Papp Andrea

Magyari Sára
  • Bók
    2020. 11. 5. 06:00

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

Gyökelmélet – gyökelvonás

2014.08.27.nincs hozzászólás

A CzF.-szótár mai lexikológiai szemmel

Az első mindenben kiemelkedő. Így a Czuczor‒Fogarasi-szótár is, amely első az értelmező és (tegyük hozzá rögtön) etimológiai szótáraink sorában. Előzmények és elvi-módszertani tapasztalatok híján kellett hozzálátniuk a szerzőknek a munkához. A szótár értelmező része azonban így is nagyon értékes. Hat kötete, 110 784 szócikke jól szemlélteti a XIX. század közepének irodalmi és köznyelvi szókincsét. Ma is értékes forrásmunka. A szócikkek két részből állnak. 1. A szorosabb értelemben vett, jobbára ma is elfogadható, bár kissé régies, itt-ott kevéssé gördülékeny fogalmazású értelmezésből. 2. A szóeredeteztetés adataiból, illetőleg az ide kapcsolódó feltevésekből.

Tökéletes nagy szótárnak a nyelv gyermekkora, előmenetele, virágzása s megromlásának philosophiai történeteit kell magában foglalnia; ebből következik, hogy ily nemű szónak eredete kimutattassék, változásának, vagy talán hanyatlásának kora és okai kifejtessenek. (A magyar nyelv szótára I. 3.)

A szószármaztatások egy része nélkülözi a tudományos megalapozottságot. Ugyanis a szótár megírása idején a történeti-összehasonlító vizsgálat módszere még nem volt általánosan elterjedve. A szótárírók a nyelv „alaptörvényeit” a filozófiából igyekeztek megmagyarázni, sőt Fogarasi a betűk jelentését is vallotta (H. Bottyánfy‒Horváth‒Korompay‒D. Mátai 1990: 16).

Az előadásra készülve, elolvasva az előző két konferencia előadáscímeit, illetve a másodiknak a teljes anyagát, egyrészt arra a megállapításra jutottam, hogy a Czuczor‒Fogarasi-szótár eredményeit egyrészt elhallgatták a későbbi szótárírók, másrészt a mű mintegy stigmát hordozza magán a már jól ismert vádat: egyes szóeredeztetéseinek a bizonytalanságait.

DSC06588

Megjegyeztetik, hogy ahol a szóeredet kétes, olyannak jelentessék ki a szótárban is; péld. tövis, mely tőből, de tűből is eredhetett, hihetőleg emebből, mert a tő inkább tompa, a tű hegyes. (A magyar nyelv szótára I. 3.)

Ugyanakkor már itt el kell mondani, hogy mint sok más esetben, itt sem helyénvaló az általánosítás: korántsem állítható minden egyes gyök kapcsán, hogy kifogásolható a származtatás, illetve a nyelvi jel motiváltáságának erőteljesebb érvényesítése. Erről Simoncsics is meggyőz: „Csak a legutóbbi időben jutottak el addig a szakma társadalmilag érzékeny, a mások szempontjaira is figyelő művelői, hogy felülvizsgálják a nyelvi jel önkényességének mindenhatóságára alapozó tézist. Úgy találták, hogy bizonyos megszorítások mellett helye van a »természetesség«, a nyelvi jel motiváltsága elvének is. Tudománytörténeti szempontból tekintve ezt a fordulatot, mondhatjuk, hogy most jött el az ideje annak, hogy ezt a másik elvet is érvényesíthessük a kutatásban. Megint másképp fogalmazva: ahogy a tudományban lenni szokott mind a nyelvi jel önkényességéből kiinduló összehasonlító módszer által földerített történeti kép, mind a szigorúan leíró szempontú strukturális rendszer további finomításra szorul, újabb szempontok bevonását igényli. Egyik ilyen szempont a nyelvi jel motiváltságának figyelembevétele ‒ ott, ahol ez jelentkezik. Ezt a szempontot ugyanazzal a módszertani szigorúsággal kell érvényesíteni, mint a korábbi másikat, hogy a magyarázat logikailag megalapozott és koherens legyen, s hogy a korábbi eredményekhez illeszkedhessék” (Simoncsics 2010: 10).

Érdemes egyetlen szócikket, illetve gyököt kiemelni. Legyen ez a fiz! Íme, a következőképpen szerepel a Czuczor‒Fogarasiban:

fiz
elvont gyök, melyből fizet, (némely tájakon: füzet), és származékai erednek. Eredetére nézve fe-iz, am. feloszt, ízekre oszt, (másképen: fűz), vagyis számlál.(Feltaláltatik rokon betükkel a latin: pendo, pensio, pisetum szókban is.)

 

A Zaicz-féle Etimológiai szótárban pedig a következőképpen:

fizet

[13. század eleje (?), 1372 u.] Vitatott eredetű. 1. Belső fejlemény. A fűz ige fiz alakváltozatának -t műveltető képzősszármazéka, egyben a fűzet ige szóhasadásos párja. A szó igen régi lehet, és a halász-vadász életmód árucsere-kereskedelméhez kapcsolódhat. Áruátvétel alkalmával állatbőrökkel fizettek, melyeket felfűzve tároltak. […] Hasonló jelentésfejlődésre, illetve szóhasadásra más nyelvekben is akad példa, vö. latin solvere ’old; fizet’, mordvin pondo- ’foltoz; fizet’. 2. Iráni jövevényszó magyar képzéssel, a tőre vö. oszét fīd-, fed– ’fizet’. A szó belseji d > z hangfejlődésre vö. bűz, nemez. A szóvégi -t valószínűleg mozzanatos igeképző. Az átadó nyelv közelebbről nem határozható meg, szarmata vagy szkíta kereskedő népektől vehettük át. […]

 

 

Mint látható, korántsem nagy a különbség.

A szótár fogadtatásával, jelenkori megítélésével kapcsolatban tudományos türelem és tolerancia szükségeltetik. Balázs szerint: „A tudomány sohasem lehet lezárt. A »végérvényesen bizonyított« tételek minden esetben rövidlátásról tettek tanúbizonyságot” (Balázs 2013: 55). Erre rímel Bencze véleménye, aki Némethre is hivatkozva mondja: bár Czuczornak és Fogarasinak vannak félresikerült és ihlető elvei, gyakorlata, ugyanakkor viszont a tudományos megállapítások nem véglegesek, nem biztosak. „Csőlátású magabiztosságról árulkodik, amikor a tudós nem jelöli meg állításainak bizonyossági fokát, illetve összemossa a biztosat a kevéssé biztossal, a valószínűt a lehetségessel, vagy eltolja eggyel a bizonyossági fokot, tehát a lehetségest biztosnak minősíti stb. (Bencze 1993: 1231 ‒ 5). Nagyon fontos tehát a skaláris értékelése az etimológiáknak, mint ahogy azt Villó Ildikó a különböző megnyilvánulások, szabályalkalmazások során alkalmazta: egy nagyon jó, kevésbé jó, jó, még éppen elfogadható, rossz stb. tengely mentén minősíthetők (Villó 1992: 18).

Balázs Géza igen sok szempontból közelítette meg a gyök fogalmát, a gyök kutatását: a hálózatelmélet szempontjából, a szóhasadás szempontjából, a névhálózatok szempontjából többek között (Balázs 2013. 47‒59). Szeretném e sort még eggyel kiegészíteni, természetesen lexikológiai, alaktani oldalról, mégpedig a leginkább a nyelvújítás korából megismert gyökelvonás ritkább szóalkotási módja felől is. A szó-, illetve gyökelvonás az a jelenség, amikor egy már meglévő szóból újat alkotunk oly módon, hogy elhagyjuk a valódi vagy annak vélt képzőjét. Ez a szótőnek kikövetkeztetett szórész aztán elterjed. A létrejött szó szófaja többségében eltér az eredeti szóétól. Például tapsol > taps. Béres Erzsébet (2009: 13‒19) különböző szempontokból vizsgálta az elvonással keletkezett szavakat. A kronológia alapján elmondható, hogy a legtöbb a XVIII. és a XIX. század folyamán került be. Az alapszó eredete szerint a szóelvonás a leggyakrabban az eredeti ősi, valamint belső keletkezésű szavakból történt. Leginkább az -l és -g igeképzőt választották le a szó végéről, és főnév keletkezett. Például: mosolyog > mosoly. Ugyanakkor a belső keletkezésű alapszavak körében a legnagyobb részt a hangutánzó-hangfestő szavak tették ki: ficánkol > ficánk, buggyog > buggy stb. Tehát a motivált szavaké ‒ tegyük hozzá rögvest, s ez számunkra abból a szempontból fontos, hogy Czuczor és Fogarasi a gyökelmélete kidolgozásával a konvencióról a motiváltságra helyezte a hangsúlyt a hangalak és jelentés viszonyát illetően.

Itt kell megemlíteni még egy szempontot megemlíteni a különböző szóalkotások kapcsán, így az elvonás kapcsán is: az analógiáét. Nagy Zoltán (2012) úgy véli, hogy „a nyelv analógiás felfogásának elméleti keretei csak a legutóbbi évtizedben fogalmazódtak meg explicit módon a magyar szakirodalomban, ennek ellenére ez a szemléletmód egyáltalán nem előzmények nélkül való. Ugyan meglehetősen naiv módon, de ilyen szellemben szerkesztette meg szótárát Czuczor Gergely és Fogarasi János. Így érthető, hogy a későbbi irányzatok szemléletétől radikálisan eltérő volta miatt a 20. század nyelvészete nem tudott sem elméleti, sem gyakorlati tekintetben mit kezdeni vele. Ennek ellenére a kritika elismeri, hogy a 19. század második felének kiemelkedő teljesítménye A magyar nyelv szótára, amely nem pusztán értelmező szótár, hanem az etimológia tekintetében is eligazítást nyújt.”

Visszatérve a gyökelvonásra, magam is foglalkoztam egy tanulmány erejéig az elvonással mint ritkább szóalkotási móddal, bár elsősorban az összetett igével. (Klasszikus példája a gyorsírás összetett főnévből elvont gyorsír.) Szokatlansága abból fakad, hogy ebben az esetben a szóalkotás során nem hozzáteszünk valamit a tőszóhoz, képzőt vagy összetételi utótagot, hanem éppen ellenkezőleg: elveszünk belőle valamit, a képzőnek ítélt végződést. A blamál igéből lett blama, az ugraburálból ugrabugra. E tanulmányomban a dacos szóról az elvonás kapcsán ekképpen írtam.

„E szóalkotási mód láttán laikusként sokan vélekedhetnek úgy, miért ne lehetett volna ez a folyamat fordítva, azaz pl. a dac volt meg először, s ebből lett a képzett dacos. Ennek cáfolatáról meggyőződhetünk az etimológiai szótárból: a dacos első előfordulása 1423, a dac szóé pedig 1816. Bizonyítékul szolgálhatnak olyan szavak is, amelyek hasonlóképpen részt vehettek volna ebben a folyamatban, de ez mégsem történt meg. Nem lett a lehel ige főnévi származéka a leh, mint a rajzol igéből a rajz, hanem egy képzett alak keletkezett: lehelet” (Minya 1997: 283).

Most már tudom, hibáztam, nem néztem meg a Czuczor‒Fogarasit, amelyben a következő szócikk található:

leh, fn Állati gyöngéd fuvalmú hang, melyet a tüdőnek rendes állapotú mozgása okoz, midőn a torkon a levegőt majd kitolja, majd beszívja. Ez által ismerni meg, ha él-e az állat vagy nem. Élénkebb mozgást fejez ki a lih, melyből liheg am. fáradtan lehel; […] Lényeges alkotó része a toroktüdőhang h, az l pedig a nyelv mozgását fejezi ki. Származékai: lehel, leheg, lehelés, lehelet. […] Legszorosb fogalmi és hangrokonságban van vele: lélek (= lehel-ek) v. röviden lelk, melyet az ős magyar a leh-hel azonosított […]

A Zaicz Gábor szerkesztette Etimológiai szótárban pedig a következő áll:

lehel [1416 u.] Származékszó, a hangutánzó eredetű régi nyelvi leh ’lehel’ ige [1416 u.] -l gyakorító képzős származéka. A leh szótő összefügghet a liheg, és hangrendi párhuzam alapján a lohad, lohol igék töveivel, vö. még léha.

Tehát nem lehet elvonni a leh tövet, mivel az már létezett.Azaz bizonyítékul akartam szolgálni az elvonáshoz egy olyan főnévvel, amelyet virtuálisan vontam el, holott ezt nem is kellett volna, mivel már maga a gyök már megvolt. A gyökelvonás és a gyökelmélet bizonyos szempontból ellentétes irányú folyamatot takar. A gyökelvonás szótő létrehozását jelenti, míg a gyökelmélet eleve létező gyök megkeresését. Ez újabb kérdéseket vet fel: hol a határ a gyökelvonás, illetve a gyökelmélet között? Létezik-e? Ha igen, mekkora mennyiségben? Mindezek megválaszolásához a Czuczor‒Fogarasi teljes gyökkészletének az átvizsgálására volna szükség.

Még meg kell jegyezni, hogy a nyelvújítás idejében volt a szóalkotásnak kedvelt módja a hírhedt gyökelvonás. E szóalkotási mód többek között Adámi Mihálynak, a bécsi katonai akadémia tanítójának volt köszönhető, aki a nem magyar anyanyelvű tisztjelöltek számára írt nyelvtanának szójegyzékében szótöveket sorolt fel, amelyekhez képzők csatolhatók, például az av szótő szerinte valami bűz jelentésű, képzett alakja az avas. Alaktani ismeretei nem voltak olyan mélyek, hogy tudhatta volna, hogy ez a régi jelentésben álló ó szótő, amely többalakú névszótő, ó-t a-val váltakoztató, mint a jó-javak. Az av gyök, illetve passzív tő nem szerepel a Czuczor‒Fogarasiban.

Végezetül ismét Simoncsicsot idézve: „Nem csupán terjedelmét és anyagát tekintve tiszteletre méltó ez a teljesítmény ez a szótár, hanem a vállalkozás sokoldalúsága miatt is, mert négy-öt fajta szótár is található benne (értelmező, etimológiai, onomasztikai, történeti és tájszótár), amikhez számos, sok nyelvre kitekintő ‒ estenként igen invenciózus ‒ nyelvtani magyarázat járul még (Simoncsics 2010: 5). Ezenkívül csodás néprajzi kincsestár.

Mindezt igazolják a szótár első kötetének az Előbeszédében olvasható gondolatok:

A szótárban mindazáltal az egyes szóknál megjegyeztessék, melyik uj, régi vagy avult szó, melyek helyes vagy helytelen alkotásúak, vidékiek vagy közszokásbeliek s országosak. (3.)

A szótárírók azonban itt se felejtsék, hogy a nyelvnek és szavainak nem alkotói, csak történetírói; különben pedig a jót javallni, a rosszat kárhoztatni lehet is, kell is. (4)

Sőt neologizmusszótárnak is tekinthető:

Mi a classicus irókat illeti, azoknak használása által az uj szó bizonyos polgári just nyer, azért is efféle szókat a szótárból ki nem szabad hagyni. (3)

Az új szók közül felvétessenek mind azok, ha helytelen alkotásúak is, melyek classicus irók által használtattak, vagy köz divatba. (3)

Ugyanakkor a nyelvművelő szótár feladatait is vállalták.

Az idegen szók közől tehát csak azokat kell felvennünk, melyek nyelvünkben régen meggyökerezve, s átalakítva vannak, s minden köz embertől érthetők. (3)

A konferenciák és a kutatás további irányát abban jelölhetjük meg, mint már említettem, hogy a CzF-ban minden egyes gyök etimológiáját megvizsgáljuk, s szembesítjük, hogy mennyire helytállóak a mai ismereteink alapján. Valószínűleg kiderülhetne: korántsem olyan hírhedt szófejtő szótár, mint ahogy egyesek azt vélik. Teljesen egyetérthetünk Kiss Gábor gondolataival: „A szótárszerkesztő páros nyelvszemlélete ma is invenciózusan, megtermékenyítőleg hathat magyar nyelvünk vizsgálatára és ezen belül szókincsünk történetének feltárására” (Kiss 2010: 13).

 

Szakirodalom

Balázs Géza 2013. A nyelvtörténet kiterjesztése. Elméleti és módszertani következtetések a Czuczor‒Fogarasi-szótár nyomán. In. Horváth Katalin (szerk.): II. Czuczor‒Fogarasi-konferencia. Magyar Művészeti Akadémia. 47‒59.

Bencze Lóránt 1993. „Hungarians Have a Lot of Cultivated Lands” (Ibn Rusta). On the Relationship of Hungarian, Old Turkish and Slavic Languages. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. I‒III. Szerk. Békési Imre et. al. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság ‒ Scriptum Kft. Budapest ‒ Szeged. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadások. Szeged, 1991. augusztus 12‒16. III. köt. 1231‒5.

Bencze Lóránt 2013. Omnes leones leonizare. In. Horváth Katalin (szerk.): II. Czuczor‒Fogarasi-konferencia. Magyar Művészeti Akadémia. 25.

H. Bottyánfy Éva‒Horváth Mária‒Korompay Klára‒D. Mátai Mária 1990: Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba. Tankönyvkiadó, Budapest, 16.

Kiss Gábor 2010. Előszó. In. Jankovicsné Tálas Anikó (szerk.): Etimológiák, szóelemzések a Czuczor‒Fogarasi szótárból. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 13.

Minya Károly 1997 Az elvonással keletkezett összetett ige mint neologizmus. Magyar Nyelvőr. 283.

Nagy Zoltán: A szóelvonás a magyar nyelvészeti szakirodalomban, problémák és lehetőségek. http://mnytud.arts.unideb.hu/tkny/publ/nagyzoltan2012.pdf

Németh Renáta 2007. A XIX. századi nyelvbölcselet és A magyar nyelv szótárának etimológiai elvei. Doktori disszertáció. Kézirat.

Simoncsics Péter 2010: Előszó a Czuczor‒Fogarasi szótár új kiadásához. In. Jankovicsné Tálas Anikó (szerk.): Etimológiák, szóelemzések a Czuczor‒Fogarasi szótárból. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 10.

Villó Ildikó 1992. A nyelvi norma meghatározásáról. In. Kemény Gábor (szerk.): Normatudat ‒ nyelvi norma. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest. 18.

Új hozzászólás