Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Wacha Imre: Nem csak szóból ért…

2011.12.23.nincs hozzászólás

A mai magyar retorika és beszédművelés (különösen a nyilvános, a média-megszólalás) nagymestere, Wacha Imre a közéleti magyar kultúra eddig összefoglalóan meg nem írt jelenségére, a nonverbális kommunikáció tömör összefoglalására vállalkozott.

A nonverbális (azaz nemszóbeli[1]) kommunikáció jelentősége óriási: egyes becslések szerint a kommunikációs üzenet 60%-a „közlekedik” nemszóbeli csatornákon, az érzelmi kommunikációnak pedig már a 90%-a. Ráadásul a nemszóbeli kommunikációt antropológiailag elsődlegesebbnek tekinthetjük. Ebből ma annyi maradt, hogy ha a szóbeli és nemszóbeli kommunikáció nem illeszkedik, akkor inkább az utóbbinak hiszünk. Mert úgy gondoljuk, azzal nehezebb hazudni. Ráadásul a nemszóbeli kommunikáció nagy része rejtett, öntudatlan módon folyik. És beágyazódik a kultúrába: benne van jellemünk, származásunk, életkorunk, családunk, közösségeink hagyománya, neveltetésünk, történelmünk, és persze az a kevés is, amit iskolában megtanulunk belőle.

Míg a szóbeli kommunikáció a nyelv segítségével hallás vagy látás (olvasás) útján érzékelhető, a nemszóbeli kommunikáció csatornáinak és érzékterületeinek száma nagyobb és működésük is összetettebb.  Mindez talán azt is jelenti, hogy a nemszóbeli kommunikáció tankönyvének talán vastagabbnak is kellene lennie, mint a szóbelinek. De nincs így, mert a nemszóbeli kommunikációval csak jóval később kezdtek el tudományosan foglalkozni, mint a szóbelivel.

Wacha Imre könyve vékony, mégis a kérdésnek az eddigi legteljesebb összefoglalása a magyar kultúrában. Jellemzője, hogy írója sok évtizedes kommunikációs tapasztalatát, műveltségét foglalja össze, írja le benne. A nemszóbeli csatornák sokféle felosztása ismeretes. A szerző a középpontba a testet, a testből kiinduló, abból olvasható közvetlen „jeleket” állította. Majd ezt követik a testből kiinduló kézírás, távolodva a nyomtatás, illetve a mozgás, később pedig a közvetett jelek, vagyis a kommunikációt befolyásoló tárgyak, végül pedig eljut a kulturális meghatározókig.

A könyv nagyobb részét teszi ki tehát a teststilizáció. A következő nagyobb egységekből áll: öltözködés, kiegészítők, haj- és szakállviselet, kéz. De olyan „apróságokra” is kiterjed a figyelme, mint a tetoválás vagy a smink. Majd az „elmozdult” test következik: testtartás, ülés, járás, arcjáték, gesztusok, kommunikációs távolságok. A testhez kapcsolódó olyan – kommunikációs szempontból viszonylag ritkán tárgyalt – jelenségeket is taglal, mint az ízlelés, tapintás, szaglás. A szagok és a tapintás (érintés) kommunikatív jelentőségéről mindenki meg van győződve, de vajon hogy kerül ide az ízlelés? Talán megkóstoljuk egymást? Hát igen… A puszi, a csók, a kézcsók szerepel itt, s persze, ha tovább mennénk, komoly kulturális-kommunikatív értéke van az ízlelésen alapuló kulináris kódnak. De ez már annyira messze vezetett volna, hogy a szerző meg sem említi. S vajon milyen üzenete van az ízlelés kommunikációján belül a csóknak – egy nonverbális ismeretterjesztő könyvben. Valójában nem a csók technológiai leírásáról van szó (bár kisebb utalás erre is van), hanem inkább a nyilvános csókról (csókolózásról), az ismerkedéskor-találkozáskor adott pusziról, amiről tudjuk, hogy szintén igen konfliktusos. Hány „félútban maradt” pusziról tudunk, s vajon hányszor éreztük magunkat kellemetlenül egy-egy puszi közben vagy után? Nem beszélve az influenzától való félelemtől… A szerző értelemszerűen megemlíti a politikai jelképpé vált „brezsnyevi” – szájra adott – csókot, amely tudvalevőleg a szláv egyházi kultúrából származik, s politikai „átváltozása” csodálatosan elemezhető szemiotikai jelenség, ám „elszenvedni” nyilván egyikőnk sem akarná. Különösen Berzsenytől…

Wacha Imre könyve számos tudományterületet érint. Tekinthető kulturális antropológiai leírásnak, vagyis mai néprajznak, de hasonló kérdéseket vet föl a szociológia számos területe, például a tárgykultúra vizsgálata (gondoljunk csak a Kapitány-házaspár kutatásaira), nem feledkezhetünk meg a szemiotikáról, a jelek tudományáról (hiszen a nonverbális kommunikáció jelekből áll, s ezeket „olvassuk”). Azt hiszem, hogy leginkább illemtankönyvnek szánta, de a jelek nem teljes körű leírása és gyors változása (átalakulása), különösen pedig a társadalom tagoltsága miatt tökéletes nemszóbeli illemkódexre nem alkalmas. Azonban igen élvezetes, tanulságos, s ezért a mindennapi életben használható művelődéstörténeti leírás az egyes nemszóbeli jelformák jelentéséről, jelentéseiről, s ennek segítségével talán elkerülhetünk néhány nemszóbeli bakit, „ütközést”, konfliktust. És hívjuk fel a figyelmet arra is, hogy a könyv elsősorban a magyar kultúrában meglévő (részben már elmúlt, részben most fejlődő-átalakuló) nemszóbeli jelenségeket mutatja. A nemszóbeli kommunikáció ugyanis, a szóbelihez (a nyelvhez) hasonlóan kultúrához kötődik. Hasonlóan, mint a nyelv: a nyelvet beszélhetik nem anyanyelvként mások is, így a nemszóbeli kommunikáció „határa” is kiterjedhet vagy akár beszűkülhet. A Földön szinte mindenütt föl-le bólogatás az igenlés, de Bulgária egy részén éppen ellentétesen „igenelnek”, a fej jobbra-balra ingatásával. Aki ezt nem tudja, gyakorlatilag nem ért meg semmit Bulgáriában – hiszen a nemszóbeli kommunikáció „felülírja” a szóbelit.

Wacha Imre könyve olvasásakor nem árt arra gondolni, hogy egyes gesztusleírások földrajzilag, történetileg és időrendileg is meghatározottak, és a felgyorsult kommunikációban sokféle egyveleget alkotnak. Az idős kutató sok mindent gyermekkora, műveltsége gesztusaként értékel, ám azóta a gesztus jelentése, kiterjedése megváltozott. A könyvben nem különülnek el az állandóbbnak mutatkozó és a könnyen változó eszközök. A haj, barkó, szakáll, smink, ruhaviselet stb. például gyorsan követi a divatot, míg a tekintet, homlok, mimika, vagy éppen a tik aligha függ divattól, az elhatározásunktól.

A mai világban „ütköző” nemszóbeli kommunikációra az interkulturális kommunikáció tudományterület hívja fel a figyelmet – különösen a politikusok, nemzetközi kapcsolatokban dolgozó szakemberek számára. De úgy vélem, hogy Wacha Imre új könyve mindenkinek jelent újat: s ha csak elgondolkodnak egyes észrevételein, kijelentésein, már tettek egy lépést a sikeresebb kommunikáció felé.

(Nem csak szóból ért az ember… A nonverbális kommunikáció eszköztára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2011. 1490 forint)


[1] A nonverbálist egybeírjuk. A „nemszóbeli” írásmódja vitatott, a kommunikációkutatók az egybeírást javasolják, mert itt egy összefoglaló jelenségről, minőségről van szó, nem egyszerűen arról, hogy valami nem szóban van közölve. Vö. nemideális, nemkívánatos, nemlineáris – nem ideális, nem kívánatos.

 

Új hozzászólás