Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Folklórlingvisztika

2011.03.19.nincs hozzászólás

folklór, nyelvjárás (dialektus), tájszó, nyelvatlasz, népnyelv és irodalmi nyelv, írásbeliség és szóbeliség, ponyva, folklorizmus

Folklór: a nép szellemi kultúrája (főbb összetevői: népköltészet, néphit, népszokások, népzene, néptánc, népművészet stb.)
Nyelvjárás (dialektus): a nyelv több szempontból (hangtan, jelentéstan, mondattan) is jól körülhatárolható területi egysége
Népnyelv: a társadalom alsó rétegének nyelve, szembeállítva a hivatalos nyelvvel, az irodalmi nyelvvel, a társadalom felső (művelt) rétegének nyelvével
Tájszó: sajátos hangalakkal és jelentésben használt szó, vagy ugyanarra a tartalomra vonatkozó, nyelvjárásonként különböző szavak
Szóbeliség – írásbeliség: a nyelvhasználat két jellemző, egymással összefüggő, egymást kiegészítő, ugyanakkor egymástól eltérő formája

1. A magyar néprajzkutatás kezdetei. A magyar folklórt egyre hitelesebb gyűjtések alapján igazából csak a 19. századtól kezdve ismerjük. A szövegek első közlésénél már felmerült, hogy a kialakulófélben levő irodalmi nyelvtől és a megszokott helyesírástól eltérő szövegeket miként nyomtassák ki; esetleg magyarázatokkal ki kell térni a nyelvjárás jellemzésére, a sajátos szavakból tájszótárt kell összeállítani. Ezt a megoldást már Kriza János nevezetes székely népköltési gyűjteménye is képviseli (Vadrózsák – 1863, maga a gyűjtés a 40-es években kezdődött). Azonban a 19. században a népköltési kiadványok (sajnálatos módon) egymástól eltérő, elnagyolt és önmagában sem következetes módon adták vissza például a nyugat-dunántúli, a palóc, a Szeged-vidéki, a székely vagy a csángó nyelvi formákat. A 19. század legvégén terjedt el a fonográf, amely (noha csak mintegy 2-3 perces darabokban) már pontos nyelvjárási és zenei lejegyzésre is alkalmas felvételeket tett lehetővé. Bartók Béla és Kodály Zoltán előbb a Vikár Béla által készített népdalfelvételeket, majd a maguk népzenei gyűjtését írták le fonográfhengerekről. Nálunk csak a két világháború közötti időben készültek ilyen hanganyagból bakelithanglemezek. Ekkor már a rádióműsorokban és a hangosfilmekben is egyre pontosabb hangfelvételek szólalhattak meg. Ezekhez képest az 1960-as évektől kezdve terjedt el a hordozható magnetofon, amely hosszabb felvételeket és ezek egyszerű visszajátszását tette lehetővé. A ma használt digitális technikákkal ennél is pontosabban lehet felvételeket készíteni, másolni.
A magyar népzenei hangarchívumok (elsősorban az akadémiai Zenetudományi Intézetben) a világ nevezetesebbjei közé sorolhatók. Itt a régi felvételek gondos kijavítása, modern, digitális tárolása is világszínvonalú. A mindennapi nyelv hanganyagát illetően a Magyar Rádió rendkívül gazdag, ám tudományosan nem áttekintett hangtára a legfontosabb. Több ízben is terveztek „Nemzeti Hangarchívumot”, ám e tervek máig sem valósultak meg. A szorosabb értelemben vett nyelvjáráskutatás hangfelvételeit az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében őrzik. Itt készült A Magyar Nyelvjárások Atlasza és az Új Magyar Tájszótár is, a nyomtatásban megjelent kötetekben azonban a hozzáférhető hanganyagnak csak töredékét tették közzé. E kitűnő kézikönyvek a teljes magyar nyelvterületet mutatják be, ám a határainkon túlról nem arányos gazdagsággal. És nem is tudjuk rögtön elkülöníteni bennük a „folklór”-adatokat. Elkészülhetne például a magyar népköltési szövegek „tájszó-tára”!

2. Folklór és szépirodalom. A 19. század első felében igen hasonló célkitűzésként (és gyakran ugyanazok) foglalkoztak a magyar nyelvtörténeti, a dialektusokat vagy a népköltést bemutató áttekintésekhez adatok gyűjtésével – sőt a szerzői jogok alapelveinek megfogalmazásával. Az 1838-as Magyar Tájszótár nem csak a nem mindenütt ismert tájszavak felsorolását adja: bevallott másik célja az írók szókincsének növelése, érdekessé tétele volt – természetesen az „irodalmi népiesség” keretében. Néhány kísérlet ellenére mégsem formálódott „nyelvjárási költészet” Magyarországon, és sem a palóc, sem a székely nyelvjárásban nem készültek szépirodalmi alkotások. (A 19. század közepén fellépő „petőfieskedők” és más „tájköltők” a dialektust is utánzó ilyen művei mesterkéltek, sőt mára nevetségessé váltak.) Legújabban a moldvai csángó nyelvjárás jelent meg a szépirodalomban – ennek egyik oka az, hogy ott magyar nyelvű iskolák híján még a magyar helyesírással sem voltak mindig tisztában. Ez a dicsérendő mozgalom alighanem már túl későn jelentkezett.

3. Népnyelv és köznyelv. Köztudott, hogy „klasszikus” népköltészetünk nyelvileg milyen szép és gazdag. És noha egy „dialektust beszélő” faluban minden nyelvi megnyilvánulás a nyelvjárást tükrözi, azért az egyes folklór műfajok e vonatkozásban eltérnek egymástól. A szokásdalok (köztük például a sirató) a köznapi nyelvet használják, szaggatott előadásban. A mondák, hiedelemtörténetek is köznyelviek. Sajátos, jól komponált nyelve van viszont a közmondásoknak. Egészen különös nyelvi ötletekkel élnek találós kérdéseink. Mindkét műfaj esetében azonban váratlanul széleskörű és pontosan egyező nemzetközi párhuzamokat is ismerünk. Az archaikus balladák poétikai szépségei közül többet is a 19. századi gyűjtők-közlők népszerűsítettek. Mind a ballada, mind a mese gyakran használ állandó fordulatokat, formulákat. Lírai dalaink poétikája az előző évszázadokból öröklődött, főként az ún. „kéziratos költészet” közvetítésével. Ezt a szöveghagyományt bizonyos mértékig még az úgynevezett magyar nóta is felhasználja.

4. Népnyelv és írásbeliség. Itt már számolnunk kell az írásbeliség hatásával is. A nép körében már a 19. században egyre gyakrabban kézírásban rögzítik a lakodalmi vőfélyek verseit, a temetési búcsúztatók szövegeit. Mindkét esetben nyomtatott előzményeket is ismerünk. A magyar nyelvű ponyvairodalom (eredeti értelmében a vásári ponyván árult olcsó, kis nyomtatott füzetek) a 18. század legvégétől az első világháborúig volt jelentős mértékű és hatású. Minthogy a nemzetközi mintákat követő, erre szakosodott kis nyomdák (egyébként többnyelvű kiadványokkal) gyorsan és olcsón dolgoztak, ezek nyelvi megfogalmazása legtöbbször ügyetlen, esetleges és magyartalan. A 19. században széles körben elterjedő egyházi népénekek és imádságos könyvek általában nem tükrözik a népnyelvet. Annál gyönyörűbbek a nemrégen Erdélyi Zsuzsanna által felfedezett „archaikus népi imádságok”, amelyek évszázadokon át – az egyház által tiltva, a papok által legfeljebb tűrve – a szóbeliség igen archaikus stílusbeli, metrikai (és teológiai, motivikai) rétegeit őrizték meg.
Egyébként a folklórban írásbeliség és szóbeliség sokféle és különös módon fűződik össze: feliratok, falvédők, gyógyító és konyhai receptek, valódi vagy sztereotip, akár verses levelek olykor gazdasági feljegyzések írásban voltak használatosak a nép körében. Újsághírek, akár regények szövegét felolvasták vagy újramondták, sőt még a filmek korában is bekövetkezett a szóbeliségbe való utólagos átvitel.
A magyar szépirodalom (színház, film, rádió) olykor csak utánozza népnyelvet, máskor egyenesen kicsúfolja, nevetségesnek állítja be. Nemcsak a közelmúlt kabaréja, a 19. és 20. századi vicclapok „falusiasan” beszélő, minden újat kritizáló és meg sem értő figurái ilyenek, hanem már Gárdonyi Géza Göre Gábor könyvei (1892–1895), a székely góbékat csúfoló viccek élnek ugyanezzel a megoldással. Egyébként a legelső, nagyhatású előzmények Gaal Györgytől A tudós palótz (1803–1804), a nem rokon Gaal Józseftől meg A peleskei nótárius (1839), sőt a vásári bábjáték embertípusokat karikírozó szövegei – elválaszthatatlanul a kor népszerű európai irodalmától.
Viszont azt is megállapíthatjuk, hogy még a vidéket jól ismerő írók (mondjuk Móricz Zsigmond, Nyírő József) sok hibát követtek el a nyelvjárás utánzásában (főként hangtani tekintetben). Ritka esetben a nyelvjárást tekintve is pontos az író, főként, ha ezt a közeget maga jól ismeri, és a sajátos hangtani és mondattani nyelvi jelenségeket csak enyhítve közli. Ilyen például Tömörkény István prózája, majd a maga szinte észrevehetetlen nyelvjárásiasságával Veres Péter. Sinka István versei ugyan az irodalmi expresszionizmushoz sorolhatók, ám kitűnő példák arra, milyen nyelvi érzék és tudatosság van „a parasztokban” is.
Leginkább itt említhetjük, hogy kiváló mesemondóink (Fedics Mihály, Albert András, Tombácz János) szövegei sem adnak nyelvjárási olvasókönyvet. Jó stílusérzékkel, a mesemondásba a közönséget bevonni tudó előadó tapasztalatával is szinte „köznyelvet” beszélnek. Például nem imitálják a különböző mesei szereplők hanghordozását. Viszont a ma a tömegkommunikációban terjeszkedő „mesemondók” többsége bohóckodik, sem szövegeik, sem motívumaik, sem nyelvi megformáltságuk nem hiteles. Sajnos, a mai stand up comedy vagy showder-klub sztárjai inkább kinevettetik és nem is jól idézik a nyelvjárásokat.
Már a két világháború között (olykor irodalmi pályázatokra) készültek paraszti önéletírások, akár regényes formában. Ezek nyelve már a köznyelvet utánozza. Noha a helyszín és az események hitelesek, legfeljebb egy-egy tárgy megnevezésében vagy megszokott kifejezésekben érződik a dialektus a sok műfajjal kísérletező Mészáros Istvánné Ujvári Erzsébet, vagy az ünnepelt naiv művésszé váló Vankóné Dudás Juli nyomtatásban megjelent műveiben.
Főként a 19. században nálunk is kialakultak – egymásnak is ellentmondó – közhelyek a „csak 300 szót ismerő” meg az egymagában „ezer csillagnevet ismerő” hortobágyi pásztorról. A hónapszámra meg sem szólaló székelyről, aki akkor meg csak magvas szentenciákat mond; meg a folyton minden értelem nélkül pletykáló asszonyokról. Az igazság az, hogy a szóbeliség hosszú gyakorlata igen sokféle nyelvi formát fejleszt ki és tart életben: a lakonikus beszédtől a minden történetet élvezetes módon megfogalmazásig. Kiváltképpen az élménytörténetek, anekdoták, viccek lehetnek ilyenek. Nálunk készült el az egész világon a legrészletesebb folklór-szövegkiadási szabályzat, amely kitér a pontos gyűjtési és archiválási feladatokra is.
Összefoglalás. A mindenkori nép nyelve szélesebb jelenség, mint a folklór szövegeinek nyelve. Ez szinte magától mind társadalmi, mind területi vonatkozásban jól körülhatárolható. A folklór nyelve ehhez képest is külön jelenség, amely „műfajonként” különbözik – és történetileg természetesen sokat változik. Pais Dezső frappáns véleménye szerint nálunk a 18. században már gyakorlatilag létezett egy, az egész országban megértett „irodalmi nyelv” – csak ezt nem vették észre és nem így hívták, e fogalom majd csak a reformkorban válik fontossá. Ugyanez a folyamat eredményezte, hogy a „nyelvjárást” mint olyat is csak ugyanekkor különítik el – addig a sokféle helyi nyelvváltozatot mintegy magától értetődően használták.

Szakirodalom
Bárczi Géza. 1949. Népnyelv és irodalmi nyelv. Néprajzi Tanulmányok I. 93–105, 145.
Bausinger, Hermann. 1980. Formen der „Volkspoesie”. Berlin: Erich Schmidt Verlag (2., bővített kiadás).
Hagège, Claude. 1985. L’homme de paroles. Contribution linguistique aux sciences humaines. Paris: Fayard.
Pais Dezső. 1953. A magyar irodalmi nyelv. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei IV. 425–466, hozzászólások: 467–484., az előadó válasza: 485–486.
Voigt Vilmos – Balogh Lajos. 1974. A népköltési (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzata. Budapest: Akadémiai Kiadó
Voigt Vilmos (szerk.) 1998. A magyar folklór. Egyetemi tankönyv. Budapest: Osiris Kiadó.
Voigt Vilmos (szerk.) 2005. Magyar folklór szöveggyűjtemény. Budapest: Osiris Kiadó.
Voigt Vilmos (megjelenés alatt). Nyelvjárás és folklór. Vannak-e és mióta nyelvjárási folklór szövegek? In: Szemerkényi Ágnes (szerk.) 2010. Folklór és nyelv. Budapest: Akadémiai Kiadó.
PÉLDÁK a sokrétű szóhasználatra
Köztudott, hogy a leggazdagabb nyelvi formákat a bájoló imák, az ezektől alig elválasztható ráolvasások, a káromkodások és átkok, a találós kérdések, a csúfolók és a gyermekfolklór műfajaiban (például a kiszámolók) találjuk. Ezeket átveszi vagy utánozza a szépirodalom, a vicc, a gyermekirodalom, sőt az avantgárd nyelvhasználat is. Mindez nemzetközi jelenség, még a folklórból máshová átvett szövegek (lásd: folklorizmus) esetében is.
Borbéski Uraságtúl származott = A bort beveszi (megissza) és kihányja; részeges (sarja). (Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. II. rész. Szeged, 1820. Grünn Orbán betűivel ’s Költségével, 188. lap.)
Dám, dám, dám,  (svájci francia szöveg:) Am sam ram
Fili mongol dám.                                Pic et pic et colégram
Kora, kora sipító,                               Bour et bour et retatram
Nem Pista a dominó,                         C’est le roi Dingo
Ringló.
= Kiolvasó, Csantavér. (Matijevics Lajos: Tíz, tíz, tiszta víz. Jugoszláviai magyar népi mondókák. Újvidék, 1976. Forum Könyvkiadó, 193. lap, 304. szöveg. A gyermekjáték szereplőit kiolvasó szövegek gyakran valamilyen nyelven hallott számnévsort utánoznak. Itt a közismert „antanténusz…” kezdetű, és európai elterjedtségű szöveg továbbfejlesztését láthatjuk. (A sok hasonló változatban ismert /rövidített/ francia szöveg forrása: Baucomont, Jean és mások szerk.: Les comptines de langue française. Paris, 1961. Seghers, 1221.)
Hova mígy te pujka tataros? Ne mond aszt nekem te furatos jukatos, mikor az én farkam tövig aranyos. [Füst,] Kémény. Láng. = Párbeszédes, rímes találós kérdés, 1876-os közlésből. Vargha Katalin: Magyar találós kérdések. 19. századi szövegek antológiája. Budapest, 2010. Tinta Könyvkiadó, 24. lap, 389. szöveg.
Ezekias püspök elment szántani,
Béka ekéjével,
Gyík üstökével,
Kígyó ostorával,
Addig szántotta a földet,
Hogy az oszlott, bomlott,
Úgy oszlódjon, bomlódjon a te torokfájásod is.
= Torokfájás elleni ima, elmondta Török Sándorné Stadler Margit 1971. október 31-én a kaposvári vonaton. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Pozsony, 1999. Kalligram. 2. szöveg, a 101. lapon. (Az üstöke: ösztöke.)
Sári a tyúknak szorgye – Egy rossz kankutya írás. = Visszafelé is olvasható szöveg (palindrom). Bihari gyermekmondókák. Közzéteszi Faragó József és Fábián Imre. Bukarest, 1982. Kriterion Könyvkiadó. 249. lap, 3237. szöveg, Hegyközszentmiklós.
Fűzfán fütyögő,
Jégen csúszó-mászó, kopogó,
Poros pocsolábo való
Bikapáncélos rézangyalát a pofádnok! = Tréfás káromkodás (pontosabban káromkodás-utánzás). Gágyor József: Kislibáim, gyertek haza! Népi mondókák és gyermekjátékok. Pozsony/Bratislava, 1999. Madách-Posonium, 70. lap, 321. szöveg, Pered, Galántai járás.
Erzsem-berzsem, borstörő,
Macska farkát tekerő. = Keresztnévre csúfoló. Hutterer Éva – P. Punykó Mária: Egyedem, begyedem, tengertánc. Kárpátaljai gyermekmondókák. Beregszász, 2004. Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, 41. lap. Nagydobrony.
Rövid                         Bolond
az élet.                        akibúsul
Hosszú                       Bolond
a sír                             akisir.
= Kovács Ákos szerk.: Feliratos falvédők. Budapest, 1987. Corvina, 4. kép. (A hímzett falvédő a 20. század elejéről, Budapestről való.)

Új hozzászólás