Nemz

A „van vér a pucájában” szólással foglalkozik Balázs Géza internetes honlapja A nap szava rovatában – fittyet hányva a prüdériára, fityiszt mutatva a kényes ízlésűeknek. A következőket írja róla: „A magyarság megoszlik a tekintetben, hogy ezt [puca, ISP] férfira vagy nőre mondják. Megkérdeztem egy nőgyógyászt, ő nőre mondja. A tájszótári adatok szerint is-is.” A nyelvhasználat ízlelés, ízlés dolga. Édes anyanyelvünk legtöbb szava nem sziruposan, émelygősen, mézesen, hanem – mint az emberi fogyasztásra alkalmas, létezésünk számára nélkülözhetetlen édesvíz is – éppen csak egy kicsikét édes, szinte már semleges ízű. De – ahogy torokfájás esetén sós vízzel gargarizálunk, és gyomorfájásunkat savanyú- vagy keserűvízzel enyhítjük – édes anyanyelvünkben is vannak sós, savanyú, keserű, sőt csípős szavak is. Ez utóbbiak közül kóstoltatott meg egyet Balázs Géza. A magyarban – más, például az indoeurópai nyelvektől eltérően – nincsenek nyelvtani nemek. A nemz igében, a nemes melléknévben, illetve főnévben és a nemzet szavunkban is benne lévő nem szó azonban tanúsítja, hogy a természetes nemeknek nyelvünkben is van szerepük. „Nyelvében él a nemzet” tartja a reformkori mondás, „de nyelvével még senki sem nemzett” teszi hozzá a „panyóka szájú” szatmári ember, de a kitekert mondás a pesti flaszteren is járja. Nincs igaza.  Az Ige, amely a Biblia szerint világot képes teremteni, meg tudja termékenyíteni az ember fantáziáját is.

A Szatmárban, Erdélyben és a Kárpátalján, sőt – elsősorban a van/nincs vér a pucájában szólásnak köszönhetően – immár valamennyi magyar nyelvterületen ismert „puca” szó, bár sem a Magyar értelmező kéziszótárban, sem az Eőry Vilma szerkesztette Értelmező szótár+-ban nem szerepel, még csak „enyhén csípős” ízű. A Magyar szólások és közmondások Szótára a „van/nincs vér a pucájában valakinek” szólással kapcsolatban azt írja: „bátor, merész, illetve gyáva, pipogya (férfi).”

Szanszkrit és orosz kitérő

A Szatmárban a becézett pucu formában is előforduló puca szó a „nagy testvér”, az a fasz szó „öcsikéje”. Az Etimológiák, szóelemzések a Czuczor-Fogarasi szótárból (Tinta, 2010) című kiadványban megtalálható a fesz- gyökkel rokonságban lévő, a szankszkrit pasz-asz-szal megegyező, minden bizonnyal nyelvünk legdurvább elemeként számon tartott szóról az Etimológiai szótár (főszerkesztője Zaicz Gábor, Tinta, 2006) a következőket írja: „Bizonytalan eredetű, esetleg ősi, finnugor kori szó. A feltehető finnugor kori alak pace ’pénisz’.” A szónak német társáról nem tudok, csak a magyar „faroknak” pontosan megfelelő, kevésbé vaskos Schwantz-ot ismerem. A „Huj, huj hajrá!” ősmagyar szólás ismétlődő, lelkesítő indulatszavának hangzására emlékeztető durva orosz chuj szóval azonban már többször is találkoztam életemben. Bár ennek él egy kedveskedő, becézett chujocsek formája is, maga a szó ugyanolyan durva, mint magyar megfelelője. Primitív nyelvi közegben pusztán ezzel a szóval, illetve toldalékolt, képzett és ragozott formáival a bennfentesek egymás számára bonyolult dolgokat is képesek közölni. Moszkvában fültanúja voltam annak (a chuj szót egy kicsit eufemizálva fordítsuk most „francnak), hogy az egyik orosz munkás a „Francikám! Francold már ide a francos francból azt a francot, hogy kifrancoljam a francból a francot!” szöveg segítségével tökéletesen meg tudta magát értetni a társával. A megszólított rögtön előkereste, és átadta neki az általa kért célszerszámot. Ha a francia kártya egyik színének homonimáját, a cigány káró szót hallja a magyar ember, lelki füleivel úgy érzékeli, mintha káromkodást hallana. Az általam megismert orosz munkások a chuj szót – amelynek hallatán egy Puskin vagy Tolsztoj nyelvén szocializálódott, jól nevelt bárisnya minimum ájulást színlel – már szókincsük nélkülözhetetlen, semleges, szerves részének tekintették.

F és p, fasz és puca

A puca szóban is a magyar (fér(j), fi, fiú)  férfias f hangnak más finnugor nyelvekben  – például a vogulban a fiú pig – megfelelő p van jelen.  Az f, illetve p megjelenik a latin penis és a görög fallosz szavakban is, de nem valószínű, hogy a magyar szó az utóbbi llo tagjának „meglovasítása” által keletkezett volna. Apropó: tag! Az Etimológiák, szóelemzések… (2010) szócikkben közli az említett szanszkrit szó Curtius-féle männliches Glied – nyelvünkben a hivatalos „hímtag” formában élő – értelmezését.

A latinban létezik egy nyaláb, köteg, vesszőnyaláb jelentésű fascis szó, amely alatt az ókori Rómában a konzuli hatalom jelképét is értették. Egykori nyíregyházi latintanárom, az évek óta Budapesten élő, immár csaknem százéves Horváth Sándor bácsi 1958-ban  a következőképpen magyarázta meg, hogy miért volt szükség két konzulra: „Ne si ambo fasces haberetur, duplicatus terror videretur”, azaz: nehogy egy kézbe kerüljön a két „fascis”, mert abból nem kormányzás, hanem kétszeres elnyomás származna. Az esetleg nem is finnugor eredetű, hanem a vesszős/fasces megrövidítésével, pontosabban megfelezésével keletkezett durva magyar szó, a neki megfelelő hímvessző révén, maga is kapcsolatban áll a vesszővel.

Sőt: a bottal is. „Kicsi ember nagy bottal jár” tartja – a férfiember valós, fizikai nagyságával nemhogy összefüggésben nem lévő, hanem kimondottan fordított arányban álló „taggal” kapcsolatban – a magyar közmondás. F-fel kezdődik a botnak megfelelő, szintén a „taggal” kapcsolatos, Szatmárban használt fütykös szó is. Ennek semmi köze a fiúgyermek szervecskéjére értendő fütyölő, becézve fütyi szóhoz, amely a kis sípra emlékeztető formája alapján született, hasonlóságon alapuló névátvitel eredménye. Az aprócska hangszerszám-metaforánál általánosabb a nagyobb méretű „tagra” értendő „szerszám” szó, amely, ha vastag is, stílszerűen nem fém-, hanem – ahogy a szabad szájú erdőháti vagy beregi ember az első szótagot a szokásosnál egy betűvel hosszabban hangsúlyozva mondja – faszerszámot jelent. Déry Tibor Szerelem című novellájában a börtönalkalmazott a szabadon bocsátott elítélt számára kilátásba helyezi, hogy este már használhatja a „szerszámát” is.

Pöcs és mony

A puca kistestvére az f-nek megfelelő p-vel kezdődő pöcs, becézve pöcsi, pöcsike is. Szinekdoché formájában – a rész és egész egyeztetése révén – mind  az eredeti alakjában és -i képzővel ellátott faszi formában is szereplő „nagy testvér”, mind a fütyi és a pöcs kistestvérek  besorolhatók a férfiemberrel kapcsolatos argó ízű muki, muksó, hapi, hapsi, ürge, fickó, fószer, szivar szavaink közé. A „nagy f…” alárendelő, minőségjelzős szintagma elsősorban pejoratív értelmű. Az övön aluli nyelvhasználatban a dörzsölt, nagystílű, minden hájjal megkent embert jelenti. A szókapcsolatnak azonban napjainkban – természetesen szintén az igénytelen szférában – már létezik egy elismerő mellékzöngéje is: a csíziót ismerő, az üzleti életben ügyesen eligazodó, intelligens vállalkozóval kapcsolatban is szokták emlegetni.  Ellentéte, a „kis pöcs” ellenben egyértelműen pejoratív kicsengésű: az önmaga jelentéktelenségét felismerni képtelen, pitiáner, akadékoskodó, pattogó, „köhögő bolhát” jelenti.  A „nagy f…”  megfelelője a „tökös gyerek” kifejezés. „András, töki monya hangyás!” csúfolták osztálytársaim Szatmárcsekében az ismeretlen „Szibírija, Mibírija, meg a többiek” mondatot ismételgető szerencsétlen falu bolondját. A fütyi, pöcsi tartozéka a tök és a mony a növényvilágból, egy kabak, illetve egy csonthéjas termés nevéből kölcsönzött metafora.  A mony szó ugyanis, amely – ezt a debreceni egyetemen Kálmán Béla professzor úrtól, többek között  A nevek világa című kiváló könyv szerzőjétől tudtam meg – ősi finnugor örökségünk. Benne van a manysi és a neki (ny = gy) megfelelő magyar szóban is. Jelentése: mogyoró. Hogy a monynak köze van a mogyoróhoz, azt a fiúgyerekek birkózás közben elkövetett szabálytalankodásával és a férfiemberek speciális kínzásával kapcsolatos megmogyoróz szavunk – az előbbi külön „mogyorózatom” nélkül is – tanúsítja.

A „tökös gyerek” szókapcsolat Szatmárban is a vagányságot érzékelteti, a „kis dolgát” – az erősebb nemre nem jellemző módon – gyakrabban végző férfiemberrel  kapcsolatban használatos vászontökű kifejezés ezzel szemben meglehetősen dehonesztáló, lesajnáló, lefitymáló jelentésű.

Obszcén kor?

A szerszám megfelelője a mű. A férfiúi alkalmatosságnak ez a „művészneve” a különböző életkorokban – ezt is a Tiszaháton hallottam – a „hetyke mutogatója”, majd „erőfitogtatója”, végül „petyhüdten lötyögtetője” korának függvényében, s a vicc szerint – kezdetben vízmű, később erőmű, végül emlékmű, legvégül pedig bőrdíszmű.  Ha már a koroknál tartunk, remélem, hogy az írásomban érintett téma, élő volta ellenére – az eocén, miocén, oligocén és a többi földtörténeti kor után –  napjaink nyelvtörténetének kora nem mint az obszcén-kor fog bevonulni a lingvisztika történetébe.