Bereczki Gábor (Békés, 1928. március 24. – Budapest, 2012. április 4.) nyelvész, a finnugor nyelvek kutatója és tanára, az ELTE professor emeritusa. Szakterülete a mari (cseremisz) nyelv, a Volga–Káma vidéke nyelveinek kapcsolatai és e vidék népköltészete. Az észt irodalom hazai népszerűsítője és műveinek fordítója volt. Nyugdíjas éveiben részben Budapesten, részben Észtországban élt.

Bereczki Gábor tanítványa voltál, ezt mindig hangsúlyoztad, élete végéig szoros kapcsolatban voltál vele. Mi ragadott meg benne?
Mindenekelőtt a szerénysége, természetessége, nyitottsága, csendes, minden harsányságot nélkülöző humora. Csak egy-két jellemző esetet említek. Amikor életem első recenzióját írtam méghallgató koromban az ő éppen megjelent cseremisz jegyzetéről, amelyből nekem a cseremisz nyelvet tanította, ő hívta föl a figyelmemet a könyv néhány hibájára, amelyeket én nem vettem észre – azzal a szándékkal, hogy azokat legalább a recenzióban javítsuk ki. – Neki mutattam meg elsőnek, ha elkészült valamilyen nagyobb szabású munkám kézirata. Mindig segítő szándékú megjegyzéseket fűzött hozzájuk, s akkor is támogatta, ha – lévén más felfogásban, módszerrel és témákkal foglalkozó szakember – eredményeim, eljárásom nem egyeztek a hagyományos felfogással, módszerrel. – A Beke-szótár önként vállalt újraszerkesztése – hatalmas munka (3332 oldal kilenc kötetben): kötelességének tartotta, hogy elvégezze, hiszen a cseremisz nyelv legjobb művelője volt, és korábban Beke Ödön tanszékén dolgozott.

A tudósok mely típusához tartozott?
Semmi esetre sem a szobatudóséhoz…  Szerette és élvezte az életet, örült, ha barátai, kollégái és tanítványai vették körül, ám soha nem kívánt a társaság középpontjává válni – mégis ő volt a középpont. Mint mentor, mint tanszékvezető hagyta dolgozni munkatársait. Nem ösztökélte őket – többnyire nem is kellett, hiszen mindenki tudta és tette a dolgát, ám mindig rendelkezésre állt tanáccsal, megjegyzéssel, konzultációval.

Adnál egy tömör pályaképet róla?
Három területet emelek ki: a nyelvészetet, a műfordítást, s ehhez kapcsolódva páratlan magyar nyelvi ismeretét és stílusérzékét. Mint nyelvész főként a hagyományos finnugor nyelvészetet művelte, a klasszikus témákkal foglalkozott (etimológia, nyelvtörténet), emellett azonban az areális (területi kapcsolatokkal foglalkozó) nyelvészet területén alkotott jelentőset. Magyarországon az areális nyelvészetnek talán legjelentősebb képviselője, művelője. Mint műfordító, ha nem észtből, finnből vagy éppen kisebb oroszországi finnugor nyelvekből fordított volna, hanem angolból, franciából vagy németből, akkor ő lehetett volna a magyar műfordítók “pápája”. Jellemző eset, hogy az észt eposz, a Kalevipoeg nyersfordítását olyan magas szinten végezte el, hogy Rab Zsuzsa, akinek az eposz végső magyar nyelvű megformálását köszönhetjük, nem egyszer hangsúlyozta, hogy minden más országban művészi fordításként, műfordításként fogadták volna el Bereczki Gábor fordítását.

Mit tekintesz Bereczki Gábor tudományos tevékenységében a legfontosabbnak?
Mind oktatói, mind kutatói tevékenysége fontos. Oktatói tevékenységéhez tartoznak egyetemi jegyzetei, tankönyvei – a cseremisz nyelvről (a már említett cseremisz jegyzet továbbfejlesztett változata a Chrestomathia Ceremissica), a magyar nyelv finnugor alapjainak összefoglalása, a balti finn nyelvek kutatásába való bevezetés. Kutatóként jelentősen hozzájárult a finnugor hangtörténet ismeretéhez, amikor a cseremisz nyelv alapján bebizonyította az akkor nála nagyobbnak tartott szaktekintély elméletének téves voltát, s higgadtan kivárta – a kemény viszontválasz ellenére – míg az idő őt igazolta. Legfontosabbnak – nyilván saját munkásságommal való kapcsolata miatt – areális nyelvészeti kutatásait tartom. Kimutatta a Volga–Káma-vidék finnugor és törökségi nyelveinek évezredes kapcsolataiból fakadó konvergens fejlődést, amelynek révén számos, csak erre az areára jellemző jelenséget tart fel. Nekem – mint a közelmúltig az uráli nyelvcsalád kialakulásával is foglalkozó szakembernek – ez a módszer sokat segített abban, hogy fölvázoljam az akár tízezer esztendővel ezelőtti vagy még régebbi folyamatokat, amelyek eredménye egyebek között nyelvcsaládunk létrejötte. Azt hiszem, világméretekben is jelentős a Vikár Lászlóval közösen gyűjtött és kiadott népköltészeti sorozat, amely gyűjtőtevékenység Kodály Zoltán kezdeményezésére valósulhatott meg, s amelyben a már említett Volga–Káma-vidék finnugor és törökségi népeinek népzenéjét adták közre (cseremisz, votják, csuvas stb. népdalok százait – eredeti szöveggel, kottával, a szövegek magyar és angol nyelvű fordításával, illetve a zenei anyagelemzésével). Ebből a hatalmas anyagból fény derült egyebek között arra is, honnan eredhet a magyar népzene régi rétegének néhány jellemző sajátossága.

Mely időszakban érezte magát Bereczki tanár úr a legboldogabbnak?
Kiegyensúlyozott ember volt. Ebben a harmonikus családi hattér is nagy szerepet játszott. Békés, baráti kapcsolatot tartott a szakma legtöbb képviselőjével. Nem szerette, s kerülte az értelmetlen konfliktusokat. Azt hiszem, akkor érezhette magát legjobban, ha sokoldalú tevékenységének bármelyik ágával foglalkozhatott – ezért érezte magát nagyon jól Udinében, majd nyugdíjas korában Észtországban, ahol az év egyik felét töltötte – kertjében, méhei közt, nem mellőzve a tudományos munkát és a műfordítást sem.

Ha valaki most kezdene ismerkedni a munkásságával, mit olvasson el először tőle?
Nehéz meghatározni, mit olvasson, mert Bereczki Gábor munkássága nagyon szerteágazó. Fontosak, hiánypótlók egyetemi tankönyvei, a cseremisz etimológiai szótár, a cseremisz és a finnugor nyelvtörténet és az areális nyelvészet terén írt munkái. Mégis – a magyar nyelv mai állapotának ismeretében, az egyre silányabb anyanyelv-használatot szem előtt tartva – azt javaslom, hogy észt és finn, valamint a kisebb finnugor irodalmakból készült műfordításait olvassák el. Ezekből a legszebb, legválasztékosabb magyar nyelvet eleveníthetik föl, netán sajátíthatják el. És feltétlenül  olvassák el A Névától az Urálig című önéletrajzi vonatkozású könyvét, amelynek legnagyobb részét a Volga–Káma-vidéki gyűjtőútról írt naplófeljegyzések teszik ki. Lebilincselő stílus, remek humor párosul tudományos megalapozottsággal (büszke vagyok, hogy a könyvet a szombathelyi Uralisztikai Tanszék egyik sorozatában adhattuk ki).

Van tőle emlékezetes idézeted, aranymondásod?
Sok minden idézhető volna. Hihetetlen természetességgel és a népi bölcsességek továbbörökítőjeként fogalmazott meg szép és főleg megszívlelendő gondolatokat. Most csak egyet idézek: “háromszáznál hullik a férgese”. Az ELTE Finnugor Tanszékén, ameddig az anyagi lehetőségek megengedték (az 1970-es évek első feléről beszélek), rendszeresen szerveztünk, többnyire kétnapos autóbuszos kirándulásokat, amelyek során meglátogattuk a társtanszékeket Debrecenben, Szegeden, illetve a tanárképző főiskolák magyar nyelvészeti tanszékeit, Egerben, Pécsett, Szombathelyen. A kétnapos utazásokat meg a közbülső estét végigénekelte a társaság – csak népdalt, abból is lehetőleg a régi stílusúakat szabadott énekelni. Már az olyan új típusú népdal, mint az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő (amelyet egyébként Bartók is feldolgozott) hallatán is ráncolta homlokát. Talán egy ilyen úton született az idézett mondás: háromszáznál hullik a férgese. Azaz, egy magyar egyetemistának legalább háromszáz népdalt kell ismernie. Nem a Zeneakadémia növendékének, nem a néprajz-folklór szakos hallgatónak, hanem például egy egyszerű magyar vagy finnugor szakos hallgatónak. Természetesen ő maga is rengeteg magyar népdalt ismert, azokat furulyán is játszotta, de ezeken kívül természetesen ismerte a Volga–Káma-vidéken gyűjtötteket is. Követendő példa.