Skip to main content

A nyelvi stigmatizációról és a suksükölésről

Deák-Sárosi László - 2010. 10. 18.

Pedagógiai vagy nyelvi stigmatizáció?

Ennek okát abban látom, hogy a nyelvészek nem mindig reprezentatív példákat mutattak be bizonyíték gyanánt; nem fogadtak el alapvető tendenciaként olyat, mint a bijektivitás (egy hangzó alak egy és csakis egy jelentésnek feleljen meg); illetve nem figyeltek meg olyan jelenségeket, amelyek igazolják a suksükölés messzire ható grammatikai hatásait. Védelmükben azért hozzátenném: mert nem feltétlenül találhattak ilyen jellegzetes példákat, ugyanis a magyar nyelv területi és szociális vonatkozásban képvisel olyan nagyfokú változatosságot, hogy nem mindenhol mutatható ki a suksükölés távolabbra ható, közvetlen és közvetett hatása. Én találtam olyan közösséget, ahol a nyelvi kód lehetővé tette a suksükölés megerősödését és grammatikai következményeit.

Mielőtt a jelenség részleteibe mennénk, vessünk egy pillantást az érvelők szóhasználatára. Olyan kifejezéseket alkalmaznak, mint „megbélyegezni”, „stigmatizálni”. Bizony, ezek erős szavak, és általánosságban egyet lehet érteni azzal, aki mindenféle megbélyegzést és stigmatizálást ellenjavall. A nyelvművelőnek és a pedagógusnak még a teljesen egyértelmű hibákat sem szabad a nyelvhasználóknak a megvetés gesztusát tartalmazó megnyilatkozással a szemükre vetni. Az oktatói-nevelői pozícióban lévő személynek mindenekelőtt érvelnie kell igaza mellett, és azt kell elmondania, hogy milyen kommunikációs helyzetben ajánlott, illetve kerülendő az adott szó vagy grammatikai fordulat használata. Amellett is érvelnie kell, ha valahol a társadalmi megegyezés szabályai alapján elvárt, sőt kötelező adott nyelvi kód követése. Például az iskolában vagy a hivatalos levelezésben.

Nem minden megbélyegzés nyelvészeti indíttatású. Nagyon sok esetben csupán hibás, agresszív pedagógusi magatartásról van szó. Saját tapasztalatból hozok arra néhány példát, amikor látszólag nyelvi kérdésekben történt állásfoglalás helyett erőszakot alkalmaztak. Jómagam a Székelyföldön, egy nagyobb faluban (Parajdon) születtem, és ott jártam elemi iskolába. A magyar nyelv és irodalom tanárnőnk oly módon kommunikálta felénk a nyelvi normarendszert, mint ami egyedül elfogadott, és annak betartása minden létező kommunikációs helyzetben kötelező. Nem azt mondta, hogy egy tájszó (pl. „hiú” = ’padlás’) lehet helyes és elfogadott a családban, a faluban, és csak akkor kerüljük, ha más régióból érkező magyar anyanyelvűvel beszélünk (mert esetleg nem ért meg), vagy amikor országos napilapban közlünk például értekező stílusú, nem irodalmi jellegű cikket.

Az említett felső tagozatos tanárnőnek a nem standard nyelvi normára vonatkozó értékítélete valóban stigmatizáló volt. Megbélyegzett egyes nyelvi jelenségeket és a használóit is. Nehéz megragadni így utólag, hogy miben állt az ő agresszív magatartása, de nyilván a jelenség komplex volt. Amit elmondott, előadott, abból sütött a negatív értékítélet. Ő viszont semmilyen észrevételt, kritikát nem fogadott el. Ezt két példával mégis megpróbálom illusztrálni.

Amikor az egytagú szavak helyesírását gyakoroltuk vele ötödik osztályban, felfedeztem, hogy a „híd” kétszer szerepel a táblán. Jelentkeztem, és megszólalásra engedélyt kapván megtettem az észrevételemet. A tanárnő megmagyarázta, hogy az egyik szó „lúd”, tehát nincs szóismétlés. Az osztálytársaim közül egyesek lassabban másolták a példákat, és amikor a mellettem ülő fiú, a barátom is elérkezett a második „lúd” szóhoz, ő is jelentkezett, és figyelmeztette a tanárnőt a „lúd” ismételt előfordulására. A jól képzett pedagógusnak nem az volt reakciója, hogy kiigazította volna a saját hanyag kézírásából adódó látszólagos egyezést a táblán, hanem megfogta az osztálytársam hosszú, göndör haját, és a fejét többször teljes erejéből az iskolapadhoz vágta. A kollegámnak elindult az orra vére, de nem volt szabad óra végéig megmoccannia a helyén, a vért sem moshatta le az arcáról. Mukkannia sem volt többé szabad. A tanárnő azzal indokolta a magatartását, hogy az illető gyerek nem figyelt, pedig előtte már megmagyarázta, hogy az egyik szó „híd”, a másik „lúd”. Arra nem gondolt, hogy másolás közben egy tíz-tizenegy éves gyerek nem feltétlenül tud figyelni két vagy több irányba.

A másik eset. A már említett tanárnő, akit a diákok Sáskának hívtak (nyilván nem véletlenül), egyszer megtanította nekünk, hogy az „uborka” helyesen „ugorka”, és meg ne hallja tőlünk a népies „uborka” változatot, mert különben ejnye-bejnye. Mi, tíz-tizenegy éves gyerekek nem voltunk felvértezve érvekkel az ilyen nevelői hatás ellen. Lenyeltük az „ugorkát”, és elhittük, hogy a köznyelvben vagy irodalmi nyelvben a kérdéses növény „ugorka”, csak mi, a műveletlen falusi parasztok használjuk a „rossz” változatot. Érdekes módon, épp fordítva van: a szótárak az „ugorkát” említik népies változatként és nem az „uborkát”, ami történetesen megegyezett a szülőfalumban használt formával is.

Nem esett jól nekem és egyik osztálytársamnak sem, hogy ilyen mértékben megkérdőjelezik a nyelvi kompetenciánkat, de félelmünkben egyikünk sem mert szólni, csak néztünk mogorván kicsit a tanárnőre. Szünetben viszont megbeszéltük, hogy az „uborka” a helyes. Nem telt el sok idő, és az egyik színitársulat vendégelőadást hirdetett a falunkban. Méhes György „Élet az uborkafán” című darabját mutatták be. Nagy felzúdulást okozott a gyerekek körében, hogy az „uborka” szót elvitatják tőlünk, miközben nyomtatásban olvasható a szó „helyesen” is. Szóvá is tettük a nyelvtanórán a jelenséget, de a tanárnő kivágta magát azzal, hogy a szerző biztosan tájszólásban írta a darabját. Az irodalmi művek külön elbírálás alá esnek, ennyit legalább megtanultunk az esetből, de többet nem.

Azért írtam le hosszan és kissé anekdotikusan a fenti eseteket, mert érzékeltetni szeretném, hogy a megbélyegzés nem feltétlenül a nyelvi pontosságra, az irodalmi nyelv egységes és logikus használatára irányuló útmutatás, hanem adott esetekben agresszív, minősíthetetlen oktatói, emberi magatartás. A nyelvhasználó gyerekek fizikai fenyegetése, nyelvhasználatuk bárminemű stigmatizálása nem egyenlő a helyes, logikus és az adott kommunikációs szituációhoz ajánlott szavakra, grammatikai megoldásokra vonatkozó normatív megjegyzésekkel, illetve elvárásokkal.

A suksükölést is kezelheti úgy a pedagógus, hogy megjegyzi ingerülten: „meg ne lássam még egyszer, mert bevágok érte egy egyest”, vagy „agyonverlek”; de megmagyarázhatja érvekkel alátámasztva a jelenség hátrányait, és közölheti kulturált stílusban, hogy az iskolában és a nyomtatott sajtóban mi az elvárás ezzel kapcsolatban.

Nyilván, nem minden pedagógus és nyelvművelő olyan agresszív, mint a fentiekben bemutatott tanárnő, de e nyelvtant oktató hölgynek a nyelvi jelenségeket megbélyegző magatartása életreszólóan kihatott rám. Még felnőttként is szégyenkezve kerülgettem a tájegységemre jellemző szavakat, szóváltozatokat és grammatikai fordulatokat, még akkor is, ha biztos voltam, hogy a kommunikációs partnerem megértené azokat. Szerencsére nem csupán egyetlen tanár bír hatással a diákokra. Sokat kaptam a saját nyelvi kompetenciám észrevétlen megerősítésében például a biológiatanárunktól, aki nagyon meggyőzően használta az irodalmi nyelv, a művelt köznyelv és a regionális lektus (a tájszólás) sajátságos elemeit. Mindhármat mindig a legmegfelelőbb helyen, időben és kontextusban.

A suksükölés elnevezése

Sok múlik tehát a nyelvművelő és a pedagógus kommunikációs stílusán, de nem minden. Most nézzük a nevelő megnyilatkozótól független tényezőket: a suksükölés jelenségének az elnevezést és a nyelven belüli logikai összefüggéseket.

Az elnevezés, a „suksükölés” maga is hordoz stigmatizálásra alkalmas felhangokat. Nyilván valahogyan névvel kell illetni a jelenséget, és magától értetődő, hogy a résztvevő morfémák megjelennek az így kialakult szakszóban. Csakhogy, az eredmény itt túlontúl erős hangutánzó-hangulatfestő lett. Az „s” hang posztalveoláris zöngétlen centrális spiráns, tehát a nyelvet kissé hátrahúzva, merevítve képezzük. A „s” önmagában már nem igazán a leglágyabb, legkellemesebb hatású hangzó. Ha egy szóban kettő vagy több „s” hang van, vagy egy szövegrészletben szintén sok az „s”, az eredmény elkerülhetetlenül érdes hangzású lesz: „Süsü sose susog a sáskáról.” Emlékezzünk csak, az agresszív tanárnőt is Sáskának nevezték. Ebben a névben is benne van a hangulatfestő eltávolító hatású megbélyegzés. Ezt a névadást a célszemélynek nem csupán a külső, hanem a belső tulajdonságai is motiválhatták.

Az „s” után pedig a veláris labiális felső nyelvállású „u” magánhangzó következik. Ez tovább fokozza a görcsös érzetet sugalmazó hangképzést, mert már a „su-” szótag képzése kissé görcsös. Nem kifejezetten lágy hangzás az „s” után az „u”, az „ü” nem különben. A „suk” és a „sük” a hangzásbeli hasonlóságok alapján olyan jelentéstani asszociációkra adhat lehetőséget, mint a „suta”, „súlyos”, „süket”, „süsü”.

A két magánhangzó a két egymás utáni szótagban, de egyetlen összetett szóban nagyon erős, rikító hangszínkülönbséget eredményez. Ez ellentmond a magyar nyelv illeszkedési tendenciáinak. A rikító különbség épp annak köszönhető, hogy a „-suk” és a „-sük” egyazon morféma, csak a hangrendi illeszkedés miatt két változata van.

A „suksükölés” szó két képzője, az „-öl”, illetve az „-és” tovább feszíti a hangzás tarkabarkaságát, disszonanciáját. A négy szótagos szóban négy, egymástól élesen különböző magánhangzó szerepel, és a végét is megérdesíti újra az „s”.

A „suksükölés” tehát olyan rikító, a magyar nyelvi kompetenciának, az artikulációs bázis belső logikájának ellentmondó szó a hangzását illetően, amelyikre joggal mondjuk: hatását illetően csúnya. Ha már könnyen válhat csúnyává, ami szokatlan, az máris lehetőséget ad a kellemetlen hangulat megidézésére, a megbélyegző üzenet szándékos vagy nem szándékos közvetítésére.

Ráadásul a nem lexémaértékű morfémákból szóösszetétellel létrehozott szónak nincs olyan, a morfémák (ragok) grammatikai pozícionáló szerepétől független jelentése, amelyet az általa megjelölt jelenségtől elvonatkoztatva meg lehetne érteni. Most képzeljünk el például egy tíz éves gyereket, akinek azt mondják, hogy ő „suksüköl”. Annak, aki most először hallja ezt a szót. Fel sem tudja külön magyarázat nélkül fogni a szó jelentését. Csak annyit érzékel, hogy a fejére olvasnak valami olyasmit, amit ő, hirtelen megtámadott pozíciójából megítélve nem is követett el. Hogy tudna valaki „sukolni”, „sükölni”, különösen „suksükölni”? Az így megtámadott csak azt érzékeli, hogy neki tulajdonítanak valami rikító, csúnya esztétika minőséget, egy számára értelmetlen jelentésű cselekedetet.

Hatásában ez már megbélyegzés, stigmatizáció. Olyan, mintha valakit váratlanul pofon ütnének, megszégyenítenének. Mondhatni, a nyelvészek, nyelvművelők felelőssége is, hogy ilyen erős, rikító, agresszív hangzású szóval jelöltek meg egy nyelvi jelenséget. Már az elnevezéssel stigmatizálták azt, pedig nem minden érv szól amellett, hogy a suksükölést nem ajánlottá, vagy akár tiltottá kell nyilvánítani.

Természetesen az elnevezést kitaláló és elsőkként használó nyelvészeket nem szabad hibáztatnunk azzal, hogy nem számoltak a műszó használati, pragmatikai hatásával. Nem gondolhattak arra, hogy milyen kommunikációs értéke van, ha valakire rásütik a billogot, hogy „suksüköl”. Megoldás se nagyon van, mert nehéz lenne körülírással megjelölni valamit, aminek van már a szakmában elfogadott, tömör, pontos kifejezése. A szakszót megváltoztatni sem lenne feltétlenül sikeres. Legfönnebb a suksükölés, szukszükölés és a csukcsükölés közül ki lehetne emelni a másodikat vagy a harmadikat, amelyek nem szólnak olyan harsányan, mint az első. Annyit viszont biztosan tehetnek a pedagógiai helyzetbe került nyelvművelők és tanárok, hogy megfelelő körültekintéssel vezessék be a fogalmat új kommunikációs helyzetekben, és ne társítsák azt olyan agresszív meggyőzési stratégiákkal, mint amilyeneket a fentiekben bemutatott volt tanárnőm alkalmazott.

A suksükölés és a nyelvi analógiás tendenciák

Mondhatjuk, a suksükölés a leginkább megbélyegzett nyelvi jelenség. Hogy miért, annak többféle oka van. Egyrészt nem része a művelt köznyelvi normának, negatív hangulatfestő hatású az elnevezése, és logikailag is támadható, mert szemantikai és alaktani zavart okozhat. A hangulatfestő tartalmát fizikai tényezők határozzák meg, de meglehetősen objektív és erős érv a köznyelvi hagyomány is. Ismerős ismerősnek örül. A magyar nyelv regionális változatai közül a nem suksükölők kerültek előtérbe, mert a legnépszerűbb szerzők ezekben a lektusokban írtak. Az esztétikai hatások miatt ezt a nyelvváltozatot szokták meg, részesítették előnyben azok, akik hatással bírtak az egységes irodalmi, vagy – korszerűbb kifejezéssel élve – a standard nyelv kialakítására.

El kell fogadni, hogy a közös, a nyelvjárási lektusok fölött álló standardnak bizonyos pozíciókban előnye van. Csakhogy nem mindenki képzett nyelvész, és szociolingvista, aki csupán a nem megfelelő helyen és időben megnyilvánuló kódnak tulajdonít alkalmi használati inadekvátságot, hanem az emberek általános negatív tartalmat társítanak az adott szóhoz, jelenséghez, amely szerintük egyszerűen nem helyes, a használója pedig műveletlen.

Ez nem következetes magatartás, de a probléma lényegére nem világít rá. Mert itt, ebben a pillanatban még az sem eldöntött tény, hogy a suksükölés következetlen-e, a nyelvi kompetenciában zavart okozó jelenség-e vagy sem. Ha csupán a nyelvjárások és az irodalmi vagy standard szembenállásáról lenne szó, akkor érthetők lennének az indulatos megnyilatkozások a suksükölést védők részéről. Ha valakit csupán a nyelvhasználata miatt sorolnak negatív tartalommal regionálisan vagy szociálisan meghatározható csoportba, az nem elfogadható diszkrimináció. Ellenben ha a jelenség belső logikátlansága bizonyítható, akkor javasolni lehet a suksükölés elkerülését akár a nyelvjárásban beszélőknek is.

A legfőbb logikai érv és ellenérv – de tulajdonképp az egyetlen – a suksüköléssel kapcsolatban, hogy bizonytalanságot okoz a kijelentő és a felszólító mód megkülönböztetésében. A nyelvművelő kézikönyvek viszont azt állítják, és ebben a legtöbb nyelvész egyetért, hogy mégsem okoz bizonytalanságot, mert léteznek igék, amelyek esetén azonos a kijelentő és a felszólító módú ige alakja a problematikusnak vélt számban és személyben (bánjuk – bánjuk, nézzük – nézzük), mégsem okoz nehézséget annak eldöntése a szöveg kontextusából, hogy épp melyik jelentést kell figyelembe venni. (Balázs, 2002., 200-201.)

Ez így van, csakhogy nem mindig jó a példa, mert van, amelyik esetén nem lehet eldönteni, a szövegkörnyezetéből sem, hogy felszólító módban kell értenünk az adott igét, vagy kijelentő módban. Idézem É. Kiss Katalin példáját:
„Aki ezt az imádságot elmondja
este elfektibe, reggel feküttyibe,
annak a jó áldott Isten
minden halálos bűnit megbocsássa.
Én es mondtam, ahogy tudtam,
Jézuskám, báránkám,
téged dicsér szájacskám.
Jézus szent vére hullása
Legyen bűnünk tisztulása.”
(Tánczos Vilmos gyimesi gyűjtésből: Gyöngyökkel gyökereztél, 1995, Csíkszereda, 267.; idézi É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról, 2004., Budapest, 60.)

É. Kiss azzal érvel, hogy a negyedik sorban kijelentő módban van az ige, mert felszólító módban elválna az igekötő, és az ige mögé kerülne: „bocsássa meg”. Igen, a standard nyelvi norma szerint itt elválna az igekötő, de maga a szöveg sem az egységesített köznyelvben íródott (hangzott el), tehát az igekötő szerepe, helye nem biztos támpont.

A nem elváló igekötő felszólító módban régi és elterjedt grammatikai formula, már Bocskai István 1605-ben írt levelében találni rá példát, és ha tüzetesebben utánanézünk, egészen biztosan még korábbiakat is lelnénk: „…meglássa kegyelmed, hogy azok közt szolgarend, béres, micsoda ne legyen,”. (ETA. IV. 342–343; Benda: Bocskai levelek, 233. – Idézi a Székely oklelvéltár IV. kötet, Új sorozat, 1997, Kolozsvár, 11.) Itt egészen biztosan felszólító módban szerepel a „meglássa”, hiszen Bocskai a címzettet felszólítja, hogy ’nézze meg’, ki ’ne legyen’ a kiválasztott személyek között. Vagyis a felszólítás megismétlődik az összetett mondaton belül.

Ha úgy fognánk fel, hogy az ige Bocskai levelében és a csángó imádság negyedik sorában kijelentő módban van, akkor az É. Kiss másik érvének mondana ellent, vagyis a suksükölés nem létezett száz évvel ezelőtt vagy korábban. (É. Kiss, 2004., 54.) Pedig létezett, erre is találni példát, épp a nyelvi standard egyik fő mintának tekintett Arany Jánosnál is! „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” (Arany János, Családi kör, 1951). Itt is felszólító módban van az ige, de ha kijelentő módban értelmeznénk, akkor viszont a suksükölés bizonyított.

A hirtelenjében kiragadott példák azt igazolják, hogy nincs olyan biztos támpont időben, térben a nyelvi rétegek vonatkozásában, amely meghatározhatná a nem elváló igekötős és/vagy suksükölő forma egyértelmű érvrendszerét. Itt azért én úgy vélem, kijelenthetem, hogy amennyiben az Arany Jánostól kölcsönzött példában kijelentő módban értelmezzük az igét, úgy suksükölésről van szó; ha pedig felszólító módban, akkor el nem válós igekötőjű szerkezetről. Mindkettő fokozza az alaki vagy szemantikai összetéveszthetőségből adódó zavarokat.

Az É. Kiss által közvetve idézett csángó kisfiú által előadott verses imádságban szintén felszólító módban van az ige nem elváló igekötővel. Mert a kontextus szerint az imában megszólítható az Isten, hogy bocsássa meg valakinek a bűneit:
„Aki ezt az imádságot elmondja
este elfektibe, reggel feküttyibe,
annak a jó áldott Isten
minden halálos bűnit [bocsássa meg] megbocsássa.”

Ezt erősíti az imádság második része is, ahol az imádkozó gyerek Jézust is megszólítja, és egyértelmű felszólító mód (szemantikailag óhajtó mód) is szerepel ebben a szövegrészletben, a „legyen”:
„Jézuskám, báránkám,
téged dicsér szájacskám.
Jézus szent vére hullása
Legyen bűnünk tisztulása.”

Ha kis szemantikai nagyvonalúsággal elfogadjuk, hogy a „megbocsássa” az idézett példában kijelentő módú igealak, akkor is ott lebeg a felszólító mód lehetősége. És épp az ilyen, nem könnyen eldönthető estek alapján keletkezik az a zavar, amelyik a kijelentő és a felszólító mód indokolatlan alaki összevonásához, később szemantikai zavart is okozó anomáliájához vezet.

A homályos, többfajta értelmezést lehetővé tévő, kimagyarázható példák után nézzünk egy igazán egyértelműen a grammatikai és szemantikai zavarra utaló kifejezést. A szülőfalumban hallottam, több egymástól közvetlenül függetleníthető forrásból a következőt: „Jóska megigya.” A jelentése a kontextus alapján: ’Jóska megissza [a magáét].” Tehát alakilag egyértelműen felszólító módban lévő igét használnak kijelentő mód szerinti jelentésében. Mint a szukszükölésnél, csak itt az alakilag lágyabb felszólító mód kerül a kijelentő mód helyére.

A példa arra bizonyíték, hogy itt valóban bizonytalanná válik egyes igékben a kijelentő és a felszólító mód közötti szemantikai különbség, ráadásul az alaki különbözőség ellenére! És olyan igében is, amely alakilag nem suksükölő, szukszükölő vagy csukcsükölő. A problematikus számban és személyben a két alak: „isszuk” (kijelentő mód), „igyuk” (felszólító mód). A zavart még két további tényező fokozza. Már nem csak a többes szám első személy alaki önazonossága kérdéses, hanem az egyes szám harmadik személyé is! Nem válik el az igekötő sem.

A jelenség magyarázata talán az, hogy a nyelvben több, nagyon erős analógiás hatás működik, és hol az egyik, hol a másik dominál. A suksükölés alkalmazása is analógiás hatás, de annak kerülése is az! A toldalékmorfémák a különböző hangzók találkozásánál más-más módon viselkednek. Ha a mély hangrendű igék egy része nem tesz különbséget a határozott (tárgyas) ragozású kijelentő és a felszólító mód több alakja között, akkor a nyelvhasználó ugyanazt az alakot hallaná szívesen a két módban. Ám analógiás hatás az is, ha a különböző jelentésekhez a nyelvhasználó lehetőleg külön alakot társítana. Ez is erős tendencia a nyelvben, ezt a jogot sem kell elvitatni a használóktól. Tehát valaki nem csak sznobságból törekedhet a suksükülés kerülésére, hanem a bijektivitásra való igyekezetében is, ahol az megvalósítható. Bijektív az a függvény vagy más néven megfeleltetési eljárás, amely két halmaz összes elemének egy és csakis egy elemet feleltet meg a másik halmazból; ugyanez pedig a másik halmaz összes eleméről is elmondható. A bijektivitásra való törekvés – a fogalom a matematikából származik – az is, amikor a nyelvtörténeti változások során kialakult különböző toldalékos alakokat is különböző jelentésekkel tölt fel: „neje – nője”; „fiúja – fia”, vagy „huzat – húzás” stb.

A „Jóska megigya” szintén magyarázható analógiával, hiszen ha a suksükölés elfogadása hatására azonos alakúak lettek egyes kijelentő és a felszólító módú igealakok, akkor miért különböztessék meg azokat is, amelyeknek van külön rögzült alakjuk? Nagyon távol áll egymástól a „Jóska megissza” kijelentő és a „Jóska igya meg” (vagy „Jóska megigya”) felszólító igealak, az analógia mégis eldózerolja a különbséget. A kijelentő mód visszaerősítése lehet a nem elváló igekötő, mert annak is van előzménye. Viszont azt is tudjuk, hogy az igekötő felszólító módban sem mindig válik el az igétől. Erre példák a már idézett történeti szövegrészletek: Bocskai István levele, Arany János verse és a csángó kisfiú imája. Többlépcsős analógiás hatással, egyesek kiemelésével, mások figyelmen kívül hagyásával tehát el lehet jutni a „Jóska megigya” alaktól a ’Jóska megissza’ jelentéséig.

Persze, azt is lehet állítani, hogy a „Jóska megigya” a suksükölés tiltása nyomán kialakult hiperkorrekció. Létezik ilyen is, mert egyes nyelvhasználók, akik a suksükölést megszokták, de a jelenséget megbélyegezték nekik – két erős hatás ütközött a szempontrendszerben -, azok a hiba vétésétől való félelmükben ott is kerülni akarják az „s”-ezős alakot, ahol a jelentés azt megkívánná. Hallani olyat, hogy a „fessük ki” helyett a „festjük ki” alakot használják, de a ’fessük ki’ jelentéssel.

Tehát aligha okozhatta az „issza” „visszaigazítását” az „igyá”-ra hiperkorreció, hiszen az „inni” igében az összes számban és személyben különbözik a kijelentő és a felszólító módú igealak. Külön érdekesség, hogy a „Jóska megigya” és hasonló alakokat olyan nyelvhasználók körében figyeltem meg a szülőfalumban, akik suksükölnek, és akik a suksükölő igéknél nem végeznek hiperkorrekciót, tehát a „festyük ki”-t ’fessük ki” jelentéssel. A faluban az egymásközti kommunikációban nem stigmatizált a suksükölő forma, és nem is nehezedik rájuk a nyelvi norma elvárása. Akiktől az idézett kifejezést hallottam, nem olvasnak rendszeresen újságot és irodalmi műveket, nyelvművelő műsorokat nem hallgatnak, és az általános vagy középiskolai tanulmányaikat is több mint tíz-tizenöt éve befejezték.

Talán számolni kellene a hagyományos audiovizuális média hatásával is (rádióval, televízióval), de a tapasztalat azt mutatja, a helyi nyelvjárás kompetenciaformáló hatása lényegesen erősebb, mint a médiáé, még a mai felgyorsult világban is. Kultúrszavakat, új szavakat megtanulnak az emberek, de azokat is viszonylag gyorsan a saját artikulációs bázisukhoz igazítják. Csak néhány, példát említek: „röntgen – röggöny”, „Chaplin – Csöpling”, „mobil – mobíl”. Külső hatásra bekövetkezett erős grammatikai szintű változást az utóbbi években sem figyeltem meg. A „Jóska megigya” viszont nagyon erős, grammatikai szintet is érintő változás, ami elsősorban belső analógiás hatásokkal magyarázható.

A nyelvi analógiás jelenség erőteljességére utal, hogy a ’Jóska megigya” idiomatikus kifejezés. Csak a gyakran használt szófordulatok és grammatikai összefüggések rögzülnek ily módon, illetve csak a gyakran használt kifejezésekből hagyható el jelentés szempontjából fontos szószerkezeti tag. A „tokaji bor” szintagmából elhagyható a „bor”, mert azt a használat egyértelműsítette. Az általam megfigyelt példában is odaérthető, hogy mit iszik meg Jóska általában: „a magáét”, „a napi adagját” stb.

A „Jóska megigya” tehát valószínűleg a belső nyelvi analógiás hatásokra alakult ki suksükölő közegben, erősebb igazítások következtében, mint a külső nyomás (megbélyegzés) után végrehajtott hiperkorrekció. Tehát nem feltétlenül kell azt a következtetést levonni, hogy kell hagyni a suksükölést a jelenség értelmezése és logikai minősítése nélkül, hiszen a kijelentő és a felszólító mód azonossága bizonyos igéknél szintén okozhatta az „issza” helyettesítését az „igyá”-val.

A nyelvben mindenféle változás valamilyen analógia hatására indul el, és a bijektivitásra való törekvés (különböző alakhoz különböző jelentés társuljon) sem alacsonyabbrendű analógiás szempont mint az egységesítés. A suksükölés ellen szól még a harsány réshangok (frikatívák: „s”, „sz”) és a „cs” affrikáta indokolatlan dominanciája, amelyek a hagulatfestő-hangutánzó rétegük miatt a nyelvhasználókra vetítenek nyersességet, darabosságot. Aki a suksükölésnek a nyelvi standardba való integrálása mellett, vagy a kritikátlan elfogadása mellett érvel, annak számolnia kell a fentiekben részletezett kapcsolódó jelenségekkel és következményeivel is: A kijelentő és a felszólító mód összetéveszthetőségével, felcserélésével; az elváló igekötő jelentésmegkülönböztető funkciójának részbeni elvesztésével és a rikító, harsány alakváltozatok indokolatlan térnyerésével.

Nem értek tehát egyet Nádasdy Ádámmal, aki szerint a suksükölés elkerülésére irányuló nyelvi analógiás tendencia nem logikus. „A suksüköléssel tehát nem az a baj, hogy nem logikus, vagy használója ne értené-érezné a magyar nyelv alapkategóriáit. A baj az, hogy különbözik a művelt szokástól.” (Nádasdy, 200., 40. o.)

Nekem az a meglátásom, hogy rövid és középtávon továbbra is megmarad a suksükölésnek, szukszükölésnek és csukcsükölésnek a standard nyelvi normán kívül tartása, és a jelenség is tovább fog élni egyes regionális és szociális lektusokban. A normatív minősítés nem is elsősorban a pedagógusok és nyelvvédők túlbuzgó ügyködése miatt élhet tovább, hanem nagyon sok nyelvhasználó anyanyelvi kompteneciájának az analógiás, tehát logikai alapvetésű nyelvhasználata miatt. A változatosság gyönyörködtet, tehát megtarthatják különböző alakjukat azok a kijelentő és a felszólító módú igék, amelyek esetében az lehetséges; és a suksükölés konnotatív jelentését fel tudja bárki használni önmaga vagy egy másik személy, csoport megkülönböztetésére a többséghez képest regionális, szociális, elvi, politikai, diszciplináris és baráti alapon. Nem csupán negatív és egyáltalán diszkrimináció céljával.

Idézett irodalom:
Arany János, Családi kör című verse, 1851.
Balázs Géza, Magyar nyelvhelyességi lexikon, Corvina, Budapest, 2002, 48. o. (csukcsükölés), 61. o. (ellensuksük), 183–184. o. (suksükölés), 200–201. o. (szukszükölés)
É. Kiss Katalin, Anyanyelvünk állapotáról, Osiris Kiadó, 2004., 57-61. o.
Nádasdy Ádám, A logika, Magyar Narancs, 2000/10/26, 40. o.
Tánczos Vilmos, Gyöngyökkel gyökereztél, Gyimesi és moldvai archaikus népi imádságok, 2. kiad., Pro-Print Nyomda és Kiadó Bt, 1996.

2 Replies to “A nyelvi stigmatizációról és a suksükölésről”

  1. „magyar nyelv és irodalom tanárnőnk oly módon kommunikálta felénk a nyelvi normarendszert,”…Megyek biztosítékot cserélni!

  2. Kicsit világosabb hozzászólást kérünk, kedves „europaer”, mert nem mindenki érti az olyan típusú viccet, amilyet elsütött. Már ha viccnek szánta.

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x