Árokon-bokoron túl (Ny)elvi kérdések 74.

Aki anyanyelveként, szellemi képességeinek birtokában sajátította el a magyart, az bizonyára megdöbben a cím láttán, mert ezt a kifejezést úgy szokás mondani, hogy árkon-bokron túl. Az *árokon-bokoron forma nem használatos az említett közösségben, ezért annak tagjai számára hibás. Nem is foglalkozik ezzel senki, csak a nyelvész. Őt ugyanis azért fizetik (már amikor és amennyire), hogy minél értelmesebben fejtse ki azt, amit milliók használnak ösztönösen, azaz úgy, hogy nem képesek megindokolni.

A tudományos elemzéshez először is adatok kellenek, úgyhogy szedegessük össze az árok és a bokor „fajtársait”! Olyan szavakat keressünk, amelyeknek egyes toldalékok hatására kiesik az utolsó tőmagánhangzójuk. Ahogy a televíziós főzőműsorok (a fiatalabbak kedvéért: gasztro-reality show-k) sem valós időben mutatják az élelmiszer-vásárlást, én is megkímélem az olvasót a fárasztó gyűjtéstől, és rögtön kirakok mindent a nyelvészeti konyhapultra:

álom, átok, bagoly, bajusz, barom, bátor, bögöly, burok, bürök, bütyök, cukor, csokor, csorog, csörög, csücsök, csülök, dolog, eper, érem, érez, étek, ezer, farok, féreg, fészek, fodor, fogoly, forog, gödör, görög, halom, három, haszon, horog, hurok, iker, izom, kapocs, kapor, karom, kebel, kehely, kéreg, korom, kotor, kölyök, köröm, közöl, lélek, majom, malom, marok, méreg, mocsok, morog, mozog, nyereg, nyirok, öböl, ököl, ökör, pehely, petrezselyem, pezseg, piszok, pocok, pokol, pödör, pörög, retek, rezeg, sajog, sarok, sátor, selyem, seper, sólyom, sulyok, sürög, szatyor, szeder, szirom, szitok, szobor, szurok, szutyok, takony, teher, telek, terem, titok, torony, töröl, tücsök, tükör, vékony, verem, vétek, vödör, zörög

Hasonló eset bőven van még a magyarban, de már ebből a 100 példából is sok következtetés vonható le. Elsősorban az, hogy a hangkieséshez legalább két szótag szükséges. A szótagszám az egész gyűjteményben kettő, a petrezselyem esetében kivételesen négy, ezért egyszerűbb azt mondani, hogy legalább kettő. Annál is inkább, mert a felsorolt szavakon kívül, amelyeket a mai nyelvi tudat nagyrészt tőként (kisebb értelmes egységekre nem tagolható elemként) tart számon (pl. farok = far + a hajdani -k névszóképző), sok az olyan is, amely a kortárs beszélők szerint is képzett alak. Ezek pedig mind három és négy szótagból állnak: hiedelem, jutalom, udvarol, vigyorog (→ hiedelmet, jutalmaz, udvarlás, vigyorgó). Képzőből is van tehát néhány, amely hangzóvesztést szenvedhet.

Most helyezzük tepsibe a szótöveinket, szórjunk rájuk mindenféle toldalékot, majd az egészet rakjuk be a sütőbe! (A rövid műsoridő miatt megint átugrunk néhány órát.) Amikor kiszedjük a kész ételt, azt látjuk, hogy bizonyos toldalékok mindig kiváltják a hangzóvesztést. Van közöttük rag (halmot, kérgen; pörgök, törlünk; hárman) és jel (átkom, baglyod, csokra, dolgunk, epretek, fészkük; majmok; bátrabb; zörgött), de a legtöbb képző (álmatlan, ezredik, forgatag, gödröcske, horgol, kapros, keblű, közlendő, mozgékony, pezsget, sarki, söpredék, szobrász, termő, titkár, tükröz, zörgés). Más toldalékok azonban csak a teljes tőhöz járulnak hozzá: baromkodik, cukorka, éreztek, féregként, kotord, malomig, retekkel, toronyszerű (nem *barmkodik, *cukrka, *érztek stb.).

Mi okozhatja a toldalékoknak ezt a tőváltakozással járó eloszlását? Honnan származik a taknyot ~ takonyban kettőssége? Miért nem mindig teljes a szótő? Mitől lenne rosszabb a *takonyt, mint a mákonyt? Magyarázat van éppen, de nem teljesen kielégítő. Az ősmagyar kor kezdetén (Kr. e. 1000 táján) minden magyar szótő rövid magánhangzóra végződött, amely lassan kopni kezdett (így lett út a tihanyi alapítólevélből ismert utu is). Ugyanakkor azokban a szavakban, amelyekben legalább három, magánhangzó végű (= nyílt) szótag követte egymást, a második vagy a harmadik magánhangzó gyakran kiesett (ez a két nyílt szótagos tendencia). Ami valaha talán hatalomu volt, az előbb hatalmu, majd a tővéghangzó lekopásával hatalm lett (vö. hotolm a Halotti Beszédben). Végül a mássalhangzó-torlódást egy ejtéskönnyítő hang oldotta fel (hatalom). Amit mi hangzóvesztésnek tartunk (hatalmas, hatalmi), az történetileg hangzótoldás. Hangzóvesztő szótőnek igazában pl. a korom nevezhető, mert annak nem a tő-, hanem a toldalékos alakjában ment végbe a folyamat (koromus > kormus > kormos).

Ez a magyarázat tudományos, de — mint mondtuk — nem teljesen kielégítő: „csak” egy 3000 évvel ezelőtti nyelvállapotra világít rá, nem a mai beszélők ismereteire. Nem árulja el, honnan tudja a digitális kor magyar anyanyelvű gyermeke, hogy a görög kizárólag igeként hangzóvesztő (én görgök), főnévként nem az (görögök), illetőleg azt, hogy egyáltalán milyen szótövekből pottyanhat ki a magánhangzó. Töltsük ki együtt ezt a hézagot!

A fenti lista szerint ezek a szótövek akkor csonkulhatnak, ha az első magánhangzójuk rövid: csülök, csorog, iker, ököl, szurok. (A bátor és a méreg nem ellenpélda, mert az [á]-nak és az [é]-nek nincs hosszú és rövid változata.) A kipasszírozott második magánhangzó mindig [o], [e] vagy [ö]: burok, fodor, piszok; érem, kehely, rezeg; bütyök, öböl, vödör. (A bajusz kivételes, bár a bajszocska, bajszos és bajszú mellett van bajuszocska, bajuszos és bajuszú is.) Az [o], az [e] és az [ö] kerete legtöbbször a [r] és a [l]: bokor, csörög; pokol, telek. Gyakori hangkörnyezet a [k], a [g] és a [j]: csücsök, étek; buzog, morog; fogoly, selyem. A többi eset már elég vegyes: haszon, izom, kapocs, vékony (ld. népnyelvi véknya ’állat hasának a comb melletti része’).

Aki tehát anyanyelveként, szellemi képességeinek birtokában sajátította el a magyart, az ennyi mindent (sőt nyilván ennél is többet) tud a hangzóvesztő szavakról, csak épp a „Honnan ilyen okos?” kérdésre nincs válasza. Ez hagyján, de — ahogy láttuk — a nyelvésznek sincs, és ez már baj. Ha a fejtegetései nem eléggé értelmesek, akkor félő, hogy a cukrot, a csülköt, az epret, az étket, a kaprot, a petrezselymet, a retket, a szedret és mindezek alapját, az (anyagi) hasznot csak a szótárból fogja ismerni.

Töltse le a cikket pdf-ben is
Horváth Péter Iván: Árokon-bokoron túl