Ugyanaz, csak teljesen más (Ny)elvi kérdések 70.

Minden tudományban vannak olyan szakkifejezések, amelyeket nem épp a józan paraszti ész, hanem egy pihent agy ötlött ki. A nyelvészetben ilyen a kölcsönzés. Ez a szó arra utal, hogy X nyelvben elterjed Y nyelvnek valamilyen toldaléka, hanglejtése, mondatszerkezete, használati szabálya vagy más eleme. Az X nyelv persze semmit nem vesz el, és főleg nem ideiglenesen, hanem csupán a beszélői utánozni kezdik az Y nyelv beszélőit. Ennek alapján az átadó nyelv és az átvevő nyelv helyett a mintanyelv és a másoló nyelv lenne a megfelelő kifejezés. Ez még hagyján, de a kölcsönzés kitermelte a nála is ügyetlenebb többszörös kölcsönzést!

Ez a kifejezés az olyan szópárokra utal, mint a bank ~ bankó, a császár ~ cár vagy a géniusz ~ zseni. A magyar nyelv néha kétszer is átveszi ugyanazt, bár nem egyszerre. A bank 1541-ben „másolódott le”, a bankó 1785-ben. A császár 1233, a cár 1555 óta magyar szó. A géniusz 1619-ben „érkezett”, a zseni 1789-ben. Akár 244, akár 322, akár 170 év telik el a két átvétel között, a „kölcsönzés” tárgya ugyanaz. De hol van itt az azonosság, ha a bank ~ bankó és a császár ~ cár jelentése, illetőleg a géniusz ~ zseni hangalakja kétségtelenül más?

Azonosnak igazában azt a szót nevezhetjük, amelyre végső soron mindkét kölcsönszó visszavezethető. A bank éppúgy az olasz banco (eredetileg ’a pénzváltó asztala’) származéka, mint a bankó, csak az utóbbi kissé kalandosabban lett magyar. Az olasz cedola di banco, majd az általa ihletett német Bankozettel mintájára született a bankócédula, amelynek önállósult az előtagja. A császár és a cár egyaránt Caius Julius Caesar nevéből ered, azzal a különbséggel, hogy az előbbit az óegyházi szláv vagy a horvát-szerb vagy a cseh vagy az orosz közvetítette (esetleg ez is, az is), az utóbbit viszont az orosz, amelybe nem egyenesen a latinból, hanem a gótból került. Ezzel szemben a géniusz közvetlen latin jövevényszó, míg a zseni francia-német áttétellel honosodott meg a magyarban, szintén a latin genius alapján.

Minden többszörös kölcsönzésre kisebb-nagyobb időeltolódás és több-kevesebb nyelvi beékelődés jellemző, de az átvevő nyelvben kialakuló szópároknak a rokonsága így is sokszor szembeszökő marad. A baptista ~ batiszt; dékán ~ doyen; konferencia ~ konferansz; memória ~ memoár vagy a passió ~ passzió esetében a többség a fogalmi-jelentésbeli hasonlóság miatt felismeri az összetartozást. (Kis klasszikus műveltséggel azt is, hogy az első szó mindig latin, a második pedig francia.) De ez nem szükségszerű. A keresztény ~ kretén kettősnél a jelentés, a stúdium ~ etűd párosnál a hangalak tér el annyira, hogy az átlagember nem is gyanít semmit.

Remélhetőleg már az eddigiekből is világos, miért szerencsétlen kifejezés a többszörös kölcsönzés. Hiába igaz, hogy a doyen ugyanúgy a latin decanus származéka, mint a dékán, ha nem a latinból, hanem a franciából került a magyarba. A doyen annak köszönheti a létét, hogy miközben a hajdani Galliában beszélt latin nyelvváltozat fokozatosan franciává lett, a decanus is lassan doyenné alakult. Erről azonban a magyar nyelv „nem tud”: a doyent anélkül vette át, hogy valami dohos irattárban megvizsgálta volna a káderlapját. S hogy a doyen „végső soron” ugyanaz, mint a dékán?

A modern nyelvészet egyik atyjaként számon tartott Ferdinand de Saussure mondta ki, hogy a diakrónia és a szinkrónia két különböző dolog, amelyeket nem tanácsos összekeverni. A diakrónia az egymást követő nyelvállapotok összessége, azaz egy adott nyelv változásainak időbeli láncolata. A szinkrónia viszont e végtelen folyamatnak egy szakasza, vagyis egy adott nyelv egyetlen korszakban tapasztalható állapota. A többszörös kölcsönzés összemossa ezt a két kategóriát. Olyan benyomást kelt, mintha — bizonyos indián törzsek gondolkodásmódja szerint — nem létezne se a múlt, se a jövő, csak az állandó jelen, amelyben minden változás látszólagos. Pedig nem érzéki csalódás, hanem tény, hogy pl. a memória és a memoár a közös jelentésmozzanat (emlékezés) és az alaki hasonlóság ellenére is más szavak.

Bármilyen izgalmas tehát azt állítani, hogy a bazár ~ pazar; citera ~ gitár; história ~ story; kapucinus ~ kapucsínó; mezsgye ~ megye; muzikális ~ musical; operátor ~ operatőr; papiros ~ papirusz; tallér ~ dollár; zselé ~ gél „valahol” ugyanaz, ez tudományosan nem igaz. Ugyanez érvényes a személynévi párokra (Baltazár ~ Boldizsár; Barbara ~ Borbála; Bianka ~ Blanka; Rózsa ~ Róza; Zsanett ~ Janka) és az olyan köznévi hármasokra, mint a bodega ~ butik ~ patika; diszkosz ~ diszkó ~ diszk; piac ~ placc ~ pláza; poén ~ pont ~ punktum.

A többszörös kölcsönzés csak az olyan átvételre utalhat, amelynek a forrása egyazon átadó nyelv. Ez azonban igen ritka a magyarban: e sorok írójának kutatásai szerint mindössze a kar ~ kórus ilyen. (Szakbarbár olvasóim folytathatják a gyűjtést, és egymás között értékes nyereményeket sorsolhatnak ki.) A latin chorus a XIII. század elején lett kar (a szóvégi -us lekopásával és a tőbeli -o- nyíltabbá válásával), majd a magyar nyelvközösség úgy döntött, hogy még egyszer „kölcsönveszi” a chorust. Így jött létre 1560-ban a kórus. (Ez a spanyolnak arra a szokására emlékeztet, hogy a latinból örökölt és önkéntelenül megváltozatott szavai közül jó párnak tudatosan bevezeti az eredeti formáját, pl. a latin directusból kisarjadt derecho ’jog’ mellett a directo ’közvetlen’.)

Ha a többszörös kölcsönzést (szinte) nem létező jelenségként elfelejtjük is, annyit még elmondhatunk, hogy néha érdekes kettősségek adódnak egyfelől a latin, másfelől a német és az angol mint átadó nyelvek között. Mivel ez utóbbiak sokszor „lenyelik” a főnévi -us és a melléknévi -is végződést, a magyarban kialakulnak az olyan párosok, mint a bónusz ~ bón; centrális ~ centrál(zár); kontaktus ~ kontakt. Ezeknél a jelentés különböző, míg az anális ~ anál; brutális ~ brutál; orális ~ orál; totális ~ totál esetében a stílusérték (semleges és/vagy szaknyelvi ↔ bizalmas/szlenges).

Így nyer tudományos értelmet a tréfás fordulat: „ugyanaz, csak teljesen más”.

Töltse le a cikket pdf-ben:
Horváth Péter Iván: Ugyanaz, csak teljesen más