Nyelvemlékeink

Odakünn tél, hideg, ködbe burkolt gödöllői dombok. A Tessedik utcai épületben ómagyar nyelvemlékeket olvasunk. Mindig úgy véltem, hogy ez unalmas, száraz tudomány. Félek a hallgatóim ásításaitól. És látom, hogy belefeledkeznek a szöveg böngészésébe, fölismerik tichon-t, balatín-t, fuk-ot, nagyot nevetnek a monarau bokur-on, meg koku zarmá-n.

Tihanyban nincs már kecskeköröm, visszhang sincs, apu sincs, aki oly sokszor elvitt oda: Fiacskám, megmutatom neked a Tihanyi alapítólevelet!

Állok Deákiban, a templom előtt. Itt találták meg a Halotti beszédet. Vasárnap van, emberek jönnek ki a templomból. Idősek és fiatalok, családosan és magányosan. Magyarul beszélnek. Keresem szavaikban a gimilset, a paradisumot (paradicsom). Ők is mondhatnák: halalnec halaláál holz. És: Kic ozvuk? Miv vogmuc. Még mindig magyarul.

Volek syrolm thudothlon. Édesanya siratja a fiát. Mária, Jézus Krisztust. A fájdalom azonban igazi, ott a sírnál álló anyát sejtet.

Elkészült a széphalmi magyar nyelv múzeumának állandó kiállítása. A kiállítás első eleme: a megjelenített Halotti beszéd. Egy sírkápolna, valamint egy sírkő, s ha látogató érkezik, megszólal a Halotti beszéd.

Apuka elkésett vacsoráról. Nem szokott késni. Nem is nézett nagyon maga elé, mintha az étel sem érdekelné. Képzeljétek, láthattam! Mondta. Láthattam, és meg is fogtam, amikor nem látták! Mit, édesapa? A Jókai-kódexet!

Már ötven éve kutatta, már könyvének utolsó sorait írta, amikor különleges engedéllyel megpillanthatta, kézbe vehette. És könyvének az első példányába ezt írta: „Géza fiamnak hálás szívvel annak emlékére, hogy ő is részese volt e munka ellenőrzésének, szeretettel édesapád, Bp. 1982. május 13-án”. Nyelvemlék. Nyolc évvel később, 1990. január 1-jén Assisi Szent Ferencnek, az 1300-as évek második felében magyarra fordított szavait idéztem: „mert mykoron valamyt neked adonk tyedett agyuk neked Azert mytt athatnok teneked Uram”. Akkor is egy sírnál álltunk, Rákoskeresztúron, nagyon sokan jöttek el. Szerették apukát. Húsz éve volt. Most lenne százéves a Jókai-kódex, az első kézzel írott magyar nyelvű könyv leghűbb kutatója. Az édesapám…

Apám

Édesapámat halála előtt az Intézetből Büky Béla látogatta meg. Később így foglalta össze apám életét: „P. Balázs János 1910. november 14-én született Pozsonyban. Gyermekkorát nagyrészt a felvidéki Vízkeleten töltötte. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban, szülővárosában végezte. Az egyetemen magyar-latin szakon szerzett diplomát. Tanítani Érsekújváron kezdett, ahol Kálmán Bélának is tanártársa volt. A felvidéki magyar kultúra egyik fáklyavivője lehetett volna (csallóközi magyar nyelvjárási gyűjtést már ez időben végzett), ha a sors és az akkori cseh kormány „közbe nem lép” és arra nem kényszeríti, hogy „lakosságcsere” keretében hagyja el Szlovákiát. Erre 1947-ben került sor. Egy ideig tanárként működött (rövid ideig Esztergomban, majd Rákosligeten). 1953-ban az MTA Nyelvtudományi Intézetébe került, mégpedig a Nagyszótári Osztályhoz. Később a Magyar Értelmező Kéziszótár munkálatainak szorgos tagja lesz.” (Magyar Nyelvőr, 1990. 126.) Édesapámat 1989 október végén a házunktól néhány méterre baleset érte. Templomba készült, állítólag a piroson átszaladt, és egy autó fellökte. A szemtanúk szerint zöld volt a lámpa. Édesapám nem akart rosszat a sofőrnek, azt mondta, hogy sietett, piroson ment át. Nem volt súlyos baleset, de megviselte, és 1990. január 1-jén háromnegyed kilenckor, otthon, édesanyám és az én jelenlétemben meghalt. Halála előtt nem sokkal még mondani akart valamit. Papírt, ceruzát kért. Azt mondta, hogy valami nagyon érdekes dolgot látott, és le akarja rajzolni nekem. Akkor már napok óta ágyban volt. Csak a szoba falát bámulhatta. Egy négyzeteket, vonalakat, köröket mutató ábrát rajzolt. Azóta próbálom megfejteni, vajon mit láthatott, amit annyira el akart nekem mondani. Minden valószínűség szerint élet-halál között tartózkodva, a túlvilágról akart üzenetet adni. A rajz megmaradt, megfejtetlen jel, üzenet egy másik világból.

Rácz Endre így kezdte beszédét 1990. január 22-én Rákoskeresztúri temetőben: „Amilyen szerényen, szinte a kódexíró, kódexmásoló szerzetesek alázatosságával, soha nem a maga egyéni dicsőségét, hanem a köz javát keresve, egészségét sem kímélve, a sors csapásait és a szakmai méltánytalanságokat zokszó nélkül viselve munkálkodott szeretett tudománya, a magyar nyelvészet érdekében, olyan csöndes megadással távozott az élők sorából.” (Magyar Nyelv, 1991. 116.) Apámat életében nem sok hivatali elismerés érte. Igaz, a Nyelvtudományi Intézetet nagyon szerette, tudtommal ott is nagyon szerették. Egykori munkatársai mindig nagy szeretettel beszélnek róla. Rácz Endre búcsúja, a temető jeges valóságában messze meghaladta a szokásos elköszönést. A kortárs, a barát pótolni kívánta mindazt, amit a körülmények nem adtak meg apámnak. Ezek közül a háborúban szerzett betegsége elég súlyos ok volt, de ebből jórészt szívós-szikár természete, anyám gondossága folytán kigyógyult.

Mélyen vallásos ember volt. 1956-ban az Intézetben kiosztották a titkos káderlapokat. Apámén ez szerepelt: „Politikailag képzetlen krelikális reakció befolyása alatt jár, körmeneteken részt vesz családjával együtt.” Krelikális…

1962-ből van egy kézzel írott levele a Remény utcai mezőgazdasági kutatóintézethez. Egy édesapa megköszöni benne, hogy a jeges patakból kifogott, eszméletlen gyermekét elsősegélyben részesítették. A kilométeres sodródást túlélőt, a negyedik gyereket a későbbiekben elnevezték „nagy úszómesternek”, s a Nyelvtudományi Intézetben olykor élőben is bemutatták. Wacha Imre térdén lovagolt, úgy 63 táján. Én volnék az a nagy úszómester. Akit az istenek akasztani szánnak, nem fúl vízbe…

A hatvanas években ellopták kész doktori dolgozatát, és más nevén beadták. Pais Dezső rájött, de apám letagadta, hogy a sajátja lenne. Nekünk ezt úgy magyarázta, hogy aki ellopta, annak nyilván nyomós oka volt rá. Kandidátusi eljárását az MTA akkori tudományos minősítő bizottsága „életkora” miatt elutasította. Alig múlt ötvenéves akkor a levélben megszólított „Balázs elvtárs”.

Sok nyelven beszélt, a latin mellett szlovákul, németül, de tudott franciául és angolul is… Cikkeit, tanulmányait nem gyűjtötte, bibliográfiáját halála után állítottam össze: mintegy 50 tudományos és ismeretterjesztő írást sikerült összeszednem.

Két év múlva Rácz Endre, majd néhány év múlva Büky Béla is követte őt.

Manó

1989. májusában Tatáról hoztam szüleimnek egy néhány hónapos farkaskutyát. Nem kellett senkinek, mert a mellén egy fehér folt volt; egyébként a szomszédos határőr-laktanyából származtak felmenői. Manónak neveztük el.

1990. újév napján este meghalt az édesapám. 80 éves volt, egy kisebb baleset érte, amiből nem tudott felgyógyulni. Otthon halt meg. Hetekig ágyban volt, olykor beengedtük hozzá a kutyát, mert nagyon szerette.

Este 9-kor halt meg, kb. 11-kor jött ki az orvos. Hideg volt, a kutyát esténként beengedtük a konyhába. Egyébként kinn tartózkodott. Nagyon szomorú voltam, a konyhában simogattam csöndesen, beszéltem hozzá. Az orvos azt mondta, hogy ma éjjel már nem viszik el édesapámat, ezért a kutyát kiengedtük az udvarra. Hajnali 4-kor mégis jöttek, csöngettek a halottszállítók. A kutya teljesen néma volt (máskor mindenkit veszettül megugatott, minden csöngetésre hangos ugatással, ugrálással válaszolt; alig lehetett „befogni”). Most teljesen néma volt: pedig négy-öt feketeruhás ember állt a kertkapu előtt. Azt hittem, hogy nehéz lesz a kutyát megfogni, de az első szóra némán odajött hozzám. Bevittem a konyhába, nehogy valami bajt csináljon.

Először viselkedett ilyen szelíden: tudta, hogy valami egészen rendkívüli dolog történt, amikor nem kell ugatni, ugrálni, hanem csöndesen bemenni a konyhába, lefeküdni, nyugton maradni.

Másnap beengedtem édesapám szobájába. Máskor örült és rohangált, hogy beengedik a tilos területre. Most nem szaladgált, nem szimatolt körbe-körbe, nem keresett játékot, hanem odament a már üres ágyhoz, és lefeküdt melléje, fejét lábára hajtotta.

Nyilván ilyen esetekben az ember különös „jelentőséggel” figyeli az állatot; jelentést keres abban is, amiben talán nincs. De nekem meggyőződésem, hogy a kutya, Manó mindent tudott: anyám és az én fájdalmamat tudta; és persze neki is fájt, hogy az őt szerető idős bácsi nincs többé. Sok kutyánk volt, mindegyiket szerettem, de érthetően ő lett a legkedvesebb.