Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós & Mayer Péter

BlankoM MayerP

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Lackfi János – „ …menthetetlenül irodalmi ember”

2013.05.13.nincs hozzászólás

H. Tóth István tanulmánya Lackfi János költészetéről.

„Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani” (Søren Aabye Kierkegaard)

Menthetetlenül

Tanulmányainkból, olvasmányainkból és az élet nagy kérdéseire választ kereső küzdelmeinkből gyakran köszönnek vissza Søren Aabye Kierkegaard gondolatai. Kierkegaard szilárdan hitte, hogy a filozófiai vizsgálódás középpontjában az embernek kell állnia, aki nem más, mint „a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani.”

Az ember léte, az emberi élet értelme – Foglalkoztatnak-e bennünket a mindennapokban ezek a problémák, vagy a csekkre valóért vívott kegyetlen küzdelem mindennapjaiban egyszerűen belefáradunk a kérdezésbe? Ha Lackfi János verseit, elmélkedéseit, vallomásait olvashatjuk, akkor ezeket a szüntelen tépelődéseket az ember létéről, az emberi élet értelméről erőteljesebben érezhetjük, és valahol a műalkotások mélyén felsejleni láthatjuk a választ is: rajtunk, önmagunkon múlik létezésünk értelmessé tevése. „Azt mondják, költőnek születni kell, s nyilván van is valamiféle rejtett erő, amely az embert óhatatlanul hivatása felé tereli. Én bár irodalmár családba születtem, tenoristának készültem, s lám, mégis itt vagyok harmincéves fejjel mint író, költő, műfordító, szerkesztő, tanár, vagyis menthetetlenül irodalmi ember” válaszolta Lackfi János, a „Hogyan lesz valakiből költő?” című interjúban.

Költészete

Nézzük meg közelebbről Lackfi költészetét, mi jellemzi leginkább! Elsősorban a tiszta, barátságos, nyílt sorok, melyek klasszikusnak hatnak. Azok közé a költők közé tartozik Lackfi János, akik fontosnak tartják, hogy szoros kapcsolatot tartsanak olvasóikkal, mert éppen ez költészetüknek a lényege, az olvasóközeliség. Lackfi János is átadni kíván valami fontosat, legyen az apró, ellesett életkép vagy érzés, és mindezt úgy teszi, hogy mindenki elfogadja, megértse és elgondolkozzék rajta. Nem véletlenszerűen bánik mesterien a szavakkal, mondatokkal, sorokkal, ellenkezőleg: világosan és egyértelműen fogalmaz.

Az író, költő, műfordító, szerkesztő és egyetemi oktató Lackfi János első kötetei között találjuk az „Elképzelhető” címűt. Amikor elolvassuk az „Illesztékek” és az „Öt seb” című köteteket, akkor felfedezhetjük, hogy ezeknek kulcsszerepük van Lackfi János lírájában, bennük lesz ugyanis egyértelművé, hogy mi is a Lackfi-vers, miért sajátságosak költőnk versei.  Nyilvánvalóvá válik, ami eddig csak sejthető volt, nevezetesen, hogy Lackfi János szemlélődő költő alkat, hiszen itt a látás vagy érzékelés már nem véletlenszerűen köti össze a dolgokat egymással, hanem konkrét csomópontokra koncentrál.

Egy ágon körbefordul / egy levélen elbillen / a mindenség / Azt az ágat keresd meg / azt a levelet keresd / a szélborzolta fán

Szent Pál apostol legendáját idézi így idézi Lackfi János, és az olvasó előtt felrajzolódik a kép: egy ág, egy levél, egy fa, vagyis: a mindenség. Ezt a mindenséget a lendület, az iram, a mozgás tágítja a végtelenbe. Lehet-e esélye a lírai hősnek azt az ágat megkeresnie, azt a levelet megtalálnia, ahol mindent a szél borzol. Majdnem képtelenség megcselekednünk, és mégis: vágyjuk mi, valamennyien a mindenséget, ha nem is birtokolni, de legalábbis megközelíteni. Lehetséges? Vagy sohasem leszünk képesek erre?

Lackfi János, ez az érzékeny lírájú költő a tárgyiasultságot úgy helyezi elénk, hogy közben mindent humanizál. Talán éppen ezért szeretjük olvasni a verseit? Talán ez a titka annak, hogy a gyermekek is rajongva olvassák a meséit, meseverseit?

Óhatatlanul összekapcsolhatjuk a Lackfi-versek olvasásakor a költeményt és az olvasói időt, amikor a „Nyűgös imádság”-nak a sorait pergetjük, mert húsvét környékén akaratlanul is nyűgösebben sóhajtunk, keresve a magunk feltámadásának az esélyeit.

Nyűgös imádság

 

Csontomból szívd ki a velőt

feszítsd ki ereim kötélnek

tépd le körmeim, hajamat

szálanként mind kihúzkodd

erőmet vedd el, nyáladzó

kisdedként henteregjek

lapos erszényként lötyögő

húsomba kór harapjon

és fejemben zörgő kaviccsá

szárítsad az agyam

szedj szét, rakj össze engemet

csak foglalkozz velem

csak velem

foglalkozz, Istenem.

 

Csupa ritmus, szüntelen lüktetés, végtelen muzsika, megállíthatatlan hullámzás az itt következő pitypang-vers.

Bolyhosodás

                        Hideg Annának

Pihe itt, pihe ott, pihe ott és itt,

pörög és görög és áramlik,

szösze leng, szösze hull nyárfának,

szalad és tapad és nem fárad,

ide gyűl, oda gyűl templomhoz,

a kapun befelé ugrándoz…

Hova futsz, hova mész, hengergő,

ragacsos, pamacsos szöszfelhő?

Odabenn ücsörög egy néni,

a fején kusza szösz, haj fénylik,

odaszáll, odaleng minden szösz.

Ez a nő netalán ördöngös?

A fején a fehér bolyhosság

habosan dagad, és tornyos már –

libegés, lobogás, szösz-visszhang

közepén ül a hölgy: nagy pitypang!

Mennyi báj és finomság szövi át a „Bolyhosodás”-t! Újra és újra olvasva láthatjuk, érezhetjük és tudatosíthatjuk magunkban, hogy Lackfi János versvilágában az emberies a domináns.

Ha levesszük a Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesülete képzeletbeli polcáról a Lovasi András – Lackfi János-kötetet, amely cédémellékletén Heidl György dalai hallhatóak, akkor az itt következőhöz hasonló Lackfi János-vallomásokkal találkozhatunk.

Weöres Sándor Rongyszőnyegének egyik ismert darabja, a „Ha vihar jő a magasból…” kezdetű, régi kedvenceim egyike volt, mert valami kozmikus otthonosság lakozott végtelenül egyszerű, ritmikus dalformájában. Nemrég hallottam egy régi rádióinterjút, melyben Weöres a rá jellemző gyermeki csúfondárossággal elmesélte, hogy az utolsó két sorban („De a cinke, ha leröppen, / küszöbünkön vacsorázik.”) a „cinke” szó helyett eredetileg „angyal” szerepelt, csak aztán mint klerikális tartalmú motívumot, a cenzúra lecseréltette ártatlanabbra. Akármi legyek viszont, ha öntudatlanul nem azt a cinke mögé bújtatott angyalt éreztem meg a szövegben… Ilyesmit rejt ma (is) a jó irodalom: valami megfoghatatlant, ami szövegszerűen esetleg nem jelenik meg, de titokban ott van, kisugárzik és átrendezi a művet, annak jelentését. (Angyal)

Apám kakasa

Lackfi János, aki a Pázmány Péter Egyetem tanára, költő és kiváló műfordító, évek óta népszerű műsorvezető is, főképpen a kortárs irodalom elfogadtatásáért fáradozva. Rendkívül népszerűek a versírást tanító speciálkollégiumai.

Lackfi János költőtársával, Vörös Istvánnal összefogva különös verskötetet tett a magyar irodalom gazdag tárházába az olvasók nem kis örömére; ez a kötet az „Apám kakasa” című antológia. Aki csak egyszer is belelapozott már ebbe a könyvbe, egyetért az állításommal: különös vállalkozás még különösebb könyve az „Apám kakasa”. Lackfi János és Vörös István összeszedegették gyerekkoruk és a mi ifjúságunk maradandó versemlékeit. Azokat, amelyeket az iskolában vagy családi-baráti körben hallani, tanulni, olvasni, a legbensőbbé lényegülni hagyni lehetett, sőt kellett is, mert megőrzésre érdemesek. Hát effélékről van szó: „Este jó, este jó”; „nagy bánata van a cinegemadárnak”; „süt a pék, süt a pék”; „este van, este van, ki-ki nyugalomba”; „aludj el szépen, kis Balázs”; „volt egyszer egy iciri-piciri házacska”; „Laci, te, hallod-e?” – és még annyi más, hasonló. Lackfi János és Vörös István mára igen népszerűvé vált verskötete főhajtás nemzeti költészeti hagyományunk előtt. De senki se gondolja, hogy kötelező hajbókolással írták tovább az egyes, mindannyiunk által ismert verseket, hanem évődőn, nem egyszer kötözködőn, ám mindig szeretetteli civódással. Az „Apám kakasa” címmel létrejött gyűjteményt a Noran Kiadó gondozta, remek illusztrációival Molnár Jacqueline gazdagította.

 

Lackfi János: Apám kakasa

 

Ej, mi a szösz, kakas szaki,                Becsüld meg magad, öregem,

csak nem a szobában lakik?               mert hát úszni nem tudsz te sem,

Megzakkant tán az öregem,                s ha levesben kötsz ki végül,

s beengedi ide nekem?                                   tarajod is belekékül!

 

Ide repül, oda kotor,                           Macska, téged arra intlek,

tele önnel minden bokor,                               ne lépj túl bizonyos szintet!

bár nincs is bokor a házban,               Kakasnak erős a csőre,

s a kakast se kell magázzam.              vagdos vele nyakra-főre.

 

Kukorékolsz, mint az ágyú,                Láttam már félszemű kandúrt,

az agyunk is belelágyul!                                 biztosítlak, jól elrandult!

Mint a postás a levelet,                                   S ha a harcban nem nyuvadsz ki,

padlónk telepecsételed!                                  hát apám fog agyoncsapni!

 

A saját tapasztalatunk nyomán is tudhatjuk, hogy minden gyerekben és felnőttben él egy-egy változata a különböző, de közismert költeményeknek. Az is tény: ahány olvasó, annyi változat hajt ki az emberi elmében, lélekben.

Lackfi János és Vörös István a minden olvasóban szunnyadó, vagy élő ösztönt, késztetést mintegy felhajtóerőként vállalták és használták, amikor közismert magyar költők még közismertebb verseit írták tovább. Joggal mondhatjuk, hogy a mi átlagolvasói szemérmes, titkolt, köznapi tapasztalatunkat ők költői ihlettel megízesítve szeretni való versekben szőtték tovább Arany Jánostól Zelk Zoltánig. Ez a két költőember: Lackfi János és Vörös István bámulatos alkotói energiáikat felszabadítva, első látásra elképesztőnek is nevezhető dolgot cselekedtek meg. Ezt bizonyítja a fenti, az „Apám kakasa” című vallomásos figyelmeztetés is. Aki ezt elolvassa, majd újra elolvassa Petőfi Sándornak az „Anyám tyúkja” című életképével egybevetve, az bátran állapíthatja meg: a vers minden emberben „tovább írja, újraírja önmagát”!

Kétségtelen, hogy többször is hallhatók ezek a kérdések: Nem szentségtörés a már közismert verset így újraírni? Miért volt erre szükség? Nekem az a véleményem, hogy nem jobb verset akart írni Lackfi János és költőtársa, mint annakidején Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Radnóti Miklós, vagy bárki más, hanem az a lényeges, hogy kétségtelenül őszinte és művészi alkotásokat adtak ezekkel a műveikkel egy-egy vers életével kapcsolatban.

Kijelenthetjük, hogy Lackfi János és alkotótársa kitágítják az eredeti versek dimenzióit. Sőt, segítik az eredeti, mára klasszikussá vált költemények további életét is. Legyünk őszinték önmagunkhoz is: segítik ezek az újraírások egy-egy korábbi időkben született műalkotás újrafelfedezését gyereknek, felnőttnek egyaránt, amikor is az olvasói felszabadultság élménye egy új vers megtalálásához visz el bennünket. Természetesen, ehhez a folyamathoz, vagyis az egymásra találáshoz kell az olvasó, mégpedig a jó olvasó, mert nélküle nincsen vers, nincsen jó vers sem!

 

Irodalom:

H. Tóth István 2009: Kettős tükrök. (A stilisztikáról magyarul – a magyarról stílusosan.) Társszerző: Radek Patloka. Károly Egyetem Filozófiai Fakultása, Prága

H. Tóth István 2012: Közelebb a vers lényegéhez (A verstanítás rejtelmeiből 2. rész). Csengőszó, Szeged

Lovasi András–Lackfi János 2007: Helikon Kiadó Kft., Budapest

Patloka, Radek 2008: „Alázatot a töpörtyűtől tanulni…” (Lackfi János). Prágai Tükör, Prága

A szerző megjegyzése:

Ezen írásom eredeti változatának (Prágai Tükör, 2008/1.) a kimunkálásában Radek Patloka egyetemi hallgató, később hungarológus, műfordító vett részt, amikor a kortárs magyar irodalom nyelvi-stilisztikai jellemzőit tanítottam szövegnyelvészeti, stilisztikai és műfordítói szempontok felhasználásával a prágai Károly Egyetem Filozófiai Fakultásán. Jelen írásom annak a közös kutatásban elkészült cikknek a továbbgondozott változata.

Új hozzászólás