Papp Andrea

Magyari Sára
  • Bók
    2020. 11. 5. 06:00

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások
Balázs Géza

A nyelvi öröm Tetten ért szavak 12.

2010.04.18.2 hozzászólás

A magyar nyelv hete megnyitó előadásának írott változata.

Az élet nyomorúságos, de…1

Úgy tűnik, hogy az örömről kevesebb mondanivalónk van, kevesebbet beszélünk, míg a bánatról, a rosszról, a negatív jelenségekről sokat. Tehát valami antropológiai tulajdonság az öröm ritkasága, a boldogtalanság gyakorisága, amelyet az antropológiai nyelvészet úgy tud megragadni, hogy a pozitív jelenségek szókészlete szegényesebb, a negatív jelenségek szókészlete pedig jóval gazdagabb.

A pszichológusok szerint a boldogság, az öröm állapota mindig egyféle, míg az ellentéte a boldogtalanság, a rossz életérzés sokféle, ezért úgy gondoljuk, hogy ez utóbbiból van több, vagyis az élet inkább boldogtalan, mint boldog. A szlengben is létezik egy mondás: „Ha boldognak érzed magad, ülj le egy sarokba, és várd meg, amíg elmúlik a roham”.2 A szólás jól mutatja a negatív jelenségre való alapvető beállítódást, amelyet mi magyarok különösen kifejlesztettünk, s még külön kifejezéssel is illetünk, ez pedig a hungaropesszimizmus (Balázs 2006). A hungaropesszimizmus megnyilvánulási jelei sokfélék. Ide sorolható „csúcstartó” káros társadalmi jelenségek: az alkoholizmus, a dohányzás, általában az egészségtelen életmód, vagy az öngyilkosság, a gyermektelenség (vagy az egykézés, a csak egyetlen gyerek „vállalása”). De kommunikációs-nyelvi jelenséget is megragadhatunk: ilyen a káromkodás, a költészetünkben és mindennapjainkban megnyilvánuló „panaszhang”, panaszkodó kommunikáció, „keserűpohár-életérzés”, a Kárpát-medencei széthúzásra való eleve elrendeltetés metaforája, a turáni átok. A magyar lélek, a magyar sors búvárai sokszor emlegetik ezeket a jelenségeket hozzátéve a szalmaláng-effektust, illetve a „patópáloskodást”, azaz a hirtelen fellángolást és a „teszetoszáskodást” (Ej, ráérünk arra még!), avagy „köldöknézést”.

Voltaképpen a magyar társadalom és kultúra negatív jelenségeinek hangsúlyozása egyfajta torz optimizmus: kétes büszkeség abban, hogy rossz dolgokban az élen járunk: ivásban, káromkodásban, széthúzásban.

Ha körülnézünk a közeli és távoli szomszédságban, bizony többfelé találunk nagyobb szervezettséget, rendet, hatékonyabb együttműködést, és persze találunk bőven még nagyobb rendetlenséget is, csak egy valamit nem találunk: folyamatos búvalbéleltséget, panaszkodást. Természetesen van okunk a panaszra. Ilyen a magyarok folyamatos kegyetlen szenvedése,  történelmünk hosszú kudarcsorozata, az országot sokszor megosztó, sőt szétszabdaló külső-belső politika. De minden méltánytalanság, igazságtalanság ellenére az is nyilvánvaló, hogy sok más néppel és nyelvvel ellentétben a magyar népnek van hazája, úgy nevezik, hogy Magyarország, a magyar nyelvnek van történelme, jelene és jövője, van otthona és nagyon sokfelé beszélik a világban. Tudnunk, tudatosítanunk kell, hogy a világ sok ezer etnikumának és nyelvének nincs országa, s ez nagyobbrészt azt is jelenti, hogy nincs teljes szabadsága.

A hungaropesszimizmus részben ontológiai-antropológiai élményből, részben történelmünk súlyos tapasztalataiból fakad, és ennyiben jogos is, de soha ne feledjük, hogy legalább annyi okunk van az örömre, a boldogságra is, s ezek is elválaszthatatlan részei életünknek, kultúránknak. Vagyis létezik a hungarooptimizmus is.

Tömören úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az élet nyomorúságos, de tele van mulatságos részletekkel.3 Csak néhány ide sorolható néprajzi és kommunikációs jelenség: a szívességszolgálat, az evés-ivás, a traktamentum (bőkezű vendéglátás), a farsangi mulatságok, a húsvéti locsolkodás, a névnapozás, a lakodalom („hét országra szóló” lakodalom), a tánc, a tánckurjantás (csujogatás), az anekdotázgatás, a népi humor (a székely furfang) stb. Mindezek nemcsak népi környezetben virágoznak, de általános magyar jellemzőnek tekinthetők, gondoljunk csak a magyarok példátlanul gazdag „vicctermelő” képességére, amely Budapestet szinte a vicc „fővárosává” teszi.

Fogadjuk el, hogy a magyar társadalomban a szomorúság kultúrája mellett ugyanúgy megvan a Bahtyin által elemzett népi nevetéskultúra szokásainkban, nyelvi produktumainkban, például a karneváli nyelvben (Bahtyin 2002: 19).

Az öröm, a flow és a nyelvhasználat

Közelítsünk most az örömhöz. Mi az öröm? Az Értelmező kéziszótár szerint: „Kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés, derűs, vidám lelkiállapot.” (Éksz., 2003: 1032.) Tünetét is tökéletesen megragadja a nyelv: pl. ragyog az arca az örömtől. Talán nem véletlen, hogy a most alakuló, úgynevezett másodlagos írásbeliségben (beszéd közeli írásban) a  képi megnyilatkozások, az emotikonok (érzelemjelek) egyik leggyakoribbja: a smiley, azaz mosolyikon. A közvetlen emberi kommunikációban nélkülözhetetlen és elsődleges mosolyt utánozza. A másik gyakori ikonikus jel ebben az írásbeli közegben a mosolyjel ellentéte, a szomorújel.

A találkozás, egymás felismerése, megszólítása, a „verbális érintés” nem képzelhető el az öröm jele, azaz mosoly nélkül. Ha mosoly nélküli, akkor valamiféle pszichikai zavarról, esetleg verbális agresszióról van szó. Fülei Szántó Endre (1994: 7.) a verbális érintések kapcsán megemlíti a simogatást a szó erejével, s kifejti a megszólítás elméletét, illetve annak etikájáról is szól.4

Az öröm jó világot jelent és olyan jelenségekkel van kapcsolatban, mint valamiféle „lebegés” vagy „áramlás” (flow), alkotás, harmónia, kreativitás, vágyak elérése, kiszámíthatóság, egyensúlyi helyezet (homeosztatikus állapot), kommunikációelméleti értelemben negatív entrópia (negentrópia). A boldogtalanság rossz világot jelent és ennek jellemzője a nagymértékű energiaveszteség (entrópia), valamint zűrzavar, rendetlenség, káosz, energiapazarlás, cselekvésképtelenség, céltalanság stb. (Csíkszentmihályi 2007: 39. nyomán).

Csíkszentmihályi Mihály pszichológus felhívja a figyelmet az öröm fontosságára, evolúciós szerepére. Azt írja, hogy a flow örömöt nyújt, és társadalomnak hasznára lehet. A káosz helyett az örömteli élet evolúciós szerepű. Azért van szükség erre a felhívásra, mert a modern világban (korántsem az egész világon) mintha kevesebb lenne az öröm. A nyelvi öröm is.

Az öröm a nyelvhasználatban

A kommunikáció öröme megfigyelhető az állatoknál is, a beszélés öröme csak az embernél.

A beszélés örömét különösen az öncélú, semmitmondó beszélgetések alkalmával figyelhetjük meg. Ilyen például a csevegés, ártalmatlan témákról szóló „pletykálás”, adomázgatás. A jelenséget fatikus nyelvhasználatnak nevezzük (Balázs 1993). Az efféle beszélgetések jellemzője a viszonylag kevés információs tartalom, a beszélgetés célja nem információk nyújtása, információs éhség kielégítése, hanem inkább az együttlét. Megfigyelhető, hogy a baráti beszélgetésekben annyira képes feloldódni az ember, hogy nem veszi észre az idő múlását.

Áramlások a beszélgetésben. „Már két órája beszélgetünk? Észre sem vettem!” Ha ilyenkor megpróbáljuk fölidézni, hogy miről is beszélgettünk, sokszor alig sikerül. A beszélgetés célja tehát nem az információcsere volt, hanem sokkal inkább egymás „megsimogatása”.

Az is megfigyelhető, hogy bensőséges viszonyban hányszor ismételgetjük kapcsolatunk, családunk történeteit (a megismerkedés, az utazások, a gyermek születése és nevelkedése andekdotáit). Ilyenkor egyik fél sem mondja azt, hogy „ezt már ezerszer elmondtad”, hanem örömmel hallgatja meg ismét. Ebben az esetben is a beszélgetés célja nem az információcsere, hanem csak az emlékezés idézgetéssel, a felidézéssel, talán azzal az ősi motivációval, hogyha többször felidézünk, mondunk és hallunk valamit, akkor nem tűnik el a múlt homályában. De az idézgetés örömmel is együtt jár: vagyis a nyelv segítségével újra éljük a közös, kellemes pillanatokat.

Hollós Istvánt idézi Hárdi István (1985: 18.): „a baráti beszélgetésben sajátos gondolatcsere történik, érzelmi ösztönös – kifejezése szerint – libido-cirkuláció5 zajlik, ahogy az emberek szellemileg szinte megtermékenyítik egymást”.

Csíkszentmihályi is összehasonlítja a baráti csevegést más tevékenységekkel, például a gitározással. Azért gitározunk, mert örömet szerez (2007: 11.), a flow mint lebegés a szabadidős tevékenységek között elsősorban az autóvezetésben jelenik meg, de utána rögtön következik a barátokkal, családtagokkal való beszélgetés (2007: 252).

A „csak úgy…” (fatikus) beszélgetések, szövegtípusok. A nyelvészeti pragmatikai elméletek közül a legfontosabbak a kapcsolattartásra (fatikusságra), az  udvariasságra helyezik a hangsúlyt. Öntudatlanul is tudjuk, hogy a „jó szó” egészségmegerősítő, míg a „rossz szó” megbetegítő. Ezért tudunk örülni a szavaknak, a szép szavaknak, a dicséretnek, a kedvességnek, és ezért félünk a „rossz szótól”, a megszólástól, az átoktól, a nyelvi durvaságtól.

A „semmitmondó” fatikus nyelvhasználatnak szövegtípusai is kialakultak. A már említett csevegésen, pletykálkodáson, gyakran idézgetett ismert családi történeteken túl ide tartoznak a semmitmondó üzenetek (régen képeslapokon: „üdvözletemet küldöm…”, ma már inkább sms-ben), köszöntések, kapcsolatjelzések („Hogy vagy?”), bókok.

Leech udvariassági elvei között szerepel a fatikus maxima, amely lényegében az antropológus nyelvész Malinowskitól (bővebben lásd: Balázs 1993.) származik. A maxima szerint: „kerüljük a csendet, s tartsuk szóval a partnerünket…Kultúránkban kétségkívül fontos mások szóval tartása, a kínos csendet kudarcként éljük meg interakcióinkban…” (Szili 2004: 35).

Csak a szépre emlékezem… A Pollyanna-elv. Az udvariassági elméletek között kell említeni Matrin Pollyanna-elvét, amelynek lényege: Kerüld a kellemetlen témákat, részesítsd előnyben a kellemes témákat! Az elv megnevezése Eleanor H. Porter ún. pöttyös regényei főszereplő leányának nevéből származik, a kislány „Lásd az élet napos oldalát!” optimista életelvére utal. Pszichológiailag is alátámasztható ez az elv. Megfigyelték, hogy a szubjektív, kellemes ingereket hatékonyabban és pontosabban dolgozzuk fel, mint a kevésbé kellemeseket, tehát az elv az észleleten túlmenően az emlékezésre és a gondolkodásra is igaz. Vagyis, pontosabb azoknak az emlékeknek a felidézése, amelyek kellemesek voltak. A lényeg, hogy a motiváció hatást gyakorol az észlelésre, s az észlelésben a számunkra kellemesebb dolgok részletesebben dolgozódnak fel, mint a semleges vagy kellemetlen dolgok. Tehát tudományos igazsága van a „Csak a szépre emlékezem…” slágernek.

Élvezetes struktúrák. A pszichologista, pszichoanalitikus irodalomtudományi, stilisztikai nyelvészeti iskolák hangsúlyozzák a műalkotásban, a műalkotás nyelvi megformáltságban rejlő fesztültségkeltést és feszültségoldást (tenzió – detenzió), s a feszültségoldással együtt járó esztétikai élményt, voltaképpen kielégülést. Feszültségkeltés nélkül azonban nincs feszültségoldás, s lélektani törvényszerűség, hogy addig tart a feszültségoldó örömérzet, ameddig érezzük, hogy az elveszítettet, a hiányzót találtuk meg, s amikor a hiány elhalványul, az örömérzet is fakulni kezd (Miko 2000: 100). Miko egyik gyakran hivatkozott szerzője Fónagy Iván ugyancsak e gondolatkörben tesz említést az „élvezetes struktúrákról” (Fónagy 1990: 36.), melyek „csábítanak” és „félrevezetnek”, s egyes szerzők a valóság megszépítésében odáig is eljuthatnak, hogy a „szép hangzás” kedvéért építik mondataikat – mint az építészek, akik a szimmetria kedvéért vakablakot tesznek egy falra.

A struktúrák a téma szintjén tehát úgy jelennek meg mint feszültségkeltés és –oldás, amelynek a következménye a már emlegetett homeosztázis, egyensúly, harmónia, stressz-oldás, voltaképpen katarzis, azaz integráló, tisztító funkció (Miko 2000: 101). De a formában, a nyelvi struktúrában is benne van az öröm: a nyelv hangtani arculatában, ritmikai megformáltságában: ilyen a visszatérés öröme (pl. az alliteráció, az ismétlés, a rím, a kiazmus), a szójáték általában. Egyértelműen állítható, hogy a nyelvépítő alakzatok (gondolat- és stilisztikai alakzatok) egyúttal örömforrások, és az alakzatok változatossága, azaz „a dolgok másként mondása” nagy mértékben hozzájárul egy irodalmi mű, de egy köznapi beszélgetés „élvezéséhez”. Egyetlen rendkívül ügyes játékos nyelvi példával illusztrálnám ezt a jelenségekt: „Nem mindegy, hogy Gödön van szobrod, avagy Szobon van gödröd”.

A tréfás szólás egy tökéletes cserealakzat, azaz kiazmus: Gödön szobrod X Szobon gödröd. Ráadásul tartalmilag is tökéletes: hiszen a szoborállítás és az eltemetés eszünkbe juttatja az emlékállítás-öröklét és az elfelejtés-halál ellentétes mozzanatát, és még az is fokozza az örömöt, hogy Göd és Szob ugyanazon a vasútvonalon van, tehát könnyen kapcsolatba hozható egymással.

A nyelvi öröm mint evolúciós kérdés. Az antropológiai vagy pragmatikai nyelvészeti megközelítések fényében úgy tűnik, hogy a beszélgetés mint áramlás, a „csak úgy”-beszélgetés, a kellemes témák előtérbe helyezése és az élvezetes tartalmi és formai struktúrák hihetetlenül fontos, voltaképpen evolúciós jelentőséggel bírnak. A felidéző és fatikus (öncélú csevegő) beszélgetésekben, a nyelvi struktúrákban lévő öröm evolúciós jelentőségű. Ha nem lenne benne öröm, akkor az emberek nem gyakorolnák. Akkor pedig nem dédelgetnék egymást szavakkal, nem kedveskednének, nem őriznék nyelvi emlékeiket, struktúráikat, vagyis megszakadhatna a kulturális evolúció, amelynek a nyelv a legalapvetőbb hordozó közege.

A nyelvi öröm visszaszorulása

Látjuk most már, hogy milyen a nyelvi öröm, és tapasztaljuk folytonos hiányát. A jelek azt mutatják, hogy szaporodnak a kommunikációs konfliktusok, zavarok, mintha a beszélés öröme visszaszorulna. A következő jelenségek mutatják ezt: az élményszerű beszélgetések, általában a beszélgető népszokások (összejövetelek), a kézírás, a naplóírás, a memoriterek, a versmondás, a vershallgatás, a nyelvi játékok, a hangjáték, a „csak úgy” szórakoztató olvasási forma stb. szerepének, jelentőségének folyamatos csökkenése. Igaz, más területeken viszont újfajta „csevegések” tűnnek elő, például sms-ben, chatben, s ezek jelentőségét sem szabad alulértékelni. De a pszichológus is mintha velünk értene egyet: „Az emberi faj flow-függőségben szenved. A flow-nak köszönhetjük, hogy jelenlegi fejlődési szintünkre jutottunk, s ezen képességünk által válhatunk még komplexebb élőlénnyé a jövőben. Ideális esetben igazi örömet és elégedettséget érezhetünk a mindennapok valódi kihívásai által létrejövő munka, kreatív önkifejezés, családi kapcsolatok vagy barátságok ápolása során. Ha azonban a valódi feladatok teljesítésére valamiért képtelenek vagyunk, akkor továbbra is a flow ábrándját a tudatunkba vetítő pótszerekhez (például kémiai szerekhez vagy hazug alapokon nyugvó szertartásokhoz) kell folyamodnunk. E pótszerek némelyike igen veszélyes lehet, ezért érdemes mérlegelni, milyen lehetőségek kínálkoznak mindennapjainkban a flow elérésére.” (Csíkszentmihályi 2007: 247).

Mintha a kommunikációs energiát akarná a mai kor embere megtakarítani: az odafordulást, az odafigyelést, a végiggondolást, vagy esetleg az időt, amelyet annyi más eszköz von el.  A modern média is egyfajta strukturálatlanságot terjeszt: műsorai egybefolynak, valamiféle felszínes „szórakoztató” show-t alkotnak, a kereskedelmi vagy bulvármédia felszámolta a sokféleséget. Pedig tudnunk kell, hogy a strukturálatlanság zavart kelt, azt is mondhatnánk, hogy a személyiséget pusztítja.

Egy kommunikációkutató szerint nő a virtuális kommunikáció, folyamatosan csökken a természetes „ötérzékes kommunikáció” szerepe, pedig ez utóbbira alapvető emberi igényünk van, az evolúcióban eddig erre építettünk, nélküle nem érezzük jól magunkat.

Borúra derű

Megalakulásakor pályázat alapján Magyar Tudományos Akadémia jelmondata ez lett: „Borúra derű”. Ezt a programot kellene az Akadémiának, illetve a mindenkori aktuális közéletnek megvalósítania.

Miután pszichológiai, antropológiai nyelvészeti, pragmatikai és stilisztikai megközelítésekkel körüljártuk a nyelvi öröm kérdéskörét, és tudjuk, hogy a nyelvi öröm haszonnal járulhat hozzá életminőségünk javításához, különösen nekünk magyaroknak teremtett hungaropesszimizmusunk legyőzéséhez, érdemes stratégiát megfogalmazni a nyelvi örömmel kapcsolatban, a nyelvi öröm tudatos keresésére, elérésére.

Ilyen stratégia lehet visszatérés a hagyományos nyelvi-irodalmi formákhoz: az olvasáshoz, a hangos felolvasáshoz, a versmondáshoz, a naplóíráshoz, a meséhez, a hangjátékhoz, a diafilmhez, mondhatjuk úgy is, az évezredek-évszázadok alatt kimunkált, kipróbált struktúrákhoz.

Szakirodalom:

Bahtyin, Mihail, 2002. Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Osiris, Budapest.

Balázs Géza, 1993. A kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Akadémiai, Budapest. (Nyelvtudományi Értekezések, 137.)

Balázs Géza, 2007. Hungaropesszimizmus – hungarooptimizmus. Kommunikációs, nyelvi fölvetések a magyarok lelkületéről. Savaria University Press, Szombathely. (Dissertationes Savariensis, 45.)

Csíkszentmihályi Mihály 2007. A fejlődés útjai. A harmadik évezred pszichológiája. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Éksz., 2003. = Magyar értelmező kéziszótár. Főszerk.: Pusztai Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Fónagy Iván, 1990. Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. Az MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest. (Linguistica, Series C, Relationes, 3.)

Fülei-Szántó Endre 1994. A verbális érintés. MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest. (Linguistica, Series C, Relationes, 7.)

Hárdi István és Vértes O. András szerk. 1985. Beszéd és mentálhigiéné. A Pest Megyei Köjál Egészségnevelés Osztálya és a Pest Megyei Alkoholizmus Elleni Bizottság, Budapest.

Miko, Frantisek, 2000. Az epikától a líráig. Az irodalmi stilisztikai vizsgálata. Nap Kiadó, Dunaszerdahely.

Szili Katalin, 2004. Tetté vált szavak. A beszédaktusok elmélete és gyakorlata. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

  1. A nyelvi örömről szóló gondolataimat először 2009. szeptember 24-én ismertettem plenáris előadáson a Kreativitás és nyelv című konferencián a Corvinus nyelvi napokon. Újabb adatokkal kiegészítve ugyancsak plenáris előadást tartottam 2010. március 11-én a XII. Dunaújvárosi Nemzetközi Alkalmazott Nyelvészeti és Kommunikációs Konferencián, majd 2010. április 15-én Szombathelyen, a 44. magyar nyelv hete nyitó előadásán is elmondhattam gondolataimat. []
  2. Saját gyűjtés. []
  3. „Fehér Béla fő trükkje ugyanis az, hogy bár a világ borzalmasságáról ír, legjobb írásaiban a legrosszabb dolgok is élvezetessé válnak az elbeszélés örömétől: az élet nyomorúságos, de tele van mulatságos részletekkel.” Teslár Ákos: Lecsedék? Élet és Irodalom, 2009. június 5. 26. []
  4. „Nap mint nap emberek fordulnak egymás felé, hozzánk; szólítanak nevünkön, vagy kiemelik személyiségünk egy-egy vonását; simogatnak a hívó szó melegével – vagy folyton megütnek a közöny, a gyűlölet, a hazug kedvesség nyelvi kifejezőivel… A megszólítás elméletének nemcsak etikettje, hanem etikája is van. Minden tegezés, magázás, önözés, tetszikezés, jogos vagy fölösleges tiszteletadás vagy tiszteletmegvonás egy ingatag szabályrendszert hoz működésbe.” (Fülei 1990: 7.) []
  5. vágy- vagy örömcsere []

2 hozzászólás

#1 szekszárdi 2010. 04. 18. 21:28:36

A Vasi Szemle április 15-i száma így számol be a magyar nyelv hete megnyitásáról: A nyelvi öröm: ír, olvas, beszél… 7. oldal.

#2 hi 2010. 04. 29. 08:46:56

Azért a nyelvi örömnek vannak további aspektusai is: rejtvényfejtés, szójátékok stb.

Új hozzászólás