Pikkpakk (Ny)elvi kérdések 72.

Úgy a 2000-es évek elején kezdett feltűnni a pikkpakk. A szókészletkutató (alias lexikológus) meg a szótárszerkesztő (alias lexikográfus) ilyenkor hanyatt-homlok rohannak lejegyezni az új szót. Mindketten hónapokig vagy akár évekig követik nyomon a verbális találmányt, hogy eldönthessék: felveszik-e a közreműködésükkel készülő szótár(ak) legközelebbi kiadásába. Nem így a leíró nyelvész (alias leíró nyelvész), aki unottan legyint, esetleg szenvtelenül ezt mondja: „Puff neki, megint egy párhuzamos ikerítés”. De nézzük magát a szót!

A pikkpakk 1982-ben „debütált” egy akkoriban szabadalmaztatott magyar társasjáték márkaneveként. Mielőtt az olvasó kóros emlékezetkieséssel gyanúsítana (hiszen fentebb azt állítottam, hogy a kifejezés „a 2000-es évek elején kezdett feltűnni”), hadd magyarázkodjak. Két külön szóval állunk itt szemben. Az első tulajdonnév, ezért nagy kezdőbetűs (Pikkpakk), a második azonban határozószó, ezért kis kezdőbetűs (pikkpakk). De ez csak a külcsín. Ha most arabul vagy japánul írnék, az egészet nem is említeném, mivel ezekben a nyelvekben nincs külön kisbetű és nagybetű. Fontosabb tehát a belbecs, a két szó viselkedése. A régebbi ilyen mondatokban fordult elő:

Jössz pikkpakkozni?
Naaaa, ez nem ér! Mindig te győzöl a Pikkpakkban!
De uncsi ez a Pikkpakk! Inkább dámázzunk!

Az újabb szónak viszont ilyen a szövegkörnyezete:

Mit szóltok, milyen pikk-pakk eltemették Oszamát?
Pikk-pakk lecsaptak a betörő-trióra.
Pikk-pakk levágták a láncokat a bringákról.

Az „új pikkpakk” annyi, mint ’(nagyon) gyorsan’, ’egy szempillantás alatt’.

A két szónak tehát csak a hangalakja azonos, míg a jelentésük és a szófajuk más, ezért az ún. homonimák közé sorolhatjuk őket. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy mire az új határozószó „kibújt a tojásból”, az említett társasjáték a nevével együtt szinte feledésbe merült. Ha két elem véletlenszerű egybeesését nem a kortárs nyelvhasználók észlelik, hanem az utókorban élő kutató, akkor azt a pánkrón homonímia (értsd: az összes ismert nyelvállapot egymásra vetítésekor megfigyelhető azonosalakúság) szép példájának tekinthetjük.

Rátérve most a pikkpakk elemzésére, a felépítéséről azt lehet elmondani (amint már az unott leíró nyelvésztől tudjuk), hogy a párhuzamos ikerítés hozta létre. Ennek a szóalkotási módnak köszönhető a bim-bam, irgum-burgum, kutykurutty stb. is: csupa olyan képződmény, amely két hasonló, külön-külön értelmetlen elemből tevődik össze. A pikkpakk azonban nem ezért érdemli meg ezt a kis tudományos elmélkedést, hanem azért, mert — eseményszámba menően — egyszerre vadonatúj és színmagyar szótőként bővíti a szókészletet.

Ha megnézzük, honnan kerülnek elő a magyar nyelv ún. lexikai neologizmusai, akkor két fő csapásirány tárul elénk. Az első a szókölcsönzés vagy átvétel, azaz valamilyen idegen nyelvi elem lemásolása, pl. japán karaoke, olasz ruccola, német tempomat. A második egy igen gazdaságos, mondhatni környezettudatos módszer: a meglévő, belső keletkezésű elemek „újrafelhasználása”. Ebből lesz új szóösszetétel (sorselemző), kifejezés (buborékos ásványvíz) vagy toldalékos alak (bankol, élhető, lefedettség stb.). Az újrafelhasználás tárgya azonban nemcsak a forma lehet, hanem a tartalom is. Ha egy nyelvi elem — alaki módosulás nélkül — egy olyan valóságrészre utal, amelyet korábban nem jelölt, akkor jelentésbővülés történik (pl. lefagy a számítógép). A szókészleti változások dzsungelében természetesen vannak kisebb ösvények is, sőt az sem ritka, hogy az a két fő csapásirány keresztezi egymást (pl. az olyan részfordítások esetében, mint amilyen a kindertojás). A lényeg az, hogy a pikkpakk eltér az összes fenti példától. Ahogy már mondtuk, olyan szótő, amely egyszerre vadonatúj (sem a jelentésében, sem a nyelvtani viselkedésében nincs köze a Pikkpakkhoz) és színmagyar (nem más nyelvből származik).

A tisztánlátás kedvéért jegyezzünk meg valamit! A „vadonatúj” soha nem azt jelenti, hogy az adott szónak nincs előzménye. A pikkpakk hangalakja a cikkcakk, flikk-flakk, tiktak stb. szavakat, hangulati értéke általában az ikerszavakét mintázza, köztük az olyanokét, mint a vele rokon értelmű ripsz-ropsz és sitty-sutty. És ha már a szinonimáknál tartunk, a pikkpakk nagyjából ugyanazt jelenti, mint a hamar, rögtön, pillanatok alatt, se perc alatt stb. Ez pedig arról tanúskodik, hogy ő stilisztikai neologizmus. A neologizmusok (új szavak és kifejezések) ugyanis alapvetően két okból szoktak felbukkanni. Az egyik az, hogy az adott nyelvközösség új tárgyakat, intézményeket, eljárásokat, foglalkozásokat, sportágakat stb. akar megnevezni (pl. bankkártya, közalapítvány, levélreklám, metrórendőr, strandröplabda). Ez afféle objektív kényszer; ennek a produktumai az ún. szükségszerű neologizmusok. A másik ok azonban a beszélőknek az a szubjektív késztetésük, hogy a már elkeresztelt jelenségeket átkereszteljék. A nyelvi agresszió fajtáit eddig is többféle szóval lehetett azonosítani (pl. felesel, gúnyolódik, megjegyzéseket tesz, sérteget), ám a jelek szerint ez a kínálat is szűkös. Ebből lett a beszól. Egyelőre a szlengben nyüzsög, de népszerűsége folytán egyszer még az irodalomkönyvekbe is bekerülhet. (Ízlelgessük csak: „Remus beszólt Romulusnak, Jago Otellónak, Káin pedig az Úrnak.”) Ilyen stilisztikai neologizmus a pikkpakk, amely szintén a szlengben és a bizalmas stílusban próbálgatja a szárnyait.

Megerősödésére jellemző, hogy határozószóként igazi határozószói ragot is felvehet (pl. „Akkor simán ment, pikkpakkra, most valahogy nem.”), melléknévként is terjedőben van (pl. „amszterdami pikk-pakk kirándulás gyerekekkel”, pikkpakk gyümölcstorta), sőt újabban főnévként is. Egy internetes receptben volt olvasható az „almás-fahéjas pikk-pakk”, azaz egy percek alatt összedobható sütemény. Ezenkívül ezt a nevet viseli többek közt egy barkácsbolt, egy csomagolócég, egy építőipari társaság, egy futárszolgálat, egy könyvelőiroda, valamint egy szálláshely.

Hát ennyit változott a (nyelvi) világ 1982 és a 2000-es évek eleje között. Meghalt a Pikkpakk, éljen a pikkpakk!

Töltse le a cikket pdf-ben:
Horváth Péter Iván: Pikkpakk