Iksz faktor (Ny)elvi kérdések 73.

Amióta Magyarországra is berobbant az X-Faktor, már a magyarul beszélők milliói is tudják, mire utal a címadó kifejezés: arra az ismeretlen tényezőre, amely sztárt csinál valakiből. Igaz, ami igaz, sokszor valóban nem tudni, hogy egyesek milyen különleges adottságok jóvoltából viselik a sztár titulust… De ebbe most ne menjünk bele, mert ez más tudományokra tartozik: a médiaelméletre és a kulturális antropológiára, súlyosabb esetekben pedig a pszichiátriára. Maradjunk csak a nyelvészet ismeretlen tényezőinél!

Itt van például az x faktor első betűje, az <x>. Az olvasókönyvek és a szótárak annyit árulnak el róla, hogy ő az ún. kiterjesztett magyar ábécé 41., ill. hátulról a 3. helyén áll (utána még az <y>, a <z> és a <zs> jön). A közlékenyebb forrásművek azt is megjegyezik, hogy ez az írásjegy csak idegen szavakban fordul elő, pl. export, komplex, oxigén. Ennyivel azonban nem lenne szabad elintézni az ügyet: az <x> a többi latin betűhöz képest egy horrorfilmbe illő mutáns lény. A fenti szavak kiejtése [ekszport], [kompleksz] és [okszigén], vagyis az <x>-nek nem egy hang felel meg, hanem kettő: a [ksz]. Ilyen betű nincs több a magyar ábécében.

Ha most az olvasó arra gondol, hogy a [ksz] egy kutyaközönséges kettőshangzó, ezért nincs mit megbámulni rajta, hacsak azt nem, hogy írásban a helytakarékos <x> jelöli, akkor hadd oszlassam el a tévedését. A kettőshangzó egy olyan sajátos magánhangzó, amelynek a képzése során elmozdul a nyelv, ezért voltaképpen két, önállóan is létező, de szótagoláskor el nem különülő rész alkotja. A magyar köznyelvben nincs ilyesmi, csak néhány nyelvjárásban van, pl. jóu = jó. (Más nyelveknek a sztenderd változatába is bekerült, pl. német nein ’nem’, olasz fuori ’kint’.) Ha mindez nem meggyőző, a logikából elcsenhetjük az indirekt bizonyítás módszerét. Tegyük fel, hogy a [ksz] mégis kettőshangzó!

A galaxis és az indexel szótagolása egyaránt lehet ga-lak-szis és in-dek-szel, valamint ga-la-kszis és in-de-kszel. Az előbbi formák az egyszerű [k]+[sz] kapcsolat, míg az utóbbiak a [ksz] kettőshangzó létezése mellett szólnak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha anyanyelvű beszélőket kérünk meg a szótagolásra, főképp az utóbbi formát produkálják. Ezt azonban az a szabály okozza, hogy egy szótag elejét egynél több mássalhangzó is alkothatja, de csak akkor, ha azok egy egész szó elején is állhatnak. A ga-la-kszis és az in-de-kszel azért gyakoribb, mert a [ksz] szókezdő csoport is szokott lenni (pl. Xavér, xilofon), és az embereknek a nyelvről kialakított (nem tudatos) képébe jobban beleillik, ha valamit egyformán elemezhetnek egy szó mindegyik részén. És persze minél többet ír és olvas valaki, annál inkább azt hiszi, hogy az <x> természetszerűen a [k] és a [sz] mint „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” jelképe. Különben miért lenne egyjegyű betű? Az indirekt bizonyítás másik kelléke legyen a -val/-vel! Ez a toldalék mindig a szótő utolsó hangjához hasonul, kivéve a magánhangzókat (pl. habbal, vö. fűvel). Ha a fax és a szex főnévhez hozzáillesztjük a társ- és eszközhatározós ragot, akkor az eredmény a faxszal [fakszal] és a szexszel [szekszel] lesz, nem a *faxxal *[fakszkszal] és a *szexxel *[szekszkszel]. A [ksz] tehát nem kettőshangzó.

De ha nem az, hogyhogy nem éri be a <k>+<sz> kapcsolattal? Hogyan bitorolhatja az egyjegyű <x>-et? A válasz — mint sok más témában is — az ókori görögöknél keresendő. Az ő ábécéjük 14. helyén szerepelt az egyszerre két hangot megjelenítő kszí (nagybetűvel <Ξ>, kisbetűvel <ξ>). Hogy e „grafikus olvasztótégelynek” az ötletét a lustaság ihlette-e, talán mert a [sz] gyakran követte a [k] hangot az ógörög szavakban, azt nem lehet tudni. Az viszont tény, hogy a szóban forgó ábécének volt egy olyan változata is, amelyben a [ksz] hangértéket már a khí (nagybetűvel <X>, kisbetűvel <χ>) hordozta. Ez terjedt el Itáliában az etruszkoknál, majd a rómaiaknál. Így lett latin az iksz, a kisbetű kampóinak kiegyenesítésével, hogy úgy nézzen ki, mint a nagybetű.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a kszí nem azért volt különleges kezdettől fogva, mert rajta kívül nem akadt ilyen betű. Az ógörög ábécé 23. tagja, a pszí (nagybetűvel <Ψ>, kisbetűvel <ψ>), szintén két hangot fogott össze, a [p]+[sz] kapcsolatot. Ez az írnoki lelemény nem került bele a latin ábécébe, a kszí viszont igen. Ebből keletkezett az a felemás helyesírási helyzet, amelyben a lexikon és a mátrix „többnek mutatja magát”, mint ami, míg a psziché és a rapszódia — a pszí „jogutód nélküli megszűnése” folytán — megelégszenek a <p>+<sz> kapcsolattal. Másrészt az <x> ma sincs egyedül, mert a csehben ott van a [rzs] hangértékű <ř> (pl. Dvořak), de az jóval kevésbé jelentős Európa nyelvi kultúrájában.

Az <x> ugyanis nem mindenféle jöttment idegen szavak, hanem az ún. nemzetközi műveltségszavak révén lett a magyar írásbeliség része. Ezek olyan elemek, amelyeket a XVIII. század második fele óta ontanak magukból a tudományok, a technika és a művészetek, és a legtöbb európai nyelvben (szinte) azonos jelentéssel, bár eltérő hangalakkal és írásképpel gyökereznek meg. Ilyen az arab alkohol, az olasz bariton, a francia gárda, a perzsa kaviár, a latin motor és a német nikkel. Efféle szavakban éldegél az <x> is, mégpedig a legkülönfélébb területeken: állattan (filoxéra), ásványtan (ónix), gyógyszerészet (xanax), ipar (extrudálás), kémia (xenon), logika (axióma), mitológia (főnix), orvostudomány (oxitocin).

Ez a rövid felsorolás is hűen érzékelteti, hogy az <x>-nek „aurája van”. Bármennyire földhözragadt az írásban őt is tartalmazó szó jelentése, magát az írásképet mindig belengi egy leheletnyi előkelőség: expressz, fax, klimax, plexi, szaxofon, taxi, textil, traffipax, uniszex. Ha ezek kiejtés szerint íródnának (ekszpressz, faksz, klimaksz, plekszi stb.), akkor ugyanúgy híján lennének minden stílushatásnak, mint az eleve <k>+<sz> felépítésű buksza, dakszli, fakszni, gikszer, keksz, pikszis, steksz stb.

Több nem fér ebbe a tárcába, ezért most befejezem a botox, a pixel és a BUX-index nevében. Ámen.

Töltse le a cikket pdf-ben:
Horváth Péter Iván: Iksz faktor