Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Emlékbeszéd Balassa Iván temetésén (2002)

2012.11.1.nincs hozzászólás

Huszonegy éve, 1981 szeptemberében találkoztunk először. Akkor lett Barabás Jenő hívására c. egyetemi tanár az ELTE bölcsészkar tárgyi néprajzi tanszékén. Főként az anyagi kultúra – azon belül is a földművelés – néprajzát oktatatta. És öt hónapja, nyáron, (2002) július 12-én találkoztunk utoljára, kis, szeretett parasztházában, Gyenesdiáson.

Balassa Ivánnak egész életében voltak tanítványai. De leckekönyvi értelemben, vagyis rendes egyetemi órák keretében csak 1981 és 1985 között, az ELTE-n. Ezek voltunk mi, akik akkor jártunk néprajz szakra. Tanította tehát a földművelést, majd a magyar temetők néprajzát, a mezőgazdaság munkaszervezetét.

Tanította? Mivel egy egész életnyi muzeológiai, múzeumszervezői pályafutás után lett címzetes egyetemi tanár, láthatóan friss, újult erővel tanított. Minden órájára alaposan kidolgozott jegyzetekkel érkezett, a tananyagot pontosan és persze élvezetesen adta le. Tanította? Teszem fel másodszor is a kérdést. Hiszen óráinak egy része a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban volt, tárgyak között, s szinte minden alkalommal megnéztük a témához kapcsolódó néprajzi filmet is. Tudom, mert a tanszékről én vittem ki magammal a filmeket a Városligetben lévő múzeumba. Minden óráján ott voltam, valami azt súgta, egyetlenegyet sem lehet elmulasztani. Minden órája élmény volt.

Persze az élet egyeteme még érdekesebb! Balassa Iván, a Tanár úr nemcsak az órákat szervezte meg, hanem a múzeum főigazgató-helyetteseként, majd a Magyar Néprajzi Társaság elnökeként mindig igyekezett a fiataloknak, az egyetemistáknak lehetőséget biztosítani. Velünk ezt úgy történt, hogy hivatalos útjaira mindig elvitt magával egy-egy egyetemista útitársat. Csoportunkból volt, aki Keszthelyre, volt, aki Debrecenbe jutott így el – engem Sárospatakra vitt, máig frissen él bennem a társaságában eltöltött két nap. Hiszen az volt az igazi egyetem! Amikor szakmánk kiemelkedő személyisége egy zöldfülűnek két napon át mesél. Szinte mindig kaptunk tőle különlenyomatokat, könyveket is.

Azt meg már meg sem merem említeni, hogy a földművelés vizsga elején kávé, végén tokaji bor volt a kínálat. Szinte minden diákrendezvényre eljött: karácsonyi ünnepségre, farsangi bálra, emlékszem, az egyikre öt liter bort cipelt magával Kőbányára.

Később bejárhattam vele szülőföldjét, Bárándot: ez már a kilencvenes évek elején volt, egy kisfilmet forgattunk a bihari nyelvjárásról, s a nyelvésznek készülő, de néprajzossá váló Balassa Iván volt a kalauzunk a szülőföldjén. A forgatás befejeztével a falu összefogott és óriási lakomát rendezett Balassa Iván tiszteletére. Iván bácsi akkor megsúgta nekem: díszsírhelyet kaptam, itt fognak eltemeti.

Persze nemcsak a tanítványait szerette! Ameddig a Magyar Néprajzi Társaság elnöke volt, titkárkodtam mellette. Olyan időkben, amikor már egy kicsit lehetett a határon túli magyarsággal foglalkozni. Ő kezdeményezte 1986-ban az Akadémián az első csángó konferenciát nyelvészek, néprajzkutatók, közéleti személyiségek részvételével. 1988-tól Iván bácsi óriási lendülettel szervezte a néprajzi szemináriumokat határon túli és belüli néprajzkutatóknak, csillapíthatatlan szorgalommal figyelte, leste, hogy senki ne maradjon köszöntés, díj, jutalom nélkül. A néprajzosok egész nagy családjáért dolgozott.

Ha azt mondom: szerettük, nem elég. Éppen ezért 70. születésnapjára Arator címmel egy tanulmánykötetet szerkesztettünk a tiszteletére. Voigt Vilmos, aki talán 1960-ban nála, Sárospatakon kezdte a folklórkutatást, s aki Balassa Iván mellett ugyancsak az én professzorom volt, segített a szerkesztésben.

2002. július 12-én pénteken délelőtt találkoztam vele utoljára. Mivel a közelben nyaraltam, már másodszor látogattam meg Gyenesdiáson, kedvelt nyári parasztházában. Nagyon sok dolgom volt, tulajdonképpen le akartam mondani a látogatást, de azután egy belső hang azt súgta: menj el a professzorodhoz! Telefonáltam, s már mentem is. Egész ebédig beszélgettünk, Éva néni kávéval, üdítővel, süteménnyel kínált. Iván bácsi a határon túli magyarok néprajzával foglalkozó munkájának átdolgozásáról beszélt, meg arról, hogy hál’ Istennek nagyon sok az új anyag, de éppen ezért nehezen halad, és arról is, hogy nagy a szárazság, ő öntözi a virágokat. Azután a tanítványaira kérdezett: mi van Cofival, Busival, Ágival, Judittal… mindenkit néven említve. A családján, unokáin és dédunokáin kívül úgy éreztem, hogy ránk is büszke. A „nagy” évfolyamra. Figyelmének, szeretetének szép bizonyítéka az utolsó években nekem írt néhány levele, följegyzése. Szavak, kifejezések szerepelnek rajtuk, amelyekkel foglalkozni kell a nyelvésznek. Az egyik épp itt van a kezemben: „Az utóbbi időben a sportnyelv mintha visszaangolosodna”. Sok-sok nyelvi apróságra, stilisztikai jellemzőre figyelmeztette az akkor már nyelvészet felé hajló néprajzost.

Áldom a sorsot, hogy megismerhettem, köszönöm a titkos erőknek, hogy 2002. július 12-én pénteken azt parancsolta, menj el tanítómesteredhez, menned kell hozzá, nincs kifogás…

Kedves Iván Bácsi! Bár az utóbbi években már kérted, hogy tegezzelek, de én a tanítványok illő alázatával csak négyszemközt és szűk körben tegeztelek. Most már nagyon szűk körben vagyunk, mert Te mindenhol ott vagy, ahol mi vagyunk. Te nekem örökre a mester maradsz, mi pedig neked a tanítványaid.

Itt vagyunk most is, tisztelünk, szeretünk, példakép vagy, könyveidből töltekezünk. Hogy hiányzol, s hogy Bárándon átmenve, Erdély felé „félúton” mindig megdobog a szívünk, az természetes. Sokat fogunk mesélni rólad, mert jó voltál, mert igaz voltál. Ha valamiért jó lehet a túlvilág, akkor főként azért jó, mert olyan emberekkel találkozhatunk, mint a szeretett Balassa Iván tanár úr. Tőle tanultam: A B F R A – A boldog feltámadás reménye  alatt, vagy az általa is sokszor emlegetett kolozsvári hóstáti temetőben: A I B F T – Az Istenben boldog feltámadás tudatában. Búcsúzom tőled tanítványaid nevében.

(Elhangzott Balassa Iván búcsúztatásán a Farkasréti temetőben.)

Új hozzászólás