Tőcsere és fogpótlás (Ny)elvi kérdések 75.

Van az időnek egy ellenszenves tulajdonsága: mindent megrág a közmondásbeli vasfogával. A harapásnyomai ott éktelenkednek ásványon, növényen, állaton, tereptárgyon és műtárgyon, az ember pedig, akibe szintén vámpírként mélyeszti bele a jobb és a bal felső hármasát, alig győzi helyreállítani vagy pótolni a megcsócsált áldozatokat. Az idő kényszeres nassolása nem kíméli a nyelvet sem, de az legalább kifejlesztett egy elmés pótlást néhány veszteségre.

A -hat/-het bármelyik magyar igéhez hozzá tud járulni (egyéb toldalékok mellett is): él+het, i+hat+nál, megnéz+et+het+t+em. Biztos, hogy még a vízözön előtt rákapcsolódott a van igére is, de később a *vanhat szétmállott az idő vasfogától, és felváltotta a lehet. A -bb munkaköri leírásában az szerepel, hogy melléknévi toldalékként összehasonlítást fejez ki, ha annak nincs jelentésbeli akadálya: melegebb, szőkébb, tisztább (vö. *erdeibb, *parkettásabb, *tavalyibb). A sok értelmileg fokozható, ezért valaha létezett a *sokabb, de azt is az idő nyelte le, így azóta a több járja helyette.

Ez a jelenség a szuppletivizmus, más néven alakkiegészülés, tőalakpótlás, tőcsere vagy tőváltás. A lényege az, hogy egy szótövet, amely valamilyen toldalék előtt eltűnik, egy rokon értelmű szótő pótol. Példáinknál maradva: a van kámforrá válik a -hat/-het társaságában, ezért a szintén (bár nem kizárólag) létezést kifejező lesz váltja fel. A sok szétfoszlott a középfok jele előtt, de hamarosan kipécézte magának az ugyancsak ’sok’ jelentésű (máig is adatolatlan, ezért *-gal jelölt) ősi *top melléknevet, amelynek meg az alapfoka lett semmivé, így a két szó „lebarterezte” egymás kiegészítését. A szuppletivizmus Európa-szerte előfordul, de az érintett nyelvek ragozási rendszerén belül alig 5–10 szóban nyilvánul meg. Mielőtt továbbmennénk, tegyünk félre két jelenséget, amely nem tartozik ebbe a körbe!

Az egyik a hiányos vagy defektív ragozás, amelyet részben a nehézkesen kiejthető hangzótorlódások vagy egyébként szokatlan hangalakok, részben pedig a rendellenes jelentés elkerülésének a szándéka okoz. A fénylik igének nincs igazán felszólító módjeles alakja, mert a fényljen kitöri az ember nyelvét, a fényeljen pedig furcsán cseng. Ez nem azt jelenti, hogy senki nem használja a fényljen vagy a fényeljen formát, hanem azt, hogy a különös hangzás általában megakasztja a folyamatos beszédet, olykor egy „Hogy is kell ezt mondani?” típusú megjegyzéssel. A Kazahsztán főnévnek nincs többes száma (*Kazahsztánok), mert ezt a nevet csak egy ország viseli. Bármikor alkotható olyan szöveg, ahol szükséges a *Kazahsztánok, de a hétköznapi beszédben és írásban nincs ilyen.

A másik jelenség a szóképzéssel kapcsolatos. A képzők mindig szabályosan társulnak a szótövekhez, de nem törvényszerű, hogy ez a lehetőség meg is valósuljon. Az áskál, bujkál, csúszkál, furkál, irkál, járkál, nyúlkál, szurkál, turkál, úszkál, vájkál stb. esetében a -kál egy szótagú tövekhez csatlakozik, és ismétlődő, elaprózott cselekvést jelöl. Ám ebből a szabályból nem következik, hogy a -kál nyakló nélkül lehet gyakorító képző: nincs *futkál, csak futkároz, sem *sugkál, csak sugdos, sem *varrkál, csak varrogat. Mondjuk ki: a képzők társulása nem jósolható meg.

Ezt a tényt nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy az egyes nyelvek leírása során ne gyarapítsuk indokolatlanul a szabályok számát az alakkiegészülés állandó emlegetésével. Ha magyar és más nyelvű szócsaládokat hasonlítunk össze, tőcserére gyanakodhatunk ott is, ahol az nincs. Az esik és az esés közeli rokonok, de francia megfelelőik, a tomber és a chute, nem azok. A seper és a seprű „egy akolból valók”, de spanyol megfelelőik, a barrer és az escoba, nem. És fordítva: az eszperantó mallonga a longa származéka, míg a magyar rövid sehogy sem vezethető le a hosszú melléknévből. A német mopsen ige a Mops főnéven alapul, viszont a magyar lenyúl nem a lóvé kőtömbjéből van kifaragva.

Mindez arra utal, hogy a tőváltást nem a képzők, hanem a jelek és a ragok környékén kell keresnünk. Az első és a második csak félig-meddig kivétel, mert az egy és a kettő csupán előtagok nélkül cserélődik le a sorszámnévképző -dik miatt: a tizen-, huszon-, harminc- stb., ill. a mínusz után a szabályos egyedik és kettedik következik. Ez az átmenetiség tapasztalható a jön ragozásában is. A felszólító módú gyere, gyerünk és gyertek mellett a jöjj, jöjjünk és jöjjetek nemcsak stíluselemként, hanem bizonyos igekötők jelenlétében nyelvtanilag kötelező szóalakként is használatosak (pl. jöjjünk össze, nem *gyerünk össze). A van feltételes módú alakja a lenne, nem a *vanna, de a lesz létezik külön is, ’válik valamivé’ értelemben. A kicsit, a nagyon és a sokáig közép- és felsőfoka (kevésbé ~ legkevésbé; jobban ~ legjobban; tovább ~ legtovább) szintén csak „élősködik” egy másik szótövön (kevés, jó, tova), az azonban egyedül is, kedélyesen fütyörészve megél. Ez az egyoldalú függőség a részleges szuppletivizmus.

A jóval ritkább teljes szuppletivizmus azt jelenti, hogy két vagy három szó közül éppen az hiányzik mindegyiküknek, ami a másiknak megvan, ezért kölcsönös függőségbe kerülnek. Ilyen a magyar sok ~ több (az előbbinek a közép-, az utóbbinak az alapfoka veszett ki), az orosz человек [cselovek] ’ember’ ~ люди [ljugyi] ’emberek’, a francia œil ’szem’ ~ yeux ’szemek’, vagy a spanyol ir ’menni’ ~ voy ’megyek’ ~ fui ’mentem’. Nyelvi ínyenceknek ajánlható a jó, amely sokfelé „tőcserés támadással” fokozódik. Az újlatin nyelvek ártatlanul megörökölték a „lingua materna” hóbortját: bonus ~ melior > katalán bo ~ millor; olasz buono ~ migliore; portugál bom ~ melhor. A germán és szláv nyelvek azonban mintha csak kedvet kaptak volna a másoláshoz: német gut ~ besser; svéd god ~ bättre; cseh dobrý ~ lepší; orosz хороший [horosij] ~ лучший [lucssij].

Hát így segítenek magukon az összeharapdált szavak, s közben kárörvendően nevetnek az időn, amely addig rágcsált mindent, amíg a saját csontfogát is tövig nem koptatta, és azóta ő is elborzadva nézi a tükörben a vasból készült fogpótlást.

A tárca pdf-ben is letölthető:
Horváth Péter Iván: Tőcsere és fogpótlás