csukájának meghökkentő színe ugyanannyi eséllyel pályázik a Nemzeti Sport címlapjára, mint világverő kézi- vagy vízilabdacsapataink egy-egy megnyert presztízscsatája. Hogy olyan, szívemhez nagyon is közeli sportokról, mint a vívás, már ne is beszéljek, melyeknél vb-arany kell az első oldali fősztorihoz. Mindezt tudom, mégis újra és újra leülök egy Fradi-meccs elé. Igaz, ma már csak itthon, de ugyanúgy végigizgulom, mint kissrác koromban a húszforintos diákbérlettel, a bólints Tibis-korszakban. Valamikor Kukorelly írásait is azért kedveltem meg, mert anno a Fradi kölyökcsapatában is játszott… Hiába, a zöld-fehér szív.

Nincs is hát mit csodálkozni azon, hogy már a felvezető kommentárok nyelvi gáncsaiba is belebotlok. Így akadtam egy uborkaszezont idéző Moniz-interjúra is, melyben a Doll előtti éra holland edzőjének szavait így fordították, vagy ki tudja, esetleg fordították félre: megtanultam, hogy csak akkor lehet elérni a kitűzött célokat, ha mindenki egy hajóban evez. Végül is mindegy, ki a hunyó, a lényeg az, nem szoktunk mi egy hajóban evezni. Csónakban annál inkább, mint a vasárnapi kirándulók vagy Jerome Klapka Jerome regényének három embere, nem számítva a kutyát. Kutya egy dolog is lenne hajóban evezni, erről a római birodalom gályarabjainak, vagy a protestáns prédikátoroknak hányattatásai jutnak inkább eszünkbe. Igaz, újabban mikor egy játékos felugrás közben odasóz a riválisnak, akkor legtöbb riporterünk szerint nem a karjával vagy kezével üt oda ellenfelének, hanem használja vagy túlságosan kinyújtja az evezőit. Még így sem hiszem, hogy a ma focistáinak ehhez a gályás erőpróbához bármikor is kedve szottyanna.

Kínunkban persze elröhincsélhetünk a sereg szólásbakin, amivel immár szinte függetlenül a média kereskedelmi vagy közszolgálati jellegétől, a riporterek nagy része folyamatosan ellát minket. Trófea átadása utáni éremosztáson így: a játékvezetők már megkapták érmeiket, ők már túlestek a procedúrán. Dárdai kinevezése előtt olvastam meg ezt mondták: Szalai és Pintér kapcsolata hamvába holt, mielőtt elkezdődhetett volna. A félidőig botladozó csapat kapcsán merült fel a költői kérdés egy kommentátorban, mi az, ami kibillentheti ezt a csapatot ebből a szekérvágásból. Aztán, mikor egy helyzet kimaradt: oda a lehetőség, oda a veszély. A nyertes csapatnak viszont ugyanazon csatorna nyelvfacsarói szerint táskában a három pont. Ez azért alaposan rányomta a hangulatát erre a mérkőzésre, sommáztak egy harmadik csatornán.

Táska és zseb, szekérvágás vagy kerékvágás, hajóban vagy egy csónakban evezni…
Tényleg minden mindegy?

 Ezen utóbbi, alkalmi gyöngyszem híven festette a nyelvi helyzetet. A baj pusztán annyi, és ez nem is egészen kicsi, hogy nem Józsi beszélgetését boncolgatjuk a kocsmai haverokkal, hanem százezrekhez szóló médiamunkások köznyelvi mélyrepülését főműsoridőben. A kocsmai haverok egyébként is jobban igazodnak a beszélőközösség konvencióihoz, még ha nem is emelkedett köznyelven. Nekik még vélhetően nem mindegy túlesni egy ceremónián vagy átesni egy procedúrán, nem mindegy, hogy csónak vagy hajó, táska vagy zseb, kerékvágás vagy szekérvágás, megromlott vagy hamvába holt valami? A legnagyobb veszély a ma már alig-alig olvasó, internetes-tévés nemzedékekre leselkedik, ők elsődleges fogyasztó alanyai e rengeteg zagyvaságnak, és nyelvállapotuk is kimutathatóan megsínyli a média jelentős részének ilyetén mélyrepülését. Ez az, amiért nem szabad ezeket az anomáliákat figyelmen kívül hagynunk. Nemcsak a focit és még sok-sok jó sportot szeretünk, de magyar nyelvünket is.