Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál
  • Répa
    2020. 11. 27. 06:00

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások
Balázs Géza

Antropológiai érvek az anyanyelvek értéke mellett Tetten ért szavak 11.

2010.03.16.nincs hozzászólás

Az anyanyelv elsődleges, meghatározza világszemléletünket, orientációt és integrációt nyújt. Továbbfejlesztésére csak az anyanyelvi beszélő képes.

Az anyanyelv édesanyánk nyelve – ez csodás metafora, de persze tudományosan másként mondjuk: az elsőnek megtanult nyelv. Miért fontos tehát az elsőnek megtanult nyelv, az anyanyelv? Négy tételt mondok el ezzel kapcsolatban:

(1) az anyanyelv elsődleges, tehát elemi,

(2) az alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, világszemléletet határoz meg,

(3) a közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt,

(4) alkotó továbbfejlesztésére gyakorlatilag csak az anyanyelvi beszélő képes.

Gondolataimat a kulturális antropológia áramába sorolható antropológiai nyelvészet módszerével mutatom be. E tudományok legfontosabb jegyei (amelyek részben a nyelvtudományban is megvannak, illetve, ami nincs, az nagyon hiányzik): a résztvevő-megfigyelés, a holisztikus nézőpont, a terület-specifikus szakértelem, az émikus (élmény közeli) nézőpont és a kulturális relativizmus.

Lássuk most a négy említett tételt kifejtve:

(1) Az anyanyelv elsődleges, tehát elemi.

Az embereket megfigyelve úgy tűnik, hogy ami először épül be az agyba, az marad meg legtovább. Úgy kezdődik, hogy mama, papa, baba, papi, lámpa, tütü…  Majd jönnek az gyermek által felépített, egyébként soha nem hallott anyanyelvi szavak és mondatok… s végül néhány év alatt ott áll teljes fegyverzetben az anyanyelv. De a felejtés útja is ugyanez, csak visszafelé. Ami legelőször épült be, az marad fenn legtovább…

(2) Az alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, világszemléletet határoz meg.

Ez a gondolat részben a nyelvi relativizmushoz sorolható. Eszerint az anyanyelvek ha nem is meghatározzák, de befolyásolják a gondolkodást, a világszemléletet. Gondoljunk csak a sajátos szavakra és szószerkezetekre (édesanya, testvér, avagy mondjuk: haspárt), de általában a metaforák (szóképek) hatalmára, amelyek egy egész „világot” hoznak létre: és ezért a szó szoros értelmében lefordíthatatlanok, csak más szavakkal-szóképekkel mondhatók el. A szóképek tágabb világába sorolhatók a frazemák (frazeológiai) egységek, amelyeknek többsége hagyományos ismeret, tudás nélkül nem is értelmezhető. Annak viszont, aki tudja, ismeri a hátterét, egy „világ” nyílik meg amögött, hogy „ásó-kapa és a nagyharang válasszon el egymástól benneteket”, avagy a híres szögedi szólás: „Néha az ördögnek is kő’ gyértyát gyújtani”. A fene se (sé) érti ezt, hacsak nem Szegeden született, nem járt utána… Pedig ősi, talán pogány kori emlék. Van azután a nyelvben „kódolva” számos megmagyarázhatatlan dolog. Hogy a magyarban miért van oly sok ikerszó, s hogy miért nem dombos-dimbes, ami dimbes-dombos, hogy miért nem János Kovács, hanem Kovács János, hogy miért fél szemmel kacsint, s hogy a nyelvhasználat világából is hozzunk példát: miért kötelező panaszkodni a magyar kultúrában?

Ezekre a kérdésekre persze vannak válaszok: a hagyományos magyar nyelvtudományban is, a nyelvmetafizikának nevezett területeken, de érdekes bizonyítékokat szolgáltattak a hangmetafora-tesztek, általában a hangszimbolika terén végzett kutatások. Ezek egy részét nem tartják tudományosnak, de a szemiotika, a kognitív nyelvészet sok régi (talán naiv) fölvetésnek ad ma igazat.

(3) A közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt.

Bizonygatni sem szükséges, hogy az anyanyelv az adott területen nemcsak kommunikációs segítséget, de ezen keresztül azonosulást, megértést, tehát boldogulást, boldogságot is jelent. Ez igazából akkor tűnik fel, ha az orientációban és az integrációban hiányok mutatnak. Ha valaki az utcán vagy az iskolában mégsem használhatja az anyanyelvét. Ha rászólnak, ha megbélyegzik. Ha vegyes házasságra lép, és megbomlik a nyelvi egyensúly, és azt újra kell hangolni. És ha a házaspár már el is döntötte, akkor mi lesz a gyerekekkel? De az anyanyelv és a környezet kapcsolatában meghatározóak a nevek: a személy- és földrajzi nevek is. Egy magyar anyanyelvű ember számára orientáció és integráció az, hogy János, Jani, Janika, Jancsi, Jancsi-gyerek, Jancsicska, János bácsi, János bátyó, János bá’. És természetesen a földrajzi nevek is. És ezek összekapcsolódnak a (2) pontban említett állandó nyelvi formákkal. Ha egy magyar ember a Tisza partjára megy, (ma még) óhatatlanul versbe kezd, Petőfit szaval: „Nyári napnak alkonyulatánál, megállék a kanyargó Tiszánál”. Ha a Túr folyó torkolatához jut, aligha feledheti, hogy „ott, ahol a kis Túr siet beléje, mint gyermek anyja kebelére”. És ugyanígy van a Duna mentén (A Dunánál)… s kinek-kinek az ismeretanyaga szerinti emlékeket hívnak elő nyelvünk hagyományai. Leginkább a „legkisebb körökben” fedezhetjük ezt föl: gondoljanak szülőfalujuk, szülővárosuk nevére…

(4) Alkotó továbbfejlesztésére gyakorlatilag csak az anyanyelvi beszélő képes.

Bár vannak ellenpéldák, nyelvet váltó, és a másik nyelven magas fokon beszélő, sőt alkotó emberek, nagy vonalakban mégis igaz Jókai Anna szállóigéje (amelyet éppen itt, Adán mondott el néhány éve): „Anyanyelven azt mondom el, amit akarok, idegen nyelven azt, amit tudok”. Az ellenpéldák között magyar írókat is mondhatunk, vagyis Agota Kristófot, aki francia nyelven lett világhíres, vagy Ferdinandy Györgyöt, aki spanyolul is kifogástalanul ír a Dominikai Köztársaságban (igaz, magyarul is). De ismét a kisebb „körökre” összpontosítsunk: az ember anyanyelvének foglya legtöbbször a szójátékokban, a szókeletkeztetésben (mi szómagyarításnak mondjuk), a jelentések finom játékában, amelyek elképzelhetetlenek a társadalmi együttműködésben.

Mindig csodálom, hogy Nádas Péter vagy Esterházy Péter hogy adható vissza németül vagy hollandul. Nem azt akarom mondani, hogy lefordíthatók-e, mert nyilván igen (le is fordították őket számos nyelvre). De azok a nyelvi megoldások, amelyek sokszor a legcsiszoltabb logikájú magyar beszélőt is próbára teszik, ugyanúgy előállíthatók egy másik nyelven?

A fejezet elejére azt írtam: „antropológiai érvek az anyanyelvek értéke mellett”. Világos, hogy sokan ezt cáfolni igyekeznek. De az már más terület, a politika, avagy a szerencsétlen nyelvpolitika világa. Itt most nem vitatkozunk velük, más dimenzió.

 

Részlet a Nyelvújulás és világlátás című konferencián tartott előadásból (Szarvas Gábor nyelvművelő napok, Ada, 2009. október 10.). Az előadás teljes változata olvasható lesz a Szarvas Gábor Nyelvművelő Társaság 2010 októberében megjelenő évkönyvében.

Új hozzászólás