„Az életet én megtanultam… Mindazt, mi fáj és van, megértem” vallja már   kedves költőjével, nyelvművelő példaképével Kosztolányi Dezsővel. Kerekes László nélkül ma egészen biztosan más lenne a rádió hangja. 1977 óta, éppen 25 éve a Magyar Rádió nyelvi és a mikrofonbizottságának titkáraként tevékenykedett következetesen a nyelvi igényesség fenntartásáért. 1993-ban megszervezte, s két év kihagyással haláláig vezette a rádió oktatási osztályát. Több százan tanultak, végeztek az általa irányított rádiós médiaiskolában. Szervezte az MR Akadémiát. A magyar nyelvtudomány, nyelvművelés is sokat köszönhet neki, mert a beszélt nyelv műhelyévé és mintájává tette a rádiót. Megérdemelte volna az ősszel esedékes 25 éves évfordulót, a köszöntéseket és a boldog nyugdíjas éveket. A szíve azonban feladta. Július 4-én helyezik örök nyugalomra a mezőhegyesi temetőben. Nagyon fog hiányozni. „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” (RTV Részletes)

Kedves Laci, utolsó beszélgetésünkkor te hívtál vissza. A beszélgetés nekem volt fontos, a tanácsodat kértem. Támogattál, segítettél mindig. És visszahívtál. Még az utolsó napokban is. Én meg siettettem a beszélgetést, mert hogy otthonról hívtál, betegen, komoly kivizsgálások előtt: nem akartam, hogy velem foglalkozz, nem akartam, hogy sokba kerüljön neked a telefon.

Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk…

Soha nem felejtem el az első találkozásunkat sem. Te írtál nekem levelet, éppen 10 éve, amikor a Rádió akkor elnöke – persze a Te, valamint a Nyelvi Bizottság sugallatára – fölvett tagjai közé. Azóta minden hónapban találkoztunk. Elemeztük, védtük a Magyar Rádió nyelvét, támogattuk a jó kezdeményezéseket, óvatosan és türelmesen nyesegettük a hibákat. Persze ez az óvatos nyesegetés is sok volt néhány embernek.

Nem öncél volt ez a munka. A fejlett nyelveket (ilyen nyelv a magyar is) gondozni kell – különösen a mintaértékű nyelvhasználatot. Mert minden kultúrában, társadalomban, közösségben szükség van normára, mintára. A mi beszélt nyelvi mintánk a Magyar Rádió. Régen a színház, a szószék és az irodalom volt. Ma leginkább a Magyar Rádió. Sokféle és gazdag hangzásával, a Kossuthtól a Bartókig, a társadalom minden rétegét megszólítani akaró stílusával. Igen, minden rétegét. Mi úgy akarunk szólni, hogy az is megértse, aki nem olvas, vagy nem olvas eleget. És persze megértse a menedzser és a professzor is. Ha lehet, senki ne értse félre. Legalább egy rádiónak el kell jutnia a tanyákra, az éjjeli munkahelyekre, a nagycsaládosokhoz, a magányosokhoz, az idősekhez, a határon túlra. Mi érthetően és átélhetően akarunk az emberekhez szólni.

Nos ezért kell a rádiós közszolgálati norma, a médianorma. Ennek kimunkálásában, napi karbantartásában dolgozott 1977 óta Kerekes László. Korábban Szegeden volt népművelő, majd Budakalászon dolgozott. 1977-ben a Magyar Rádióba került, s a frissen megalakult Nyelvi, majd a belőle kivált Mikrofonbizottságnak végig a titkára volt. Később, már a 90-es évek elején megszervezte a Magyar Rádió Oktatási Osztályát, amely a közszolgálati rádiós képzés mintaszerű és tekintélyes iskolája lett. Minden évben próbáltam érvelni Lacival szemben: vegyünk föl minden jelentkezőt, hadd tanuljon nálunk. Laci, csak a jobbak fölvételére volt hajlandó – nem tömegképzésre szakosodtunk, mondta. De akiket fölvett, azok pályáját féltő szeretettel kísérte figyelemmel – nem utolsósorban kiváló munkatársaival, akikért oroszlánként küzdött és szakmai fejlődésüket is fontosnak tartotta.

Kerekes László nélkül ma egészen biztosan más lenne a rádió hangja. A magyar nyelvtudomány, nyelvművelés is sokat köszönhet neki, mert a beszélt nyelv műhelyévé és mintájává tette a rádiót. Sok száz előadás, tanulmány, másfél tucat könyv, köztük a magyar rádiózás és a magyar nyelvtudomány alapdokumentumai őrzik meg emlékét.

Megérdemelte volna a Nyelvi bizottságnak az ősszel esedékes 25 éves évfordulóját, a köszöntéseket, később a boldog nyugdíjas éveket. Nagyon szerettem volna még vele sokat beszélgetni – hiszen a rádióban volt egy hely, ahová mindig be lehetett térni, kapni egy teát és jó gondolatokat.

„Az életet én megtanultam… Mindazt, mi fáj és van, megértem… Halál, fogadj el fiadnak” vallja már kedves költőjével, nyelvművelő példaképével Kosztolányi Dezsővel.

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyban hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni az ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve, dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet már megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

Mi, rádiósok értjük egy kicsit a rádióhullámok nyelvét. Tudom, hogy ahogy eddig is – nem látványosan, de jóért, a jobbért morogva-zsörtölődve figyeled a mi rádióhullámainkat, s eszközeiddel óvod a magyar nyelvet, a szép magyar kiejtést. Ha találkozol Kosztolányival, meg fogja rázni a kezedet!

Isten nyugosztaljon!

Elhangzott 2001. július 4-én a mezőhegyesi temetőben.