Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Szent Antal tüzétől a Münchausen-szindrómáig – Régi és a modern betegségneveink néhány jellegzetessége

2010.12.6.nincs hozzászólás

A betegségek elnevezéseiben az egyes korokban igen nagy különbségek figyelhetők meg. Egyrészről jellemző az egyes kifejezések továbböröklődése, másrészről a folyamatos megújulás. Ez a szaknyelvekben és a köznyelvben egyaránt természetes folyamat.

Bevezetés

A betegségnevek alakulásában és használatában nagy szerepet játszik a gyógyításhoz kapcsolódó hitvilág, az orvoslás fejlődése és a társadalom, a gondolkodás, valamint a nyelv változása. Így a korai betegségneveket nagyban meghatározta az a felfogás, hogy a betegségeket sok esetben a testbe búvó állatok, betegségdémonok vagy haragvó istenek okozzák (Magyary-Kossa 1929: 285–287). Az is nyomon követhető továbbá, hogy a népi környezet, a mindennapi tapasztalatokon alapuló megfigyelések is nagy hatást gyakoroltak a megbetegedések, nyavalyák elnevezéseire. A későbbi korokban a szakszavak egy jelentős része továbböröklődik részben a köznyelv, részben pedig a szakmai kommunikáció elemeként. Ugyanakkor számos új betegségelnevezés keletkezik, amelyekben a modern kor társadalmi és nyelvi változásai mutatkoznak meg.

E rövid tanulmány a korai (15–17. századi), valamint a mai (20–21. századi) betegségnevek néhány jellegzetességét mutatja be a teljesség igénye nélkül. A vizsgálat alapvetően két forrásra támaszkodik: a Magyary-Kossa Gyula által összeállított betegségnév-listára (1929: 283–319), valamint a modern nevek esetében a Brencsán-féle Orvosi szótárra (1983). Ezt kiegészíti néhány más 16–17. századi orvosi írásból és mai, egyetemi tankönyvből vett példa.

A magyar orvoslás főbb állomásai a betegségnevek tükrében

Az orvoslás és a betegség-elnevezések megértéséhez szükséges, hogy a gyógyítás kultúrába és társadalomba ágyazottságából induljunk ki, és megismerkedjünk a gyógyítás hagyományának főbb „történeti” állomásaival. A magyar gyógyítás hagyományai a sámánizmusban gyökereznek, amelyről azonban kevés nyelvi emlékünk őrződött meg. A hajdani hitvilág rekonstruálásában a régészeti tárgyak segíthetnek, valamint az ősi hitvilágot őrző néhány szavunk, mondókánk (táltos, révül, rejtezik) (Hoppál 1990: 699–700).

A kereszténység felvételét követően a pogányság hagyományait erőszakkal próbálják kiirtani, ezek azonban nem tűnnek el nyomtalanul; olykor a keresztény szokásokba beépülve élnek tovább. A középkor folyamán az egyház kitüntetett szerepet kap a gyógyításban. Az európai neves egyetemeken végzett orvosdoktorok száma csak a 15. századtól nő meg valamelyest, de még a 16–17. században is az orvosi teendőket javarészt a nép körében működő gyógyítók (kirurgusok, köpölyözők, olejkárok, borbélyok, bábák, füves asszonyok, kuruzslók, foghúzók) látják el. Ebben az időben figyelhető meg Európa-szerte az orvosi nyelv anyanyelvivé válása (vernakularizációja). Így hazánkban is egyre nagyobb számban terjednek a magyar nyelvű recepteket, egészségjavító tanácsokat tartalmazó gyűjtemények és a füveskönyvek. Ezek az orvosi írások sokat elárulnak az orvosi nyelv és a betegségnevek történetéről. Továbbá arról is tanúbizonyságot tesznek, hogy a népi és a „tudományos” orvoslás nagyon szoros szálakkal kapcsolódik egymáshoz, ami egészen a 18–19. századig elég jelentős marad (Keszler 2005: 27). Az összefonódások szinte elengedhetetlennek tekinthetők, hiszen a népi gyógyítók végezték el az „orvoslás” nagy hányadát még a 17. században is, amikor Magyarországon csak kb. száz tanult orvos praktizált (Hoppál 1990: 704). Ezek a mesterségek azonban jelentős teret vesztettek a gyógyításban Mária Terézia 1770-ben kiadott rendeletével (Generale normativum in re sanitas), amelyben az uralkodó előírta az orvosok és egyéb gyógyítok (sebészek, bábák) képzését, és minden más tevékenységet törvényellenesnek nyilvánított. A rendelet hatására a népi és a tudományos orvoslás egyre inkább szétvált egymástól, melynek egyik következménye a mai, intézményes orvoslás kialakulása (ez azonban nem jelenti a népi orvoslás eltűnését).

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen hatással vannak az említett társadalmi, hitbéli és szemléletbeli változások az orvosi nyelv alakulására. A korai betegségek egy része a sámánizmus világképét tükrözi: hideglelés lel ’beteggé tesz’, hagymáz (hagy ’alvilági szellem’ + máz ’betegség’), íz ’szájrák’ stb., valamint gyakoriak a tünettani észrevételen, tapasztalaton alapuló orvoslással kapcsolatos szavak is: árt, csomó, fáj, kerge, süly, száraz, és a jövevényszavak: boka, iker, kanyaró (török); giliszta, csömör, golyva, orbánc, nyavalya (szláv); kólika, pestis, kolera (latin). Ezeket kiegészítve már korán megjelennek a belső szóalkotással keletkező kifejezések is pl.: csípés, járvány, sérül, egészség,  fájdalom, dagadás, tüzesülés stb. Hangutánzással és hangulatfestéssel jöttek létre pl.: a duzzad, gége, pofa, puha szavak. A szóösszetételek sem voltak ismeretlenek, pl.: szemorvos, főfájás, zápfog, továbbá az olyan tünettani észrevételen alapuló körülírásos formák sem, mint az álom hozó orvosság, szájnak és orcának félre menése (Keszler 2002b: 21).

Megállapíthatjuk tehát, hogy a népi gyógyítás az említett mód(ok)on próbálja megteremteni a maga magyar szakszókészletét; a „hivatalos”, „tudományos” orvoslás nyelve pedig hosszú időn keresztül a latin marad. A nyelvünkkel való tudatos törődés a 17. század első felében Szenczi Molnár Albert munkásságával indul. Ő az, aki nyelvtanaiban és szótáraiban megkezdi a tudományok nyelvének magyarosítását (Keszler 2002a: 102). Ezután Erdélyben indul „nyelvművelő mozgalom”, amely szintén az anyanyelv szerepét hangsúlyozza, és ez a folyamat reformkorban még nagyobb szerepet kap. Fontos állomásnak tekinthető Bugát Pál tevékenysége, aki 1825-től (elsőként) magyarul tanítja az egyetemen az orvostudományt. 1831-ben elindítja Toldy Ferenccel az első magyar nyelvű orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárat, amely hatott az orvosi nyelv alakulására is. Bugát sok új szót alkot, ám ezekből a mai köz- és szaknyelv csak keveset tartott meg, pl.: földgömb, hőmérséklet; adag, agy, dudor, dögvész, fehérje, gyógyszer, hajlam, kórisme, légcső, műtét, csipesz, sérv, szülész, tüdővész, közérzet (NyÚSz.).

A nyelvújítás az orvosi szaknyelv jelentős átalakulásához vezetett. Az orvosi nyelv dinamikusan változott és változik a mai napig a tudomány rohamos fejlődésével és a nyelvben történő változásokkal lépést tartva. Ebben a folyamatban megfigyelhetők a hagyományok és az újítások egyaránt. A szóalkotás és a szaknyelvhasználat néhány jelentéstani érdekességére térek ki a továbbiakban a régi és a modern betegségnevek kapcsán.

A betegségnevek „jelentéseinek” vizsgálata

Amint láthattuk az orvosi nyelv nagyon színes, terminológiában gazdag szaknyelvnek tekinthető már igen korai szakaszától kezdve. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy mi jellemzi a betegségnevek jelentését. A leírás hátterében az a nyelvészeti irányzat áll, amely a jelentést az emberi tapasztalatokkal hozza összefüggésbe, és a nyelvet az emberi megismerés részének tekinti (l. bővebben Tolcsvai 2001: 74–78). Így a nyelvi jelentés is nagymértékben összefügg azzal, hogyan látjuk, tapasztaljuk és dolgozzuk fel a körülöttünk lévő világot. Megfigyelhetjük, hogy tudásunk fogalmak köré csoportosul, így például betegségneveink esetében a TESTRÉSZ, TÜNET, TULAJDONSÁG, ÁLLAT, SZÁRMAZÁSI HELY, JELLEGZETES ALAK, SZÍN stb. fogalmak köré. Ezek közül egy elnevezésben akár több fogalom is megjelenhet (vakondok-dagadás, füge-fekély, torokgyík, nyúlajak), de sokszor egy emelődik ki, amelyek gyakran a betegséghez legszorosabban kötődő, látványos tulajdonságok (a betegséget érintő testrészek vagy külső elváltozások). Ugyanakkor a tünettani megfigyelésen túl nagyon gyakoriak a mindennapi élet tapasztalatain alapuló betegségnevek is, ilyenek például az állatok, növények, használati tárgyak mint a szervezet részei, az egyes nemzeteknél tipikusan felbukkanó betegségek stb. Ezek az elnevezések gyakran metaforikusak vagy metonimikusak.

Gyakori a testrész+’betegség’ összetétel (nyavalya, fájás, kórság, bántalom stb.) a régi és az új elnevezésekben egyaránt. Ennek az oka, hogy a testrész a betegség helyét emeli ki, és általa a betegség lokalizálhatóvá válik, így ezek a legkonkrétabb elnevezések pl. csecshideglelés, csípőfájás, farzsába, főben-kelés, gyomor-dög, körömrothadás, szájrothadás, szívnyilamlás, torokereszkedés; agydaganat, ágyékfájdalom, csontvelőbántalom.

A különféle állatok szintén nagyon gyakran fordulnak elő a betegségek neveiben, amelynek több oka is lehet. Az egyik lehetséges ok, hogy sokáig hitték azt az emberek, hogy a könnyen csúszó-mászó állatok a test természetes nyílásain keresztül bejutnak a szervezetbe, ahová befészkelik magukat, és folyamatosan rágják, pusztítják az emberek testét, tehát ők okozzák a betegséget. Az állatok egyike lehet a béka, amely az ember száján keresztül jut be a szervezetbe, és a gyomrát háborgatja. A néphit például úgy tartja, hogy azok az emberek szereznek könnyen békát, akik sokat fürdenek, vagy sokat isznak. Ebben a felfogásban gyökerezik a máig élő mondás: „Ne igyál olyan sokat, mert béka nő a hasadban!”. A béka leírására más példákat is találunk: a béka próbál kijutni, fölmászik a szájba, itt megakad, és daganat formájában megreked a nyelv alatt (Magyary-Kossa 1929: 284). Ez a fölfogás a mai napig él több kultúrában is, de elsősorban népi, nyelvjárási szinten; az orvosi szaknyelvből viszont teljesen kiveszett. További példák még könnyen mászó, fürge állatokra betegségnévként a gyík, a pók, a féreg (Keszler 2003: 76–78).

Az állatnévi eredetű elnevezések másik csoportjára a metaforikus betegségnév-képzés jellemző, ahol a mindennapi életből jól ismert állatok külső és belső tulajdonságai a betegségek tulajdonságaiként jelennek meg. Külső hasonlóságra utalnak pl. a szőrféreg ’mitesszer’, a tyúkszem ’bőrkeményedés, amelynek jellegzetes szemre hasonlító közepe van’ elnevezések. Az állatok belső tulajdonságai és a betegség belső tulajdonságai között megfelelések figyelhetők meg a következő betegségnevekben: farkasseb ’rosszindulatú fekélyes bőrbetegség’, fene ’fekélyes, gennyes seb’, rák ’a sejtek kóros burjánzásával járó betegség’ stb. Ezeknél a betegségneveknél az állatok egyfajta betegségdémonokként is szerepelhetnek. A másik, kézzel foghatóbb magyarázat viszont talán az, hogy az emberek az őket körülvevő és az általuk jól ismert világ révén próbálják megérteni a testükben zajló ismeretlen folyamatokat. Így az állatok belső tulajdonságait és a betegségek tulajdonságait hozzák kapcsolatba. Ezt a megismerési folyamatot látszanak igazolni azok az elnevezések, amelyek a NÖVÉNY (árpa, bodza, borsó, termés) és a TÁRGY (tekenő, csapereszkedés, csónakmell, epekő, kalapácsujj) fogalmak köré szerveződnek.

A betegségeken kívül a test maga gyakran gépezetként, funkcionáló eszközként jelenik meg. Ilyenkor sok esetben az eszközök alakja kerül előtérbe: (nyelv)csap, kalapács, üllő, kengyel, billentyű stb. Az elnevezésben a funkció is szerepet kaphat például: tubákoló gödröcske, az a bemélyedés a kézháton, ahonnan régen a tubákot szippantották föl.

A modern kórmegnevezésekben új fogalmak is megjelennek, például foglalkozásokat (bányásztüdő), kulturális, civilizációs tudásismeretet magába foglaló elnevezések. Ezek a betegségnévadás újabb módjai közé sorolhatók (szerkezetük is gyakran összetettebb):

IRODALOM:

Pickwick-tünettegyüttes ’elhízottak kóros aluszékonysága’ (Charles Dickens Pickwick Klub című regényének Joe hőséről)

Aliz Csodaországban-szindróma ’pszichés állapot leírása: tér- és az időfélreismerést, megkisebbedési, megnagyobbodási érzéseket, alakváltozások illúzióit élik át az emberek epilepszia, migrén, kábítószer-fogyasztás esetén.’

Münchhausen-szindróma ’a betegek hihető történeteket találnak ki betegségekről, tünetekről, csak hogy az orvosi figyelem középpontjába kerülhessenek’ (ahogy Münchausen báró is olyan élethűen tudott bármiről mesét szőni, hazudni mindenkit megtévesztve maga körül).
BIBLIA: Káin-komplexus ’testvérek, főleg fiúk között kialakuló versengés, gyűlölködés’

FILM: Chaplin-járás ’jellegzetes kifelé álló lábbal való, csoszogó járás’
MITOLÓGIA: Ondine-átka-szindróma ’alvás közbeni légzésleállás’ (Ondine vízi nimfa azzal átkozta meg hűtlen kedvesét, hogy álmában minden élettevékenységét akaratlagosan kellett fenntartani)

Külön és elég gyakori típust alkotnak az ún. szerzői nevek. Ebben az esetben a megnevezés motívációja a betegség első leírója, az első beteg vagy esetenként egyéb tudománytörténeti tényezők is szerepet kaphatnak, pl. Kimmelstiel–Wilson-szindróma (KWS), Grunner–Bertolotti-szindróma, Schwarz–Bartter-szindróma.

Ha tehát összehasonlítjuk a korai és a modern orvosi nyelv betegségneveit, azt tapasztalhatjuk, hogy sok fogalmi kör „öröklődött” a régi szaknyelvből a maiba (ÁLLAT, NÖVÉNY, SZÍN, NEMZET stb.). Megfigyelhető ugyanakkor, hogy amíg a korai szaknyelv elsősorban a mindennapi élethez tartozó tevékenységekbe, tapasztalatokba épül szervesen; addig a modern orvoslás a civilizáció, a kultúra és az orvosi tudományhoz kapcsolódik egyre több szállal.

Láz: fantázia, folyócsúz, gyujtvány-hideg – szinonímák a korai betegségnevekben

A két történeti kor szaknyelvbeli eltérése megfigyelhető továbbá a szinonimák terén is. Amíg a modern orvoslás nyelve erősen törekszik arra, hogy egy szóalakhoz egy jelentés társuljon, addig a korai orvosi nyelvben nem ritka a szinonímia és a poliszémia jelensége sem. Ennek több lehetséges oka van: egyrészt a 16–18. századi orvosi nyelv még nem esett át sztenderdizációs folyamaton, így több nyelvjárási (alakbeli és kiejtésbeli) változat élt egymás mellett az ország területén. Gyakoriak voltak továbbá az egyszerű tünettani észrevételen alapuló megnevezések (leszáll az öve ’sérv’, kemény has ’székrekedés’), illetve a hithez, babonához kötődő betegségnevek is (Szent Antal tüze ’orbánc’). Az okok közé lehet sorolni még, hogy a hasonló tünetekkel járó betegségeket a korabeli emberek hajlamosak voltak ugyanúgy nevezni például a népi elnevezésben gyakran a kanyarónak is himlő a neve, mert kiütéses betegség. Ez a későbbi diagnosztika kifinomultabbá válásával egyre inkább háttérbe szorult.

A korai orvosi nyelvben például a sérvre az alábbi kifejezések éltek: sérés, sérhés, sérvés, sérülés, szakadás, leszáll az öve; a betegnek orbánca volt, ha Szent Antal tüze, pokolvar, folyosó, habarnica, orbann, orbán, veres folyás, veres futás, vértályog kínozta. Lássunk néhány további példát a korai betegségnevek szinonimitására:

aranyér: aranyér, aranyos in, folyosó süly, füge-fekély, kijáró bél, nyilatkozás
hasmenés: bélindulás, folyótest, gyomormenés, gyomorsikulás, hasfolyás, ónkólika, Szent Jakab haragja, zsírolvadás, Ványaiak tánca, rágás, hascsikarás
felpuffadás, székrekedés: dob-dög, has-pöffedés, felpöffedés, felfújódás, dobkór, kemény has
bolondság/bolond: bolygás, csendes bódulás, kerengölés, szédelgés, megeszelősödik, megcsábult, rajos csillagos, füves

lepra/leprások: bélpoklosság, poklosság, pokol, gonosz rüh, sennyedék, Szent Lázár szegényei (lázárok)
pestis: csuma, döghalál, guga, kiütéses hagymáz, nátha-szeplő, pestis, ragadó halál
láz: fantázia, folyócsúz, gyujtvány-hideg, hervasztó forródzás, hévség, hőség, hideglelés, lopó hideg, száraz hideglelés
szifilisz: franc, francvar, ráncos, ragadó nyavalya, tisztátalan nyavalya
köhögés: kehesség, hörgősség, fúladás, sípolás, hurutlás, kehölés, köhögés

Húzza össze a görcs! – Betegségek és átkok

A korai és a modern betegségnevek különbségei nemcsak a különböző fogalmi körökben, valamint a szinonimák terén mutatkoznak meg, hanem abban is, hogy a régi elnevezések egy jelentős része szitokszóként is használható, és ilyen módon tovább gazdagítja a köznyelvet, amíg ez a modern betegségnevek esetében egyáltalán nem jellemző.

A szitokszóvá vált betegségneveink csoportjánál megfigyelhető, hogy (majdnem) minden tagja elvesztette eredeti (betegség)jelentését, és mára már csak szitkozódásokban használatosak. A jelentésváltozás többlépéses folyamat volt, és több tényező befolyásolta. Kezdetben ezek a szófordulatok átkok voltak, és a kimondott szó tényleges varázserején alapultak. A már említett néphit, miszerint a betegségeket titokzatos erők, vándorló betegségdémonok, a gonosz földi szövetségesei, testbe búvó állatok, idegen tárgyak, szellemek, haragvó istenek okozzák, nagy szerepet játszott az átokformulaként alkalmazott betegségneveink létrejöttében. A hitvilág megváltozása, a szellemek, ördögök létezésének kétségbe vonása, a kereszténység fölvétele, a környező világ egyre alaposabb megismerése, az orvoslás fejlődése azonban átalakította ezt a szemléletet. A gyakori használat, valamint a társadalmi-kulturális háttér az oka annak, hogy az átok tartalma lassan elhomályosult, és a betegségnevek már csak szitkozódó beszédformulák nyomatékosító elemként jelentek/jelennek meg (bővebben l. Galgóczi1981: 188-196).

A Menj a francba!, Egye meg a fene!, Üsse meg a guta!, Húzza össze a görcs! stb. típusú „káromkodások” csak korai betegségnevekből keletkezhettek, a Pickwick-szindróma szálljon rád! és hasonló átkokat nem használunk. A modernnek számító elnevezések tehát (pl. szindrómák, szerzői, bibliai vagy mitológiai nevek stb.) nem jelennek meg ilyen szerepben, hiszen nincs meg mögöttük az a néphitbeli folyamat, ami a korai betegségneveink egy jelentős részénél megtalálható.

Összegzés

A tanulmány vázlatosan bemutatta a magyar orvoslás és a magyar orvosi szaknyelv történetének néhány állomását a betegségnevek jelentéstani alakulásán keresztül. Az áttekintés is bizonyítja, hogy az orvosi nyelv már kezdetektől fogva igen gazdag és dinamikusan változó szaknyelv, amelyre a hagyományőrzés és az újítás egyaránt jellemző. A korai és a modern betegségnevek fogalmi köreiben megfigyelhetők hasonlóságok (TESTRÉSZEK, ÁLLATOK, NÖVÉNYEK) és eltérések. Alapvető különbség például, hogy míg a korai betegségnevek inkább a mindennapi élet tapasztalatainak fogalmaihoz köthetők (NÖVÉNY, ÁLLAT, ESZKÖZÖK stb.); addig a modern elnevezéseknél nagy számban jelennek meg a civilizáció, a kultúra, a tudomány változását visszatükröző fogalmi körök (BIBLIA, MITOLÓGIA, FOGLALKOZÁS stb). Nagy különbség mutatkozik a két korban a szinonimitás terén is: A korai betegségneveink estében gyakori, hogy egy betegségre több megnevezést is használnak (körülírások, tünettani megfigyelések révén), a modern orvosi nyelvben viszont ez nem jellemző (általában egy latin, egy magyar/angol megnevezés). A korai betegségnevek esetében azt is tapasztalhattuk, hogy megjelentek átokként, szitkozódásként. A modern betegségnevek esetében ez a jelenség teljesen eltűnt, annak köszönhetően, hogy a betegségekről alkotott babonák, hitek is feledésbe merültek. Ez is bizonyítja a nyelv, a kultúra és gondolkodás szoros kapcsolatát.

Források:

Brencsán János 1983. Új orvosi szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Józsa László 2001. Névvel jelölt szindrómák. Budapest: Medicina Könyvkiadó.

Magyar Pál – Vastag Endre (szerk.) 2005. Pulmonológiai betegségek. Budapest: Semmelweis Kiadó.

Dr. Magyary-Kossa Gyula 1929. Magyar orvosi emlékek II. Budapest: Eggenberger-féle könyvkereskedés. 283-320.

Szakirodalom

Galgóczi László 1981. Szitokszóvá vált betegségneveink. Magyar Nyelv 77/2. 188-196.

Hoppál Mihály (szerk.) 1990. Népszokás, néphit, népi vallásosság. In: Magyar Néprajz VII. Budapest: Akadémia Kiadó. 693–724.

Keszler Borbála 2002a. Az orvosi nyelv és a nyelvújítás. In: Köszöntő kötet B. Gergely Piroska tiszteletére. Miskolc: A Miskolci Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 101-103.

Keszler Borbála 2002b. A gyökerek: A magyar orvosi kifejezések eredete. Magyar Orvosi Nyelv. 2/1. 20–2.

Keszler Borbála 2003. Állatnévi eredetű betegségnevek a XVII. század elejéig. In: Hajdú Mihály és Keszler Borbála (szerk.): Köszöntő könyv Kiss Jenő: 60. születésnapjára. Budapest: ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, valamint a Magyar Nyelvtudományi Társaság. 76–79.

Keszler Borbála 2004. A XVII. századi nyelvújítás és a magyar orvosi nyelv. Magyar Nyelvőr. 128/4. 494–501.

Keszler Borbála 2005. A régi magyar orvosi nyelv forrásai és szótípusai. Magyar Orvosi Nyelv. 5/1. 24–9.

Oláh Andor 1986. „Újhold, új király!” A magyar népi orvoslás életrajza. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.

Szily Kálmán 1902/1908. A magyar nyelvújítás szótára I-II. Budapest: Hornyánszky Viktor Kiadása.

Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 44–50.

Új hozzászólás