Nyelvművelés – nyelvművelődés
1935-ben, 75 éve jelent meg Zolnai Gyulának egy röpirata: Van-e szükség nyelvművelésünk irányítására? Zolnai az 59 oldalas röpiratával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1932-ben indult nyelvművelő programját támogatta, főleg a folyamatos magyar nyelvteremtés-nyelvújítás, különösen a műszóalkotás elhanyagolására, a félig-fordításokra (elektromérnök), az idegen szavak divatjára és vég nélküli kiterjedésére (pl. minden probléma) híva föl a figyelmet. Egyik (túlzó, de megbocsátható) következtetése: „nincs a világnak még egy művelt nemzete, amely annyi száz meg száz fogalom nevét váltogatná eredeti szavai mellett szükségtelen idegenekkel, amely oly kevéssé ragaszkodnék saját eredeti szókincséhez, s amely oly közömbösen nézné ennek pusztulását, idegen szókkal való folytonos kicserélődését, mint a magyar teszi”. Zolnai általában nem volt túlzásokba eső. Ő jegyzi a szüntelen „nyelvtisztogatásra” vágyók, a puristák elleni röpiratot is: A műkedvelő Purista lelki alkata (1940).
Régi nyelvészeti vita, hogy békén kell-e hagyni a nyelvet, avagy be lehet avatkozni a nyelv fejlődésébe. Az elmúlt két évtizedben a „lassaiz-faire” (a be nem avatkozás) hívei kijelentették: a nyelvtudománynak nem feladata a nyelvművelés, sőt a nyelvművelés áltudomány, mi több, nemcsak haszontalan, hanem káros is, mert diszkriminatív (sérti az emberek szabad nyelvhasználatát). Van olyan nyelvész, aki a nyelvművelőktől „meg akarja tisztítani” az Akadémiát, más egyszerűen a „szellemi alvilág álnyelvész szélhámosainak” nevezi őket. Egyik mondatot sem kérte ki magának a magyar nyelv művelésére létrehozott az Akadémia (miért is, ha már szervezetileg folytat ilyen tevékenységet). A tudomány világa persze „önszerveződő”, s ez egy helyes (ha bizonyos esetekben nem is üdvös). Tudomásul kell venni, hogy az Akadémia, a tudósvilág már nem tartja fontosnak a nyelvművelő-örökséget, ezt tehát máshol kell megszervezni. Ha nyelvápolásra, nyelvművelésre – talán egyértelműbb, kiterjesztő megfogalmazással: nyelvművelődésre, nyelvikultúra-ápolásra, tudatos nyelvstratégiára – egyáltalán igény van. Szerintem igen, társadalmi igény van rá, például a demokrácia, az esélyegyenlőség nevében is, sőt ennek a feladatnak a végzése jövőnkkel, a jövő nemzedékeivel szembeni kötelességünk. 

„A magyar nyelv nem csak magától ennyire jó”
A magyar modern, fejlett nyelv, magyarul mindenről lehet beszélni, írni. A világ legtöbb nyelve esetében nincs így. A politikai határokon belül tudatosan sehol nem korlátozzák a magyar nyelv használatát. (A határokon túl sok helyen igen, s ezek már valóban előrevetítik a magyar nyelv visszaszorulásának képét.) Kazinczy Ferenc korában a magyar nyelv még nem volt mindenre alkalmas, Kazinczyék tevékenységének, a nyelvújításnak következtében vált modern nyelvvé. Éppen ezért azt is mondhatnánk, hogy „a magyar nyelv nem csak magától ennyire jó”. A nyelvújítás megmutatta (más népek számára is), hogy lehet egy nyelvet fejleszteni, modernizálni.  Ez a ritkább eset. Sokkal több példa van nyelvek visszaszorulására, halálára.

Kommunikációs-nyelvi tünetek
Bár ma még minden rendben levőnek látszik, vannak bizonyos tünetek, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen a globalizáció, a kultúrák súrlódása, keveredése, az új nyelvi technológiák, a határon túli magyarság nyelvi helyzete, széttagoltsága, a szövegértési, kifejezési, helyesírási készségek szembe ötlő csökkenése. Gyakran a „romlás” szót alkalmazzák ezekre a jelenségre. („Romlik a nyelv.”) A magyar nyelvre ez mégsem mondható, mert ha egy nyelvnek gazdag szókincse, irodalma és anyanyelvű tudománya van, akkor ez a nyelv nem romlik. Ám vannak bizonyos elgondolkodtató nyelvhasználati tünetek, hiányosságok. Ezek pedig mégiscsak „romláshoz”, a nyelv funkcióinak szűküléséhez, az anyanyelvi tudás visszaszorulásához, kritikus esetben nyelvfeladáshoz vezethetnek.
Ne feledjük: külső–belső nyelv- és névpolitikai küzdelem folyik a magyar nyelvért és a magyar nyelv ellen. Az összmagyar szó- és írásbeliség szakadozik, szétfejlődik, ha nem vigyázunk: széthullik. A magyar szaknyelvek többsége elangolosodik, a határon túli magyar szaknyelvek szétrétegződnek. A marosvásárhelyi magyar orvos nem érti meg a budapestit, de a beregszászi magyar autószerelő sem a sopronit. Nem csak magyar probléma a túlbonyolított (bürokratizálódó), a hétköznapi emberektől elidegenülő nyelvhasználat. A jogszabályok nyelvének érthetetlensége ma már a demokráciát fenyegeti. Ezt egy alkotmánybírótól hallottam. Aki találkozott már adóbevallással, biztosítási vagy hitelszerződéssel, esetleg gázszámlával, tudja, mire gondolok.
Az elmúlt évek kedvelt internetes humora lett az „együgyű ügyfél”, aki naivságokat, evidenciákat és tömény butaságot kérdez. Tényleg az emberek a hülyék?
 Nem készültünk föl rá, és most sincs stratégiánk az informatikai világ új, a kultúrára, nyelvre, viselkedésünkre gyakorolt hatásával szemben. Pedig az informatika új nyelvi világot, létmódot hoz létre. Az emberiség eleinte csak szóbeliségben élt, majd létrehozta az írásbeliséget, most pedig a technológiák által „manipulált” szóbeliséget és az élőbeszédre emlékeztető írásbeliséget. Nézzük csak meg a fiatalok chatelését, msn-ezését és íméljeit. Ezzel önmagában nincs semmi baj, csakhogy ma már a nagymama is ilyen levelet kap: „haliiii meg vaok csak sok volt a melom : )) asetom hogy még a régi számom van e meg neked mert már elofizus vaok, hehe okéééi”. Sőt a magyardolgozatokban is felbukkan ez az írásmód. Már legalább a hatvanas évektől tapasztalni, hogy a nyilvános és a magánéleti viselkedésformák, beszédmódok összeérnek, mostantól az írásmódok is. Magánhelyesírás a könyvekben, a közszolgálati médiumokban, a magyardolgozatokban…
Az elmúlt 400 évben a magyar nyelv alapvetőn összetartó fejlődést mutatott: létrejött a köznyelv, az irodalmi nyelv. Az elmúlt időszakban azonban ellentétes, széttartó mozgás indult el. Már az ötvenes években szóba került a „mozgalmi” nyelv, a hatvanas években az  irodalomban megjelenő „trágárság”, majd pedig az „ifjúsági” nyelv, a szleng. Ez utóbbit sokan az egyennyelv (központosított nyelv) elleni lázadásként fogták fel. De mi volt ez a rendszerváltás utáni társadalmi szétrétegződéshez, valamint a bulvár- és világhálós hatásokhoz képest? Ezek a társadalmi jelenségek a nyelvben hangtani, nyelvtani, szókészlettani és persze pragmatikai (nyelvhasználati) változásokat indítottak el. A nyelvészek pedig adósak maradtak a válasszal, a stratégiával.
Glatz Ferenc tíz évvel ezelőtt hangoztatta: „A nyelvnek minden kulturális és gazdasági tényezővel szoros kapcsolata van”. Itt nem csak széplelkek érzelmeiről, félelmeiről, filológiai-nyelvészeti játszadozásról, hanem a magyarság, Magyarország modernizációjáról, jövőjéről van szó.
Stratégiára azért van szükség, mert sok jó szándékú törekvésről tudunk, de ezek egymástól függetlenül, szétszórva, olykor egymást közömbösítve jelennek meg. Sok területre igaz, hogy egyszerre van jelen a fölösleges párhuzamosság, a pazarlás, viszont nagyon sok terület gazdátlan. Hadd említsek egy példát! Műszaki értelmiségiek, orvosok gyakran megkérdezik tőlem, hogy van-e az Akadémiának egy olyan bizottsága, amely az új szavakat szorgalmazza és elterjeszti. Nincs. Kazinczy óta nincs. A mai magyar nyelv csak spontán módon gazdagodik, alakul.  Miért gond ez, mikor évszázadokig jó volt így is? Azért, mert akkor nem volt média, nem volt internet, és mintha nem is utaztak, vásároltak, tárgyaltak volna ennyit az emberek. Nyelvi jelenségek megítélésével, új szavak, kifejezések terjesztésével, nyelvi segítséggel ma intézményesen nem foglalkoznak Magyarországon. Legföljebb csak hobbiszinten. Nincs tehát teendő?
Pedig 1905-ben már fölvetették egy nyelvvédő hivatal létrehozását. 1949-től az MTA Nyelvtudományi Intézete adott otthont a nyelvművelésnek, mára onnan ez a tevékenység kiszorult. 2000-ben néhány nyelvész magánkezdeményezésből létrehozta a magyar nyelvstratégiai kutatócsoportot, 2005-ben (pályázati támogatással) az ingyenes közszolgáltatást ellátó Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát. Ez utóbbi ma már négy honlapot működtet, köztük az egyedi fejlesztésű szómagyarítót. A honlap fél éve indult, s ma már ezer idegen szóra 1200 szómagyarítást érkezett. Máshol államilag támogatott akadémiák, intézetek látnak el ilyen feladatot. Tegyük hozzá, hogy főleg megyei támogatásból időközben felépült a világon is párját ritkító magyar nyelv múzeuma Széphalmon. Ez is központja lehet a magyar nyelvstratégiának.

Mi is az a nyelvstratégia?
Glatz Ferenc mondta akadémiai nyelvművelő programjának indításakor: „Terv nélkül cselekedni botorság. Nem cselekedni viszont mulasztás.” Mi is hát a terv, vagyis a nyelvstratégia? Egyszerűen ennyi: kijelölt nyelvi területeken tudatos cselekvési program (a problémák kijelölése és az orvoslást jelentő feladatok meghatározása). A nyelvstratégia természetesen  tudományos alapokon, elméleteken nyugszik, véghezviteléhez pedig megegyezésre van szükség.
Milyen témaköröket foglal magába a nyelvstratégia? „Külső” feladata a magyar nyelv presztízsének emelése a világban. Állami feladat, szerencsés esetben tudományos emberek és közösségek segítségével. Egy nyelvstratégiában kiemelt szempont az egész nemzetet összetartó nyelvi etalon kérdése – ezt őrizni, védeni kell. Valahogy úgy, mint egyéb értékeinket: a természetet, a szellemi és anyagi örökséget. Vigyáznunk kell arra, hogy fennmaradjon egy működőképes magyar nyelvi norma, egy kiemelt mintanorma (esetleg médianorma). Ezen kívül természetesen sokféle „használati norma” létezhet. A nyelvstratégia nincs igényes nyelvi normájának eszméje nincs ellentétben a helyi, kisközösségi normákkal, a szlenggel, a chatnyelvvel, a nyelvjárásokkal. Ezeket a nyelvváltozatokat békén kell hagyni. Legföljebb a nyelvjárások kapcsán van szükség némi „nyelvjárásművelésre”. Erre is csak azért, mert a nyelvjárásokról kétszáz éve hajtogatják, hogy ki fognak pusztulni, ezért az „elavultság” bélyege tapadt rá, ráadásul száz éve a kabarékban a nyelvjárási beszédet csúfolják is: tehát szégyenérzetet kelt egyes emberekben. Vegyük tudomásul: a nyelvjárások élnek. És élni fognak mindaddig, ameddig az emberek közösségekben akarnak élni. A kis közösségek kis kultúrákat alkotnak, a kis kultúrák nyelvi jellemzője a nyelvjárás. Azért élnek a magyar nyelvjárások, mert vannak kisközösségek. És pontosan addig fognak élni, ameddig a kisközösségek.
Egy tagolt, modern társadalomban szükség van a zavarmentes kommunikációra. Ez a fajta kommunikáció a családokban, kisközösségekben és az iskolában formálódik. Nem minden megy önmagától. Történelmi okok miatt a magyar nyelvben a verbális érintés konfliktusos. Számos esetben nem tudjuk, hogyan szólítsuk meg a másikat szóban vagy írásban. Erre ajánlásokat kell tennünk. Az elvtárs, elvtársnő egy időre tökéletesen megoldotta ezt a problémát (de ezt diktatórikus nyelvpolitika intézte így). Ahogy elmúlt, nyelvi zavart állt be. Miért hagyjuk vergődni az embereket? Más nyelvi kultúrákban nincs ilyen hezitálás a megszólításkor.  Én nagyon szeretném bevezetni az úr párjának az úrnőt vagy az úrasszonyt, leányok esetében a kisasszonyt. Ám ezeket sokan nevetségesnek tartják. Ezért ajánlásokra volna szükség, s azután nevessen, aki akar, fél év alatt megoldódna verbális zavar. ajánlást tenni, és az értelmiségnek azt mondani, hogy szerintünk ez a jó megoldás.
Az angolban vagy a németben ezzel nincs probléma.  De – elismerem – ezek felszíni problémák, a grammatikaiak bonyolultabbak.
Nagy nemzetközi felméréseknek kellett bennünket arra figyelmeztetni, hogy baj van a szövegértéssel. Mintha nem tudtuk volna magunktól is. Csak el kell beszélgetni a gyerekekkel (és most már a felnőttekkel is) olvasmányaikról, vagy megkérni őket, hogy írják le a karácsonyi emlékeiket, vagy egyszerűen határozzanak meg egy fogalmat (bevásárlóközpont, forradalom, erkölcs). Ha azt gondoljuk, hogy csak az átlagember fog bukdácsolni, akkor kérjünk tudós professzoroktól magyar nyelvű, ismeretterjesztő cikket saját kutatásuk legfontosabb eredményeiről. Meg fogunk döbbenni.
Az oktatás mindennek az alapja. Nincs megegyezés az oktatási módszerekben, a magyar nyelvtan oktatásában sem. Most egy sokmilliárdos „kísérleti” program képviselői azt hangoztatják, hogy a gyerekeknek nem kell fogalmakat oktatni, a gyerekeknek maguknak kell fölfedezniük a nyelvi kategóriákat. A program bemutatóján a Nyelvtudományi Intézetben azt hallom, hogy az olyan butaságokkal, mint a főnevek, igenevek, nem kell foglalkozni; és helyesírást sem (!) kell oktatni. Legalább ötvenen voltak a teremben, és senki nem ugrott fel! Néhányan tétova ellenvéleményt fogalmaztak csak meg, mások sokatmondóan hallgattak. Mindezt az új „kompetenciaközpontú” oktatás nevében, és erre még pénzt is adnak. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy azt mondták, a helyesírás nem a nyelvtudomány része, minden órán kell egy kicsit a helyesírással foglalkozni; olyan ez, mint az öltözködés, azt sem tanítják az iskolában; „a gyerekeket jobb dolgokkal is lehet kínozni”. Tegyük fel, hogy szervezetten, nyelvtanórán ne oktassuk a helyesírást. Vajon a kémiatanár kellően felkészült lesz ebben? És a helyesírási szabályzatot is inkább a kertészmérnököknek kellene készíteni? (A nyelvészek meg majd ültetgetnek.)

Látható, ez a fura föltételezés a nyelvtudomány belső problémájából, útkereséséből fakad. Mi a tudomány, mi nem? A nyelvművelés nem tudomány, mint tudjuk, persze a helyesírás sem az, a nyelvtant nem kell oktatni, de a helyesírást sem… Esetleg az olvasást, számolást sem? Nagyon fontosnak tartom a memoritereket (emlékezetbe vésett ismeretek). Ma memoriterellenesség is van. Nyelvészként azt hiszem, hogy a memoriterek egyértelműen segítik a gyerekek gondolkodását, helyzetfelismerő képességét és érzelmi életének, nyelvi képességeinek kibontakoztatását. Amikor ezeket leírom, úgy érzem, hogy 19. századi és nevetséges Don Quijote vagyok.

Az anyanyelvi ismeretek, a nyílt kommunikáció a záloga az idegennyelv-tanulásnak, és –tudásnak is. Részben anyanyelvi okok miatt is katasztrofális a magyarok idegennyelv-tudása. És miért csodálkozunk? Ha valaki anyanyelvén verbális kapcsolatot teremteni, például nem tud fogalmakat meghatározni, akkor hogyan várjuk el tőle, hogy ezt idegen nyelven tegye… És erre a bizonytalan alapra ráépült a világ egy legbonyolultabb nyelvvizsga-rendszere. Csoda, ha az egyetemisták harminc százaléka nyelvvizsga híján nem kapja kézhez a diplomáját? A jelenlegi anyanyelvoktatásra, nyelvoktatásra épülő nyelvvizsgáztatás totális tévút. Erre is válaszolnia kell a nyelvstratégiának.

A nyelvstratégia kidolgozásában tudós közösségeknek, megvalósításában szinte minden önkormányzatnak, köz- és oktatási intézménynek jut feladat. Sok helyen ma is küzdenek a problémákkal, például külön „magyarázóembert” tartanak, akik a csak szóbeliségben járatos embereknek elmagyarázza a teendőket. Mint eddig is, fontos szerepet láthatnak el a civil szervezetek, a nyelvi mozgalmak. Büszkék lehetünk Kodályra, Péchy Blankára. Ők tekintélyükkel utat mutattak, számos jeles nyelvész, pedagógus kiharcolta és élteti a szépkiejtési, szép magyar beszéd, helyesírási és retorikai versenyeket. Jó lenne azonban ezeket valamiféle egymásra épülő rendszerben látni, s jó lenne, ha nem kellene minden évben megküzdeni a megrendezésükért.

Magyar sajátosság?
Az értetlenkedők azt szokták mondani, hogy olyan „butasággal”, mint a nyelvművelés, máshol nem foglalkoznak. Éppen ezért megjelentettük az Európai nyelvművelés és az Európai helyesírások című könyvet. Sok tucat nyelvi kultúrát bemutattunk. Természetesen mindenhol van nyelvművelés, legfeljebb nyelvikultúra-ápolásnak, kultivációnak nevezik, de pontosan olyan dolgokkal foglalkozik, mint a helyesírás, beszédoktatás, retorika, a média nyelvének helyzete, idegen szavak problémája. Amiről mi is beszélünk. Ez tehát nem valamiféle magyar sajátosság. Nem érdemes gúnyolódni a nyelvművelésen, inkább csak az esetleges hibáit kell kijavítani, és sokkal jobban kell csinálni.
Franciaországban nemcsak anyanyelvi törvény, folyamatos terminológiaújító bizottság létezik, hanem közvetlenül az államfő által kinevezett anyanyelvi biztos. Észtország, Lettország anyanyelvvédő (és –terjesztő) nyelvstratégiáját a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjában Pusztay János magyarul is kiadta.
Magyar nyelvstratégiára szükség lenne. Írtam egy könyvet Magyar nyelvstratégia címmel. Az MTA ki is adta 2001-ben… Lassan itt az idő, hogy megvalósítsuk.