Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Nyelvészeti muzeológia – Egy formálódó tematikus muzeológia a nyelvmúzeum kapcsán

2012.09.12.nincs hozzászólás

A múzeumfelfogás, -értelmezés napjainkban erőteljesen változik. Hagyományosan „a” múzeum: (köz)gyűjtemény, műtárgyakat, régiségeket és érdekességeket gyűjtő, tudományosan feldolgozó és bemutató intézmény.

Változó múzeumok

A szó eredete a görög Muszeion: ’híres könyvtár és műgyűjtemény az ókori Alexandriában’, illetve: ’a múzsák otthona’, majd ebből származik a latin museum, amely elterjedt az európai nyelvekben. A szó pontos eredetének megadása témánk szempontjából különösen mérvadó.

A nyelvi vagy nyelvészeti muzeológia még nem létező fogalom. Azonban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében létrejött A Magyar Nyelv Múzeuma (a továbbiakban Múzeum, nyelvi múzeum, illetve „nyelvmúzeum”) kapcsán mégiscsak fölvetődött és folyamatosan árnyalódik a múzeum szakmai besorolása, kialakítandó koncepciója.[1]

A „nyelvmúzeumot” tehát muzeológiai („múzeumtudományi”) környezetben, keretben kell elhelyezni. De miként? A nyelvi vagy nyelvészeti muzeológia kereteinek, tartalmának keresése hasonlatos az irodalmi muzeológia létrejöttéhez.[2]

Mint ismeretes, a muzeológia a múzeumi tevékenység elmélete és gyakorlata, a muzeográfia ennek leírása (Korek 1988: 9). A 20. század végén folyamatosan bővülő és kultikus tevékenységgé vált a muzeologizálás gyakorlata és hajlama (falumúzeum, emlékmúzeum, emlékpark, emlékpont stb.), s ennek kapcsán a muzeológiai tevékenység, folyamat (újra)értelmezése is. Három fő okra vezethető vissza a muzeologizációs probléma: az egyik az, hogy a múlt „szaporodik” (egyre nagyobb kiterjedésű a megőrzendő anyag), a másik a felejtéstől való fokozódó félelem („digitális Alzheimer-kór”), amely miatt fokozódik a hagyomány-, az emlékállítás. Ezek következménye, hogy előbb-utóbb az egész világ múzeumba kerül.[3] Végül a harmadik ok az, hogy a muzeológia érdeklődése térben és időben kiterjed, például a múltból a jelen felé fordul (a múlt tárgyai és rekonstrukciói számos szakmai nehézséget vetnek föl, míg a jelen tárgyai sokkal könnyebben begyűjthetők). A kérdés az, mint sok történeti tudomány esetében: hol kezdődik a jelen? (Nemcsak a történelem, a néprajz, de a nyelvészet, azon belül a nyelvtörténet is folyamatosan újradefiniálja a „ma”, „mai” fogalmakat.)

A muzeologizációs probléma mellett a múzeumok működésének, a jelen társadalmával való kapcsolódásának, párbeszédének (egészen egyszerűen a közművelődési, oktató-nevelő-szórakoztató stb. funkcióinak) a folyamatos változásáról, átértékelődéséről is szó van. Ez a problémakör kapcsolódik a kultúra–magas kultúra, reál és humán műveltség, általában az oktatás és nevelés, valamint a szórakoztatás megváltozott (sokszor összekeveredett) fogalmához, funkcióihoz, az értékrendek változásához (értékválsághoz). A legtöbb közművelődési intézmény ma már törekszik az élményszerűségre (interaktivitásra), egyes múzeumok az élmény- és látványtársadalmak mintájára élmény- és látvány-kiállítóhelyekké válnak.

Részben ebbe az összetett folyamatba illeszkedik a jelzős muzeológiák létrejötte, a már említett irodalmi muzeológia mellett (talán annak részeként) a nyelvi vagy nyelvészeti muzeológia kialakulása.

Nyelvi muzeológián elsősorban a kihalt nyelvek emlékeinek megőrzésére gondolhatunk, míg nyelvészeti muzeológián általában a nyelveknek, a nyelvek egy csoportjának vagy csupán egyetlen nyelvre vonatkozó muzeologizációs tevékenységet értünk. Ezért tartjuk kifejezőbbnek (s tanulmányunk címében is ezért szerepel) a nyelvészeti muzeológia megnevezést. A nyelvészeti muzeológia elmélete még nincs kialakulva, érdemes a rokon területek, illetve a gyakorlat felől közelíteni. Elfogadott tudományos álláspont, hogy a gyakorlatból következzék az elmélet.

A Magyar Nyelv Múzeuma

A Magyar Nyelv Múzeuma egyéni, civil kezdeményezésből született (Pásztor Emil főiskolai tanár ötletéből),[4] amelyet lokálpatrióta helyi törekvések, mozgalmak (pl. a sátoraljaújhelyi Kazinczy Társaság) felkaroltak, helyi politikai-közéleti erők (városi, megyei vezetők) nemzetstratégiai, közművelődési, sőt területfejlesztési lehetőséget láttak benne, és okos érveléssel sikerült meggyőzniük a régiófejlesztéssel foglalkozókat. Így született meg egy egészen sajátos, Európában is gyakorlatilag példa nélkül álló intézmény (múzeum), a „nyelvmúzeum”. Sokáig vita tárgya volt a megnevezése (és sokan ma is értetlenkedve, sőt tiltakozva szemlélik a „múzeum” feliratot). Az egyik hangsúlyos és máig előkerülő javaslat szerint az intézményt inkább „a magyar nyelv házának” kellene nevezni.

Ám a nyelvmúzeum kitalálói és működésének, így értelmezésének formálói már kezdetben kitalálták a kritikára (tudniillik, hogy egy élő nyelvet minek múzeumba tenni) a választ. A válasz pedig a múzeum szó – már ismertetett – etimológiájában rejlik. Ha visszamegyünk a forrásokig, a múzeum szó annyit jelent: ’a múzsák otthona’. S ha A Magyar Nyelv Múzeuma környezetét tekintjük: Kazinczy egykori lakóhelyét, kertjét, jelenlegi – csodálatos parkban lévő – nyugvóhelyét, az 1800-as évek végén kialakított emlékcsarnokot, s hozzátesszük, hogy a múzeum ennek tőszomszédságában, Kazinczy gyümölcskertjének helyén áll – akkor a genius lociból, a hely szelleméből következően motiváltnak érezzük ’a múzsák otthona’ megjelölést, még akkor is, ha a múzeum szó mai jelentéséből elsőre aligha fognak erre gondolni az emberek. ’A múzsák otthona’ asszociációt egyébként még tovább erősíti az a tény, hogy a hely irodalmi emlékhellyé, sőt zarándokhellyé vált, a Kazinczy-kultusz központi tervévé. (A kultuszhely kialakulásáról szól Kováts Dániel monográfiája: 2009.)

A TÉR tehát (Kazinczy-kert, emlékkert, irodalmi emlékhely, zarándokhely) valójában lehet ’a Múzsák otthona’, ám a múzeum szó mai jelentése mégiscsak mást jelent.

A múzeum építészeti terének leírása: háromszintes létesítmény, területe mintegy 900 négyzetméter. A múzeum épülete több feladat ellátásra alkalmas. A programadók az állandó kiállítás mellett időszaki kiállításokra és egyéb kulturális-nyelvészeti rendezvényekre is gondoltak. Az előcsarnok és a nagy rendezvényi tér egybeolvad, fórumként működik. Alkalmas tér konferenciák, koncertek, nyelvi versenyek lebonyolítására. Az előcsarnokból nyílik az akadémiai „ovális” kiselőadó. A terem emléket állít Kazinczy eredeti rajzos ülésrendje nyomán a Magyar Tudós Társaságnak. Kazinczy ugyanis egyik jegyzetében egy ovális asztal köré felírta a társaság 26 alapítójának a nevét. Ugyancsak a földszinten található az egyik nagy, 134 négyzetméteres kiállítóterem. Az emeleten van egy másik, 136 négyzetméteres újabb kiállítóterem, valamint szemináriumi terem, egy nyitott galéria, valamint az igazgatósági-muzeológusi termek.

A létesítmény a Kazinczy-emlékparkban kap helyet. Itt a továbbiakban újabb fejlesztésekre kerülhet sor: a Kazinczy-pince már elkészült, de a tervek szerint lesz Halhatatlanok csarnoka, Nyelvcsaládfa-liget, és szó van az egykori kertészház és istálló felújításáról is.

A Nyelvmúzeum gondolatának fölvetődése után számos alkalommal, helyszínen, körben formálódott a múzeum jellege. Ennek legkorábbi legteljesebb összefoglalását adja A széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma tématerve című tanulmány (Fehér–Kováts–Pásztor–Radványi, 2002). Ebben taxatíve fel van sorolva, hogy a múzeum alapfunkciói: 1. gyűjtőkör, gyűjtés, 2. tudományos kutatás, 3. közművelődés (programszervezés).

Nyelvi múzeum – máshol

Időközben kiderült, hogy Európában másutt is épül már nyelvi múzeum – nevezetesen Olaszországban. Az olasz nyelv múzeumáról Fábián Zsuzsanna (2007) számol be: Az olasz nyelv múzeumának gondolatát ugyancsak egy művelődési társaság – a Dante Társaság vetette fel. A múzeum alapvetése az, hogy a nyelv a nemzetek egyik fő összetartó ereje, az azonosságtudat hordozója, ugyanolyan közkincs („bene collettivo”), mint a tárgyi műemlékállomány. Először nyelvészek egy vándorkiállítást szerveztek 2003-ban. Ezt az akkori államelnök, Carlo Azeglio Ciampi nyitotta meg. A sikerre való tekintettel egy állandó, de három „modulból” álló múzeumot terveznek az egységes olasz nyelvet formáló három városban: Torinóban, Firenzében és Rómában. Érdemes megfigyelni a terveket, amelyek az olasz nyelvészeti muzeológiát formálják: A torinói lenne a tudományos, a római a közönségszolgálati, a firenzei a történeti aspektusokat előtérbe helyező részleg. A központi, firenzei múzeumnak a témakörei: az olasz nyelv eredete, története különös tekintettel a társadalmi aspektusokra, a rokon nyelvek és az olaszt ért idegen hatások, első nyelvemlékek, jelentős szótárak, nyelvtanok. Fontos helyet kapnának a hangzó anyagok, az Itáliában még mindig fontos szerepet játszó tájnyelvek ismertetése. Bemutatnánk a nyelvi-nyelvészeti szempontból nevezetes személyiségeket: életüket, tevékenységüket, tárgyi emlékeiket. Láthatók lesznek filmek, amelyek valamilyen sajátos nyelvi jelenséget dolgoznak fel (pl. a Brancaleone ármádiája – egy kitalált, archaizáló olasz nyelv, vagy a konjunktívusz rossz használata Paolo Villaggio egyes filmjeiben). Mindezt a legmodernebb múzeumi technikával mutatják be: videófal, plazmatévé, digitális téka. A közönséget – különösen a fiatalokat –  interaktív nyelvi játékokkal, lekérdezhető adatbázisokkal, szövegtárakkal, internetes nyelvi keresési lehetőségekkel várják. Az interdiszciplinaritás jegyében olyan képzőművészeti alkotásokat is kiállítanak, amelyeknek a tárgya a nyelv, az írás vagy a könyvkiadás.[5]

A Magyar Nyelv Múzeumának megnyitása után az odalátogató Pordány László (hazánk korábbi dél-afrikai nagykövete) fölhívta a figyelmet egy másik ilyen intézményre: az Afrikánsz Nyelvi Múzeumra. A könyvéből idézünk: „Ha Fokvárosból elindulunk a Nemzeti 1-es autópályán az ország belseje felé…, amikor a Hottentotta hegyek kontúrjai már elég közel látszanak, szemünkbe ötlik a pálya bal kéz felőli oldalán egy furcsa alakú építmény… a világ egyetlen nyelvi emlékműve, Die Afrikaanse Taalmonument (Afrikánsz Nyelvi Emlékmű)… szinte minden egyes része külön szimbolizál valamit. Így a különböző magasságú oszlopok az afrikánsz eredetét és forrásait; az 57 méteres legmagasabb pedig magát az afrikánsz nyelvet. A pódium a csodálatos Afrikát és az afrikai nyelveket, a szökőkút a búr köztársasági eszmét jelképezi…” Ezek után lássuk a még nagyobb meglepetést: „A közelben van még egy másik nyelvi intézmény is: Paarl-ban található az Afrikánsz Nyelvi Múzeum, amely főként a nyelv írásbeliségének kialakulását tartalmazó dokumentumokat gyűjti egybe… a múzeumot 1975-ben, a centenárium évében nyitották meg… Szinte nyüzsögnek benne felnőttek és iskolások egyaránt. Persze többnyire afrikánerek. Én viszont jó szívvel ajánlanék néhány magyar nyelvvédőnek is egy szakmai tapasztalatszerzést célzó látogatást.” (Pordány 2005: 47-48.)

Gerő András (2010.) a 21. század küszöbén 16 témakörben gondolkodik el a magyar identitásról (Magyar Arc), amelyben a legelső a magyar nyelv, s röviden összefoglalja elképzeléseit a múzeumról:

„Magyarországon Széphalmon már létezik a magyar nyelvnek bemutatóhelye, de itt is elengedhetetlen annak a szellemi terméknek a jelenléte, ami a legsajátabban magyar. Ez pedig a magyar nyelv. Korszerű kiállítási technikákkal, megfelelő tudományos háttérrel egy olyan interaktív bemutatkozási pontot lehetne teremteni, ahol a nagyközönség szembesül mindazzal a szépséggel és finomsággal, amit a magyar nyelv használóinak nyújtani képes, hiszen nyelvünk az igazi szellemi otthonunk. Egyben benyomást kaphatunk arról is, hogy nyelvünk – ami hangsúlyosan magyar szellemi termék – milyen befogadó módon viszonyult például a szláv és egyéb hatásokhoz, illetve hogy milyen rokoni szálakkal kötődik a finnugor nyelvcsaládhoz.”[6]

A Nyelvmúzeumhoz kapcsolódó nyelvészeti muzeológia

A Magyar Nyelv Múzeumának küldetésének, funkciójának a meghatározásában az alapításkor, az építkezéskor, s a jövőbeli működésre tekintettel is több szintű tervezés (stratégia) fogalmazott meg.

Az első a helyből adódik. A „hely” azonban három koncentrikus körre tagolódik. A múzeum kiemelt feladata a táj, a régió nyelvi hagyományainak (feltételesen: Halotti beszéd, Jókai-kódex; valamint Károli Gáspár, Geleji Katona István, Kazinczy Ferenc stb.) az ápolása, voltaképpen a hely szellemének (genius loci) való elkötelezettség. Ebből a gondolatból fakadt az állandó kiállítás címe, s köszöntője is:

Kedves Látogatónk!

Ön a mai magyar nyelv szülőföldjén jár. E helytől nem messze található Karos, ahol az egyik legnagyobb honfoglalás kori temető utal arra, hogy a honfoglalást valószínűleg innen irányították. Tehát a magyar nyelv is erről a tájról kezdett terjedni a Kárpát-medencében.

Talán ezen a tájon született a Halotti beszéd és könyörgés, első összefüggő szövegemlékünk.

1590-ben Vizsolyban nyomtatta ki Károli Gáspár Bibliáját, amely nagy hatással volt irodalmi és köznyelvünk egységesülésére.

A Borsod megyei Gelejen született, majd Göncön, Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon végezte tanulmányait Geleji Katona István., aki 1645-ben megírta az első magyar nyelvművelő munkát (Titkok titka – Magyar Grammatikatska – erről kapta címét kiállításunk).

A múzeum második kiemelt feladatköre a Kárpát-medencei magyar nyelvtömb történetének és jelenének a dokumentálása, s a harmadik a szórványok, diaszpórák nyelvi állapotának figyelemmel kísérése. (Ez összekapcsolódhat más népek, nyelvek eseményeinek követésével, interkulturális kapcsolatok dokumentálásával.) Bár a világháló szerepe ma már mindhárom funkcióban alapvető, mégis a legutóbbi funkciót leginkább az internet segítségével véljük megvalósíthatónak. Széphalom egy virtuális magyar nyelvi emlékhely is legyen – amely nemcsak ímélcímeket, honlapot, hanem állandó, aktív-interaktív jelenlétet is megkíván az interneten.

Széphalom eddig is a leglátogatottabb irodalmi emlékhely volt. Az új múzeum Széphalom jelentőségét tovább növeli, alighanem az egyik legfontosabb emlékhelye lesz a magyarságnak. Az alapítók – Petőfi nyomán – többször megfogalmazták: jó volna, ha minden magyar – éljen a világ bármely részén – egyszer elzarándokolna ide: ismerkedne nyelve történetével, gazdagságával, ízeivel, beírná nevét, üzenetét az internetes vendégkönyvbe.

A csodás széphalmi arborétum, a Zempléni-hegység, a tokaji borvidék, a legnagyobb honfoglalás kori temetőfeltárások (Karos) közelsége, Sárospatak és Sátoraljaújhely tőszomszédsága mind amellett szól, hogy A Magyar Nyelv Múzeumát méltó helyen építették föl.

A múzeumban tudományos (kutatási) és közművelődési tevékenység egyaránt folyik. A hangsúly koronként, múzeumonként áthelyeződik az egyikről a másikra. Azt kijelenthetjük, hogy A Magyar Nyelv Múzeumát korszerű tudományos nyelvészeti alapokra kell helyezni, vagyis a múzeum alapfelfogásának, törekvéseinek összhangban kell lennie az elfogadott nyelvtudományi iskolák tételeivel (nyelvtörténet, nyelvi változások, strukturalista, szemiotikai, pragmatikai,  kognitív elméletek). Az előző mondatban hangsúlyos a többes szám (iskolák). Emellett alapvetőnek tartjuk a magyar nyelvtudomány hagyományainak és mai törekvéseinek a követését is – amelyek némiképpen eltérhetnek más országok nyelvtudományi irányzataitól. Úgy véljük, hogy a bár a tudomány egyetemes, egyes tudományoknak van különleges (éppenséggel) nemzeti jellegük – s ez fokozottan igaz a nyelvtudományra, azon belül a tagolt nyelvművelésre. (A nyelvi kultúrával kapcsolatos tevékenységket így tagolhatjuk: nyelvpolitika, nyelvi tervezés, nyelvstratégia, nyelvművelés, nyelvvédelem – lásd: Balázs 2001).

A tudományos alapállás mellett nagyon fontos a tudománykommunikálás, a közművelődési program. A magyar nyelvtudományban igen hangsúlyos volt a nyelvművelés (a nyelvi kultúra művelése), ezt az alapállást a muzeológiai tevékenységnek is vállalnia kell. Annyira hangsúlyos volt a magyar nyelvművelés, hogy legnagyobb teljesítményét, a nyelvújítást (amelynek központja éppen Kazinczy Széphalomja volt) más országok, nyelvek fejlesztésére, megújítására is alkalmazták (cseh, héber, észt). A muzeológusi közművelődési program középpontjába tehát a nyelvművelést, a nyelvújítást – mai értelemben: a hagyományok megismertetésén alapuló folyamatos nyelvi korszerűsítést, de leginkább a nyelvi tudatosítást kell helyezni.

A múzeum további kiegészítő funkciói vannak: Kazinczy-emlékhely (a Kazinczy-mozgalom központja), ebből kifolyólag nemzeti emlékhely, valamint helyi közművelődési tér.

A Magyar Nyelv Múzeumának muzeográfiai leírásakor taxatíve is érdemes felsorolni, hogy mi mindenre kellene kiterjednie a múzeum figyelmének. Amikor ebbe a feladatba fogunk, nehézségbe ütközünk. Az összes hungarikum gyűjtése – elképzelhetetlen, erre egyébként is van intézmény. Elvileg gyűjthetne mindent ez a nyelvmúzeum, ami a magyar nyelv történetével és jelenével kapcsolatos – de ez lehetetlenség. A nyelvemlékeket gyűjthetné, de ezek részben korlátozottan állnak rendelkezésre, részben a meglévőket senki nem adja oda (még kiállításra se nagyon), s Széphalomban az őrzésük is nagyon sok problémát vetne föl. A múlt nyelvemlékeiről tehát lemondhatunk. De a nyelvemlékeknek van egy sajátos változata, a népi írásbeliség emlékei – amelynek nincs szakavatott intézménye (a Néprajzi Múzeum gyűjt ilyen tematikájú anyagot, pl. az Ethnológiai Adattárban). Fölöslegesnek tűnik a magyar nyelvészeti szakirodalom teljes gyűjtése is, hiszen a nagy könyvtárak ezt már végzik, s vajon miért lenne ennek a központja éppen Széphalom. Egy másik nyelvemlékfajta az ún. kisnyomtatványoké. Ennek is van szakavatott gyűjtőhelye, az Országos Széchényi Könyvtár, de talán lehetne találni sajátos feladatot. Egy harmadik sajátos nyelvemlékfajta a „hangemlék”: ezzel a Petőfi Irodalmi Múzeum foglalkozik, s számos helyen van még hagyományos vagy digitalizált magyar nyelvi anyag (elsősorban népi szövegekre gondolhatunk). A Nyelvmúzeumnak lehetne ilyen funkciója is.

Fölvethető, hogy a magyar nyelvért elsősorban a nyelvészek a felelősek, ezért egyfajta nyelvészeti emlékhely is lehetne a múzeum. Itt a tudománytörténettel kapcsolódik össze a múzeum. De tény, hogy a magyar nyelvészeknek eddig nem volt olyan kutatóhelye, amely emlékeikkel foglalkozik.

Mivel foglalkozhat, mit tartalmazhat egy nyelvi múzeum? Leginkább, legegyszerűbben ezt mondhatjuk: egy nyelvre vagy a nyelvek egy csoportjára, esetleg általában a nyelvekre vonatkozó dokumentumokat (adatokat), ismereteket. Ezek között – muzeológiai szempontból – kiemelkedő szerepe lehet a történeti nyelvi emlékeknek (nyelvemlékeknek, nyelvi tényeknek), a nyelvi megjelenítés különböző technológiáinak (a beszéd és az írás különböző módjain át az  internetig), a nyelvi műveltség különleges értékeinek, értékhordozóinak (írók, költők, tudósok, könyvek, azon belül adattárak, szótárak). És ide kapcsolhatjuk a nyelvi műveltség átadásának fontos szervezeteit, eseményeit is (pl. család, iskola, civil szervezetek, nyelvművelő mozgalmak, nyilvánvalóan ezek tárgyi és szellemi vonatkozásait). Valamint megjeleníthetők egy „nyelvmúzeumban” a nyelvhez valamilyen szoros vagy tágabb asszociációval kapcsolódó egyéb művészeti alkotások: képzőművészeti, zeneművészeti, színművészeti, és főként iparművészeti, alkalmazott művészeti alkotások.

Más (formai) rendszerezés szerint a nyelvészeti muzeológia foglalkozhat különféle technológiájú írott szövegek (kézzel, géppel írott, nyomtatott, internetes, sms stb. szöveges emlékek), hangzó anyagok (hangfelvételek), képanyag (álló- és mozgókép), valamint tárgyak gyűjtésével.

Minden azonban „pusztán” csak gyűjtés, raktározás, amelynek már a kezdetén fölmerül a kérdés: de miért, és miért pont a nyelvmúzeumban. Az általánosságokon túl nehéz erre a felelet. A magyar nyelvű írott és hangzó anyagokat (voltaképpen hungarikumokat) a nemzeti könyvtár (Országos Széchényi Könyvtár) és a nemzeti hangarchívum (Nemzeti Digitális Akadémia) gyűjti, rendszerezi. Másodpéldányok gyűjtése persze fontos, de a Nyelvmúzeumnak mégsem lehet ez a fő profilja. Tehát: valamilyen szempontból válogatni kell. Éles határt nem tudok szabni, de a tevékenységnek a középpontjába mégis csak a magyar nyelvészet, nyelvtudomány és nyelvi kultúra-ápolás kulcsszavait kell tenni, s elsősorban az erre vonatkozó anyagot („nyelvészeti hungarikumot”) kell gyűjteni. A Nyelvmúzeumnak valamiféle „magyar nyelvtudomány”, „magyar nyelvkultúra-történeti” adattárrá, műhellyé és nyelvi-közművelődési fórummá kell válnia. Még ez is eléggé tág, s nehezen behatárolható terület, de talán segít a célok, feladatok pontosabb megfogalmazásában.

Konkrétumokat említve: a nyelvmúzeum aligha gyűjthetné össze az első magyar nyelvemlékeket, s arra nem is kell törekednie, hogy történeti nyelvemlékeket gyűjtsön, kutasson. Viszont másik oldalról – egy közkeletű meghatározás szerint – „minden nyelvemlék, ami nem ma született”, vagyis napjaink, a közelmúlt, illetve az elmúlt egy-másfél-két évszázad még felkutatható „nyelvemlékeinek” a gyűjtése fontos lehet. Ezek között lehetnek helyi újságok, (kis)nyomtatványok (reklám-, fizető-, partecédulák), képeslapok, levelezőlapok, általában a népi írásbeliség sokféle műfaja (a kéziratos énekes-, imádságos-, receptes könyvektől a vőfélykönyvekig). Kiemelt feladata lehetne a Nyelvmúzeumnak a magyar szótárak, nyelvkönyvek, iskolai irodalom- és nyelvtankönyvek, segédkönyvek, iskolai nyelvtani szemléltető táblák gyűjtése. A népi írásbeliséghez soroljuk a feliratirodalmat is (hiszen rendszerint nincs szerzője a különféle feliratoknak). Ezek szövege, stílusa, kalligráfiája ugyancsak fontos kortörténeti dokumentum, számos típusuk összegyűjtetlen, feltáratlan (vö.: Balázs 2000.) Teljes taxatív felsorolást nem adok, de egyetlen szövegtípus, a felirat néhány jellemző megnyilvánulási formáját felsorolom – ezzel híva fel a figyelmet a dokumentálatlan, feltáratlan anyagra: templom-, harang-, csárda-, kocsma-, épület-, egyéb információs, butella-, ajándéktárgy-, emléktárgy-, falvédő-, levél- (borítékra írt vers), sír-, ruha-, jelvény-, jármű-, rendszámtábla-, jelszó-felirat stb.[7]

Fölvethető a művelődés- és irodalomtörténetben elfogadott topológia kérdésköre is. Voltaképpen nincs nyelvészeti topológia. Elkészítése nem is annyira nehéz feladat.

A nyelvmúzeumban mindenestre elkezdődött a nyelvészeti hagyatékok feltárása, befogadása, raktározása és kiállítása. Elsőként Lőrincze Péter kínálta fel édesapja, Lőrincze Lajos íróasztalát és néhány személyes tárgyát. Majd Busa Margit, Czigány Lóránt hagyatékából kerültek tárgyak a múzeumba. 2011-ben az örökösök Deme László könyvtárát, részben kézirattárát, kitüntetéseit és egyéb személyes tárgyait adták át (formailag) a Kazinczy Társaságnak. Ebbe a hagyatékba betekintve megállapítható, hogy a jelentős, csaknem az egész 20. századot átfogó nyelvész bonyolult személyiségének és tudományos teljesítményének a megértéséhez kulcsot adhatna a hagyaték minél gyorsabb, lehetőleg nyelvész szakemberek által való feldolgozása. A gyorsaság azért fontos, mert az egyes tárgyak, jegyzetek, naplók stb. most még könnyebben értelmezhetők, „megszólaltathatók”, a nyelvész szakemberekre való hivatkozás pedig azért történt, mert „nem nyelvész”, az elhunyt nyelvészet nem vagy csak részben ismerő szakemberek számára az anyag nagy része néma marad.

A 2002. évi tématervben megfogalmazott három fő funkció közül a tudományos kutatás a leginkább körvonalazatlan. Azzal, hogy a kutatóknak szálláslehetőséget kívántak biztosítani (s még mindig tervbe van véve ilyen kutatóhely, kutatószoba), a múzeum egy része leginkább valamiféle alkotóházként szolgálhatna. S tudjuk, hogy az alkotóház – ahol egy szakma képviselői kötetlen módon találkozhatnak, együtt lehetnek – serkenti a tudományos és a művészeti munkát. (A leghíresebb a szigligeti írói alkotóház; amelyről számos irodalmi mű, sőt dráma is született.) Ez a funkció jelenleg nem létezik, föltétlenül kidolgozandó, és a múzeum funkcióinak kibővülését jelentené.

A tudományos kutatáshoz és a közművelődéshez egyaránt kapcsolódik a publikációs tevékenység. A Kazinczy-kultuszhoz kapcsolódó interdiszciplináris tudományos kutatások folyamatosan jelennek meg a Széphalom évkönyvsorozatban, a Kazinczy Társaság egyéb kiadványaiban, de már a múzeum saját színes könyvsorozatában is: Kováts Dániel: Széphalom. Kazinczy Emlékkert, Kováts Dániel: „Kivínánk a szép tusát…” A magyar nyelvújítás, Balázs Géza: Útitárs a szavak világához.[8]

Kitekintés

A formálódó nyelvészeti muzeológia folyamatos munkálása alkalmazott nyelvtudományi (részben alkalmazott irodalomtudományi) feladat. A nyelvészi személyi kapcsolatok már most is jók, de hasznos lenne az intézményes együttműködés kialakítása a hazai egyetemi alkalmazott nyelvészeti tanszékekkel. A szakmai együttműködésnek az is része lehet, hogy például egyetemi hallgatók érkezhetnének szakmai gyakorlatra Széphalomba.

A múzeum legszorosabb szakmai kapcsolata a nyelvtudomány mellett a művelődéstörténet, az irodalomtörténet irányába mutatnak, mintegy ezeknek egyik változata. A modern közművelődési-muzeumpedagóiai megoldásoknak – nézetem szerint – kapcsolódniuk kell a közgazdaságtudomány egyik válfajával, a művelődésgazdaságtannal is. Ennek legfontosabb üzenete, hogy a művelődés gazdasági érték.

Az is világos, hogy a muzeologia mint tudomány folyamatos változásban van. Ezért a nyelvmúzeum sem fogadhat el valami statikus muzeológiai modellt, hanem folyamatosan ügyelnie kell a világ és persze a muzeologizálási folyamat változásaira.

A nyelvészeti muzeológia, illetve annak névvel kiemelt intézménye, A Magyar Nyelv Múzeuma még sokáig fog küzdeni az önmeghatározásért, a feladatköréért – s talán a tudományos leírás nehezebb is lesz, mint maga a mindennapi közművelődési-muzeumpedagógiai munka; mindenesetre ma már annyi látszik, hogy a múzeum él, folyamatosan kutatja az új lehetőségeket. Vagyis: a nyelvészei muzeológia élőben és nyilván a szakmai és közönségi elvárások alapján körvonalazódik, és dialogikusan szerveződik.

Végére hagytam, mert a múzeum egész tevékenységének legnagyobb jelentőségét abban látom, hogy a máig nem intézményesült magyar nyelvstratégiának akár központi, akár valamilyen helyi intézménye lehet. Miért ne éppen Széphalomban lehetne (újra!) a magyar nyelvművelés, nyelvstratégia központja? Amikor folyamatosan fáradozunk egy nyelvstratégiai intézmény alapításán, minden alkalommal fölvetjük A Magyar Nyelv Múzeumának szerepét, szerepbővülését is.

Szakirodalom:

Balázs Géza, 2000. A feliratozás. II/823-850. In: Balázs Géza-Csoma Zsigmond-Jung Károly-Nagy Ilona-Verebélyi Kincső szerk. biz.: Folklorisztika 2000-be. Folklór – irodalom – szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. I-II. kötet. ELTE BTK, Budapest.

Balázs Géza, 2001. Magyar nyelvstratégia. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

Fábián Zsuzsanna, 2007. A nyelvek múzeumai. Édes Anyanyelvünk, 2007/5. 10.

Fehér József-Kováts Dániel-Pásztor Emil-Radványi György, 2002. A széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma tématerve. Széphalom, 12. 61–68.

Gerő András, 2010. Magyar Arc. Népszabadság, 2010. január 23.

Korek József, 1988. A muzeológia alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kováts Dániel, 2009. „Fény s nagyvilág énnékem Széphalom”. A Kazinczy Ferenc emlékhely története és hatása. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely.

Pordány László, 2005. A búrok és az apartheid. Antológia Kiadó, Lakitelek.

 

 

 


[1] A nyelvészeti muzeológia kapcsán formálódó gondolataimra nagy hatással voltak A Magyar Nyelv Múzeuma kuratóriumának ülései (2007-), különösen a Fehér Józseffel, Kováts Dániellel és Radványi Györggyel folytatott beszélgetések. A téma kapcsán Nyiri Péterrel is számos alkalommal konzultáltam. Köszönöm nekik a segítséget!

[2] 2011. november 18-án az interneten az irodalmi muzeológiára 1200, míg a nyelvészeti muzeológiára 6 említést találtam. Az utóbbi hat említés mind kapcsolatban volt a széphalmi nyelvmúzeummal.

[3] Hogy egy helyi idézettel erősítsük: „Annyi nagy embert hajigált ki Zemplén, ki győzné azokat emléktáblázni?” – csúfolódott irigykedve Mikszáth Kálmán, forrás: Hírlevél 45. (A Kazinczy Társaság tájékoztatója), 2008. szeptember, 4. oldal.)

[4] Rövid múzeumtörténet:

1994. Pásztor Emil a Kazinczy Társaságban bejelenti elképzelését.

2007. április 18. Megkeződik az építkezés.

2007. szeptember 6. Bokrétaünnepség. Megalakul a Múzeum kuratóriuma.

2008. április 23. Ünnepélyes megnyitó. A múzeumot Sólyom László köztársasági elnök avatja fel.

2008. október 18. A magyar szó világa állandó kiállítás megnyitója

2009. március 21. „Kivínánk a szép tusát”. A magyar nyelvújítás c. kiállítás

2009. április 24. A 43. magyar nyelv hetét Kiss Jenő akadémikus nyitja meg.

2010. szeptember 29. Titkok titka… állandó kiállítás, Busa Margit emlékkönyvtár megnyitása.

2011. június 18. Első anyanyelvi juniális. Megnyitja Schmitt Pál köztársasági elnök.

[5] A múzeumnak 2011-ben kellett (volna) elkészülnie. Fábián Zsuzsanna beszámolóját olvasva meglepő, hogy tőle függetlenül a magyar nyelvészek és muzeológusok ugyanezeket a gondolatokat fogalmazták meg – s jórészt meg is valósították már.

[6] Gerő András gondolatainak gyökere Karácsony Sándornál is megtalálható. A cikk megszületésekor a leírt, elvárt koncepció már készen volt, az állandó kiállítások megnyíltak.

[7] Számos „titkos” nyelvi gyűjtő van, aki egy-egy – főleg feliratos, esetleg hangos nyelvi jelenséget gyűjt. Létezik például a „neonvadász” (neonmentő), aki Budapest klasszikus fényreklámjait gyűjti. Anyagából egészen biztosan nagyon érdekes kortörténeti (nosztalgia)kiállítás szervezhető. (Hasonló anyag van az Elektrotechnikai Múzeumban is.)

[8] Valamint készülőben van a Titok titka… állandó kiállítás prospektusa is.

 

Új hozzászólás