Kicsi a bors és gyenge (Ny)elvi kérdések 68.

A kutatónak minden jelenség egyformán fontos, de amikor ország-világ előtt akar számot adni az eredményeiről, hajlamos túlhangsúlyozni azt, ami csupán az átlagembernek érdekes. Ha az olvasó átlagembernek érzi magát, nyilván érdekességként raktározta el, hogy a leggyakoribb magyar magánhangzó az [e]. De azt tudja-e, hogy melyik a legritkább? Nem kell találgatnia, az [ű]. Mit tud róla mondani a nyelvész?

Az [ű], amelynek a nemzetközi fonetikai jele /y:/, felső nyelvállású, ajakkerekítéses, elöl képzett hosszú magánhangzó. A felső nyelvállás arra utal, hogy a magánhangzók képzése során a nyelv a legmagasabbra emelkedik, azaz a lehető legközelebb kerül a szájpadláshoz. (Ha egy fokkal lejjebb ereszkedik, akkor pl. az [é] szólal meg, ha alul állapodik meg, akkor pl. az [a], míg ha legalul, akkor az [á]). A kerekség a két ajakra vonatkozik. Ha kört formáznak, akkor az adott hangzó kerek (pl. [o]), ha szélesre húzódnak, akkor a hangzó ajakréses (pl. [í]). Az elölség a nyelv vízszintes mozgását jelenti. Ha a nyelv a kemény szájpadlás alatt terül el, akkor elöl képzett (pl. [ö]), ha viszont visszahúzódik a lágy szájpadlás közelébe, akkor hátul képzett (pl. [ú]). A hosszú nem is szorul magyarázatra; ezt a helyesírásban egy vagy két vonás jelzi (kivéve 1.A [első aa], OTP [ótépé] stb.).

A gyakoriság kétféleképpen értelmezhető: elméletben (az egész nyelv szókészletében) és gyakorlatban (beszédben és írásban). Az [ű] hang szókészleti gyakorisága azért nevezhető elméleti, sőt spekulatív kérdésnek, mert a tudomány nem képes egyértelműen megállapítani, hány szó van egy nyelvben. Egy szótárban össze lehet számolni a címszavakat, de ezek között több régiség és újdonság, ill. tájszó vagy szakszó is lesz, amelyek nem élnek széles körben. Komolyabb eredményre jutunk hát a nyelvhasználati gyakorisággal. Hogy megállapíthassuk, hányszor botlunk bele az [ű]-be, elég számítógéppel feldolgozni egy pár ismert költeményt.

A táblázat utolsó oszlopa az összes betű és az <ű>-k hányadosát tartalmazza. Eszerint a XVI. és a XVII. századi versekben statisztikailag minden tízezredik, a következő háromszáz évben minden ezredik betű volt <ű>, azaz ötbetűs átlagterjedelemmel számolva minden kétezredik, később pedig minden kétszázadik szóban fordult elő.

Ez az eredmény azonban nem teljesen megbízható, mert — írásművekről lévén szó —nem az [ű] hangra, hanem az <ű> betűre vonatkozik. Márpedig nyelvész legyen a talpán, aki tudja, hogy az <ű> mindig hosszan ejtődött-e. Mivel a szótőbeli [ű]-ből több képző mellett is [ü] lesz (fűz ~ füzet; gyűlik ~ gyülekezet; hűl ~ hüledezik; szűz ~ szüzesség; tűnik ~ tüntet; tűr ~ türelem; tűz ~ tüzér), előfordulhat, hogy olykor analógiásan önmagában is megrövidül. Ez nyilván régebben is így volt, hiszen van olyan nyelvjárás, a nyugat-dunántúli, amelyre még mindig a bün, eltünik, gyür, müvész, szük stb. a jellemző. A dialektusok pedig tudvalevőleg gyakran árulkodnak a korábbi nyelvállapotokról. Az tehát, hogy a Csokonai által leírt nélkűl és az Arany-féle ellenszegűl utolsó magánhangzója hosszú volt-e, mindmáig kérdéses.

De azért is kell csínján bánni a fenti táblázatunk adataival, mert — ahogy mondtuk — a használati, nem a szókészleti gyakoriságot tükrözik. Ha ezt elfelejtjük, akkor azt hihetjük, hogy a XVIII. századtól több lett az [ű]-t tartalmazó szó, holott ennek az ellenkezője az igaz. A magyar nyelvtörténet egyik legismertebb „eseménysorozata” az ún. nyíltabbá válás volt, amelynek során a felső nyelvállású magánhangzók középső nyelvállásúakká váltak (pl. aruk → árok; igy → egy). Ez a módosulás annak köszönheti a nevét, hogy megnöveli az érintett hangok képzéséhez szükséges ajaknyílást. Ami Tinódinál lűnek, Zrínyinél meg ű volt, az ma már lőnek, ill. ő. Vagyis napjainkban kevesebb az [ű]-s szó, mint a XVII. században.

Ez a ritkulás egyre folytatódik, főképp szóvégi helyzetben. Több évtizedes kutatások szerint a billentyű, egyszerű, fésű, gyönyörű, gyűrű, hegedű, jármű, jóképű, jószívű, kesztyű, könnyű, korszerű, köszörű, nagylelkű, népszerű, szörnyű, tetű, valószínű stb. utolsó elemében erősen ingadozik a nyelvhasználat. Sőt, lassan tényként könyvelhetjük el, hogy itt már az [ü] van fölényben. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy a korábbi írógépek, amelyeken nem volt külön <ű> billentyű (ahogy <í> és <ú> sem), jelentősen csökkentették volna az [ű] használati gyakoriságát.

De miért az [ű] a legritkább magyar magánhangzó? Esetleg azért, mert ehhez kell a legnagyobb erőkifejtés, és itt a legerőteljesebb az ajkak összeszűkülése? (Talán nem véletlen, hogy a szűk szóban is [ű] van…) Mivel a hosszúság miatt feszesen kell tartani a szájizmokat, ennek a vokálisnak kényelmetlen a képzése? Ez elvben igaz, de egy anyanyelvűnek minden hang egyformán kényelmes. Ha az [ű] olyan fáradságos lenne, kiveszett volna a nyelvből.

Többre megyünk, ha a funkcionális v. szerepköri terheltséget nézzük. Az [ű] esetében szinte lényegtelen a hosszúság: alig van néhány olyan szópár, amelynek a tagjai csak ebben a képzésjegyben különböznek, pl. szűret ~ szüret. A középső nyelvállású [o] ~ [ó] és [ö] ~ [ő] esetében fontos a hosszúság: foton ~ fotón ~ Fóton; tör ~ tőr. A felső nyelvállásúaknál viszont a hosszú és a rövid változat ingadozása nem vezet félreértéshez. A magyarban eleve kevés az [ű]-s szó (az olyan jövevényekkel együtt is, mint az allűr, bordűr, kűr, manikűr, pedikűr, zsűri stb.), és a számukat még csökkenti is az időtartam kis funkcionális terheltsége.

Vessünk keresztet az [ű]-re? Semmiképp, mert van még benne életerő. Amikor a pesti humor megalkotta a szellentés csak azonos magánhangzókból álló szinonimáit (pl. alfarhang, hátvágánygáz), az [ű]-vel is kitermelte a majdnem tökéletes űrgyűrűfütty szót!

Töltse le a cikket pdf-ben:
Horváth Péter Iván: Kicsi a bors és gyenge