Az alakzat (latinul schema) a nyelvi elemek különleges, szokatlan összekapcsolódási módja, használata. Az iskolában ilyesféle alakzatokat tanulunk: ismétlés, párhuzam, felsorolás, ellentét, kihagyás, tágabb értelemben metafora, metonímia stb., és érettségire készülve felkutatjuk őket az irodalmi alkotásokban, különösen a versekben. Fónagy Iván, a 20. század egyik leginvenciózusabb magyar nyelvésze felhívta a figyelmet arra, hogy alakzatok nemcsak irodalmi művekben vannak, hanem minden beszédműben, tudományos értekezésben, kérvényben, iskolai dolgozatban és újságcikkben is (ebben a könyvismertetésben is). Minden nyelvi alkotás formai kényszereknek, alakzatoknak van alávetve. Ezekről rendszerint nem tudunk, hacsak nem vagyunk retorikai szakemberek, stiliszták, irodalmárok, nyelvészek, vagy ha nem vennénk kézbe az Alakzatlexikont. 
Nem könnyű az alakzatok osztályozása, Arisztotelésztől, de különösen Cornificiustól, Quintilianustól napjainkig sokan próbálkoztak vele. Abban van némi egyetértés, mintha két négyes modell szerint csoportosíthatnánk az alakzatokat: megkülönböztethetünk a nyelvi szintek szerint hang-, szó-, mondat- és gondolatalakzatokat, és négy úgynevezett változáskategóriát (hozzáadás, elvétel, felcserélés, sorrendváltoztatás-átalakítás). Az alakzatok tehát elhelyezhetők a nyelvi szintek egyik polcán (osztályában), valamint többnyire képletszerű átalakítások. Úgy tűnik, hogy ezekbe a nagyobb osztályokba besorolható a csaknem kétszáz (ebben a lexikonban: 196) alakzat. Az Alakzatlexikon munkatársai nem kívánták béklyóba szorítani a jelenségeket, hanem az ábécérend mellett döntöttek – és az abúzustól a zeugmáig rendszerezték a jelenségeket, minden esetben a pontos magyarázaton túl bő nyelvi-irodalmi szemelvényekkel, valamint a rokon jelenségekre való utalással. S ha már a gyermekek szexuális bántalmazásával kapcsolatban emlegetett abúzusnál vagyunk: a szó a latin abutor „felhasznál, visszeél” igéből származik, az alakzattanban az abúzus helytelen szóhasználat, képzavar. A zeugma kikövetkeztethető elhagyás. Több további ismert szó alakzattani jelentése is fölfejthető: deviza (jelszó, mottó, célzás; közgazdasági jelentésére itt nem utalnak: idegen pénznemre vonatkozó utalvány), ellipszis (elhagyás), enigma (talány, rejtély), klimax (láncszerű ismétlés, halmozás), koncesszió (az ellenfélnek tett látszólagos engedmény), preparáció (közbevetés), protézis (elébe helyezés). Az olyan „közismert” jelenségeket most nem is magyarázva, mint az eufemizmus, a hasonlat, a körmondat, a megszemélyesítés, a metafora, a metonímia. A lexikont átnézve úgy gondolhatjuk, hogy kétezer éve, amióta az alakzatokat először leírták, a nyelvi változások-átalakulások ugyanúgy zajlanak, talán csak a statisztikai előfordulása ugrik meg egyiknek-másiknak, vagyis nincs új a nap alatt. De nem zárhatjuk ki új alakzatok szerveződésének lehetőségét sem.
A kutatómunkát csaknem tíz éven át az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett Szathmári István professzor vezetésével működő, s a legtöbb egyetem és főiskola magyar tanszékét összefogó Stíluskutató csoport 29 munkatársa végezte el: stilisztikával, retorikával foglalkozó nyelvészek. A most megjelent magyar Alakzatlexikonhoz hasonló a franciáknál van, de ilyen gazdag anyagot sehol sem adtak ki, s állíthatjuk azt is, hogy a magyar retorika és stilisztika egyik csúcsteljesítményét alkották meg.
Az alakzatokban való búvárkodás hallatlanul izgalmas: hiszen rádöbbenünk arra, hogy miként is szerveződnek szövegeink (szervezzük szövegeinket). Ha elfogadjuk, hogy közvéleményt az alakzatokkal nyerjük meg, akkor ennek a lexikonnak a tanulmányozása nemcsak a beszédművek jobb megértéséhez, hanem saját magunk szövegeinek sikeresebb előállításához is nagy szolgálatot tehet.
(Alakzatlexikon. A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Főszerkesztő: Szathmári István. Szerkesztők: Kozocsa Sándor Géza, V. Raisz Rózsa. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008.)