Kazinczyra emlékezünk idén országszerte; őt, az ő példáját idézzük magunk elé. Olyan alkotóról szólunk, aki életében és utókorában egyaránt heves vitákat támasztott, aki körül újra meg újra fellángol a hívek meg a kétkedők szenvedélyes disputája. Akár kiemelkedő jelentősége elismerésének tarthatjuk, hogy az időről-időre fellobbanó vitákban ismételten rokon- és ellenszenveket ébreszt. Meggyőződésem, hogy Kazinczy Ferenc példája méltó és alkalmas arra, hogy a magyar kultúra szimbólumaként jelenjen meg itthon és a nagyvilágban, s mai gondolkodásunkkal teljes összhangban áll az ő érdeklődésének széles horizontja, amely jeligeszerűen fogalmazódik meg ebben a sorában: „Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám”.

Nagyon tanulságos lenne most felmérést végezni arról, milyen képzetek jelennek meg a magyar emberek tudatában, amikor Kazinczy nevét hallják. Érzik szellemiségének kihívását, a Kazinczy-szerep hatását? Vagy már a lezárt tisztes hagyomány részeként gondolnak reá? Vannak, persze, szép számmal tanúvallomások az utóbbi két évszázad magyar költészetében Dayka Gábortól és Csokonaitól napjainkig, amelyek a „széphalmi mester” hatásáról szólnak. Talán ma is sokan gondolják Juhász Gyulával egyetértésben, hogy „A szent előd ő, a fennkölt magyarság apostola”; és sorsát meg üzenetét átgondolva többen érzik Radnótihoz hasonlóan: „egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester”. Mások meg talán az időbeli távolságot érzékelik inkább, s a szerep heroizmusa helyett az embert látják lelki szemeik előtt a maga esendőségében. Befolyásolja a mai Kazinczy-képet, hogy bemutatása az iskolai irodalomoktatásban fokozatosan háttérbe szorult, hiszen az irodalomtörténeti szemléletmód helyébe az esztétikai érvényesség vizsgálata került, s ez nem válik Kazinczy előnyére. Mint a stilisztikatörténetet formáló jelenség jóformán az anyanyelvi nevelésben van már csak helye.

Eléggé általános az a megítélés, amit Kosztolányi Dezső írt róla 1935-ben: „Nem tudok tőle idézni semmiféle halhatatlant, még csak sorokat sem. Szonettjei, melyeket egy ötvös türelmével és szenvedélyével csiszolgatott, közben bizony megrozsdásodtak. Hajdan elmés epigrammáinak éle eltompult. Fordításain is átrohant az idő… Prózája, ha olykor szépen folyó és jellemző is, csak emlék, a történelmi értéke tartja fönn.” Kissé kegyetlen ítélet ez, amelyet azonban nem lehet megalapozatlannak tekintenünk. Magam – mint a tanítás erejében bízó tanárember – nem vagyok ennyire realistán szigorú. Megkockáztatom azt a véleményt, hogy a Kazinczy-költemények válogatott gyűjteménye utat találhat a mai olvasóhoz. Emellett ma is számíthat az érdeklődésre önéletrajzi prózájának (Pályám emlékezete, Fogságom naplója, Erdélyi levelek, Utazásai) sok-sok részlete. Az általa fordított színművek is lehetnek színpadképesek, hiszen például Molière A kénytelen házasság című darabja Kazinczy szövegével, Illyés Gyula átigazításában szép sikert ért el. S emlékeztetünk Demeter Júlia friss megállapítására: „A magyarítás olyan jól sikerült, hogy a magyar nyelvű Molière-kiadások ma is Kazinczy fordításában hozzák A botcsinálta doktort.” Érdemes utalni arra is, hogy Lawrence Sterne: Érzelmes utazás Francia- és Olaszországban című művének modern kiadásaiban (1957, 1997) a fordító Határ Győző Kazinczy szövegét vette alapul. Nem csekély dolog ez manapság, amikor – egyes vélekedések szerint – már Jókait, Gárdonyit, Móra Ferencet is át kell írni, hogy az ifjú olvasó megértse őket.

Vissza kell azonban térnünk Kosztolányi megnyilatkozására, mert Kazinczyt méltató cikkét így zárta: „nagy, maradandó alkotások nélkül is óriási. Körötte úgyszólván minden elveszett, megsemmisült, de áthasonult életté, bennünk él, lüktet tovább. Nincs remekműve. Élete a remekmű.” Találó zárlat ez, bár ha jól meggondoljuk: egy írói pálya minősítéseként akár rangfosztásként is hangozhat. Amikor azonban ma Kazinczy példájáról szólunk, nagyon fontos üzenete lehet az utókor számára. S bár az efféle nagyvonalú, nagyon egyszerűsítő, az árnyalatokkal nem törődő megállapítások mindig vitathatók – hiszen igenis találhatunk remek darabokat az életműben, s igenis kimutathatunk szeplőket az életúton – tekintsük a továbbiakban gondolatmenetünk vezérfonalának Kosztolányi tételét! Amikor azt mondjuk, hogy Kazinczy költői tehetségének ereje, eredetisége nem éri el Csokonaiét, Berzsenyiét, Kölcseyét, akkor hozzá kell tennünk mindjárt azt is, hogy az irodalmi élet színvonalát, gazdagságát nemcsak a legnagyobbak, az igazán eredeti tehetségek alakítják, mert a kiteljesedéshez katalizátorokra, a folyamatokat befolyásoló, gyorsító más szereplőkre is szükség van. Ennek egyik példája Kazinczy Ferenc. Hogy szerepvállalását tekinti utókora az életmű fő értékének, az kiderül Kölcsey emlékbeszédéből (1832): „magát feladván hazájának szentelé mindenét”; meg Petőfinek a széphalmi sír mellett fogant verséből (1847): „fél századig / Tartá vállán, mint Atlasz az eget, / A nemzetiségnek ügyét”; Tompa Mihálynak a születés centenáriumára írt ódájából (1859): „Igaz valál – emléked áldott! / Halófölded szent, éltedért; / Szült sok jelest, nem szülte párod / Egy század, míg végére ért”. Nem lehet véletlen, hogy pályatársai következetesen a szent jelzővel illetik Kazinczyt, amivel kétségtelenül küldetéses sorsára utalnak.

72 év

Többé-kevésbé közismert a pálya, amelyet Kazinczy Ferenc 1759 és 1831 között, a neki adatott 72 esztendő alatt végigfutott.

Az Érmellék szülötte, „hol – mint írja – fülem nyolcadik évemig magyar hangnál egyebet nem halla”, ahol anyai nagyapja házánál „tinta és plajbász leve minden mulatságom”. Aztán hazakerül a család alsóregmeci otthonába, ahol szülei veszik át nevelését. „Atyám a maga korának s tájának legjobb fejei közé számláltatott…; anyám nagylelkű, igen elmés és szennytelen erkölcsű asszony vala”, mondja. Elküldik egy évre német szóra Késmárkra, ahol tágul a látóhatára, emlékezése szerint elbűvöli a Magas-Tátra „varázs látvány”-a, s igen nagy templomjáró lett, mert ott képeket látott meg muzsikát hallgatott.

Azután tíz sárospataki esztendő következik, ahol az iskolai tananyagon túl megnyílik előtte a könyvek, a képek, az emberi viszonylatok világa. Úgy gondolta: „a tanulás inkább függ a tanuló szorgalmától, mint a tanítóétól; mert Pataknak húszezer kötetnyi bibliotékája van, s a könyvek a tanulók szobáikba is kiadattak, mert az igyeksző gyertyát gyújt a másika gyertyájánál…” Itt tapasztalta meg először a fényt terjesztők szövetkezésének, a jó ügy érdekében történő „társaságkötés”-nek a jelentőségét. A tanulmányok, olvasmányok mellett már itt belekóstolt a „könyvcsinálás” mesterségébe; előbb egy kis földrajzkönyvecskével, azután Bessenyei németül írt művének fordításával jelentkezett. Utóbbiért megkapta az általa már akkor nagyra tartott előd biztatását: „Ne szűnjön meg az Úr szívének hajlandóságai után menni”, ami nem csekély ösztönzés az ifjú diákember számára. Iskolásként jutott el először a császárvárosba, elbűvölték a bécsi képtárak kincsei.

Tanulmányai végeztével a görög és latin kultúra elemeinek ismeretében, a német és (kisebb mértékben) a francia nyelv birtokában, a könyvek és a művészetek iránti érdeklődéssel lépett az életbe. A kor szokása szerint a közpályára készülőnek a joggyakorlat következett. Majd Kassán Abaúj vármegye szolgálatába lépett, hamarosan megtapasztalta a nyelvpolitika mibenlétét. „1784. május 18-án kiadatott a parancs – írja –, hogy az országban a közdolgok német nyelven folyjanak, s főnótáriusom németül éppen nem tudott, így az egész teher rajtam fekvék, nekem kelle lefordítanom az érkezteket, hogy viceispánom megérthesse; nékem németül és deákul feltennem, ami ment. De én hozzá valék szokva a munkához, s az nekem öröm volt.”

Az ígéretes vármegyei karriert hagyta ott, hogy a tanügy területére térjen, s tíz vármegye iskolaügyével foglalkozzon: „nekem mindennél kedvesebb volt: minden vallásbeli honfiak nevelésére hathatni… az a kinevezés oly kedves, oly csalogató vala, hogy annál én kedvezőbbet álmodni sem tudtam.” Harmadik hivatali évének végén büszkén jelentette, hogy már 124 iskolája van, holott, amikor munkába állt csak 79 volt kerületében. A tartalmi-módszertani kérdéseket sem feledte: „a tanítókba a nevelés filozófiáját bővebb mértékben csepegtettem.” Ekkor érték azonban az első támadások is, mert II. József hívének mutatkozott, s szembe került a rendi ellenállás táborával. „Vádlának, s még a jók is – írja önéletrajzában –, hogy feledém kötelességemet a hazához, midőn azon nyelv tanulását sürgetém, mely elölni készüle a miénket… Nem értem vádlóimat, de nem hiszem, hogy annak nézhessenek, ki hideg volt valaha a nemzet nyelvéhez.”

Ezek a kassai évek hozzák meg kezdeményező szerepét a bontakozó irodalmi életben. „Íróink s olvasóink száma mind inkább szaporodék”, írja, s Péczeli, Dugonics, Horváth Ádám meg Barczafalvi Szabó Dávid munkásságát emeli ki. Maga is igen termékeny. Kiadja Gessner Idilljeit, a Bácsmegyei című adaptációt, Hamlet-fordítását, majd a Heliconi virágok című almanachot. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy önálló irodalmi folyóiratot indítson, mely bírálgassa a megjelent munkákat; „végyen fel esztétikai értékezéseket” legyen az írók „birkózó piaca”. A Magyar Museum, majd az Orpheus szerkesztése nagy tekintélyt szerez számára, levelezésbe kezd az írókkal. Erről az időszakról írja Németh László: „Ha az irodalom nemcsak egymás mellett föltűnő könyvek összessége, hanem inkább e könyvek közös élete, akkor Kazinczy előtt aligha lehet magyar irodalomról beszélni.” Majd azt is hozzáteszi, hogy amikor rabságba hurcolják: „az irodalmi élet tetszhalálba merül”. Amiért sokan – köztük Németh László is – némi ellenérzéssel tekintenek a „tekintélyes ifjú”-ra, azt Csetri Lajos így foglalta össze: „a magyarság eszményét annyira azonosította az európai magyarságéval, a klasszikus antikvitás példáján felnőtt európai kultúra és civilizáció részének fogva fel a magyarságot, hogy nyelvének és a benne is kifejeződő szellemi specifikumának megértésére volt eléggé érzéketlen.” Ezért szembe került a szervesebb fejlődés híveivel, Batsányival, Kármánnal.

A kassai évek alatt eléri őt a szabadkőművesek, valamint a jakobinusok mozgalma, s az utóbbinak kíméletlen elfojtása megtöri szépen induló pályáját. Kazinczy emberi nagysága, teherbíró képessége a rabság hat és fél esztendei szenvedései során mutatkozik meg igazán. Abban, ahogyan a megalázó helyzetet, a gyötrő magányt, az egészségét fenyegető nyomorúságot legyőzi. 1794 telén a budai volt ferences kolostorban láncra verve szenvedi el a kihallgatásokat. De vele vannak Regmecről magával vitt könyvei: Horatius, Vergilius, Livius, Wieland, Gessner, Sterne művei. Írószerei nincsenek, de gondolatban verseket költ, fordít. Május 8-án hirdetnek ítéletet: felségsértés, lázadás bűne miatt fej- és vagyonvesztésre ítélik, de június 1-jén közlik a királyi kegyelmet: tartassanak addig, míg megbánásuknak elégséges jeleit adják. Átkerül a budai Gárdaházba, ahol valamivel jobbak a körülmények, írószert is tarthat. Fordítja Hollmann: A természet oekonomiája című értekezését, Goethe, Wieland, Metastasio, Osszián műveit.

Októberben már a morvaországi Brünnben van; Spilberg várának kazamatájában, kétemeletnyi mélységben penészes sziklafalak közt tengődik jó két hónapig, súlyosan megbetegszik, teljesen legyengül. 1796 januárjában átviszik Kazinczyt az obrovici fenyítőházba, kedvezőbb körülmények közé kerül, tollat és tintát kap. Fordításokkal tölti ki idejét, Lessing, Goethe, Molière színműveit ülteti át magyarra, ki tudja küldeni lemásoltatás céljából több fordítását. De nincs mindig írószere, elfogy az óndarab, s öccsének innen írt utolsó levelét emiatt így rekeszti be: „Ezt a véremmel írom, és tűvel.” A tiroli Kufstein vára lett a fogság következő állomása, ahonnan egy év múltán viszik az államfoglyokat tovább Munkácsra, a rabság utolsó helyszínére. Itt Ossziánt fordít, az ajtó vasrozsdájával ír, míg tintához jut, s innen szabadul 2387 napi szenvedés után.

Szabadsága visszanyerésével azonban nem ért véget a próbatétel; helyzete mind egzisztenciájában, mind az irodalmi világban teljesen bizonytalan, s bár 1804-ben családot alapít, szabadulása után öt esztendőnek kell elmúlnia, míg önálló otthont teremthet magának. 1806. június 10-én beköltözik a félig kész széphalmi házba; 47 éves már, amikor megírja innen Kis Jánosnak: „Ott vagyok, édes barátom, ahol ifjúságom arany álmaiban reménylettem, hogy lenni fogok, és ahonnan magamat örökre kirekesztve gondoltam.” Képes volt azonban irodalmi műhelyt, központot teremteni e kis faluban. Újraépíti kapcsolatait írótársaival, levelek százait indítja Széphalomból az ország különböző pontjaira, s egy jó évtizeden át övé a vezéri szerep. Segített ebben a két közeli város: a megyeszékhely Sátoraljaújhely, valamint az iskolaváros Sárospatak közelsége. Így írt erről: „Újhelyben némely barátaim, életet adának magányomnak, s ha dolgozásimban elakadtam, a pataki kollégium bibliotékája (és tanárai) készek voltak könyveikkel, felvilágosításaikkal segélleni. Nékem, s régolta már, nem vala egyéb óhajtásom, mint hogy falusi lakos lehessek, függetlenül, szabadon, fény és gond nélkül, s elértem, amit óhajtottam.” S azt is megvallja: „Távol literárius barátimtól, leveleik örökös összefüggésben tartának velek, s a posta nekem rakással hozá a Kis, a Jobbaházi-Németh, a Révai, Virág, Dezsőffy, Pápay, Fabchich s a nagy Révai nagy tanítványa, Horvát István, Vitkovics és a még addig nem látott Szemere leveleit. Szebb élet, mint ezen esztendeim, senkinek nem juthat.” Valóban ő lesz újra az irodalmi világ legfőbb tekintélye. Innen szól hozzá a Debrecennel Csokonai ürügyén folytatott Árkádia-pörhöz, itt írja bírálatait, episztoláit és esztétikai epigrammáit, rendezi sajtó alá Zrínyi, Dayka, Báróczy, Kis János meg a maga műveit, itt válik a nyelvújítási harc vezéralakjává.

Ezekben az években is van Kazinczy munkálkodásának vitát kiváltó eleme. Továbbra is a fordítást tartja a nyelvfejlesztés fő eszközének. Így nyilatkozott: „Hetedfél esztendőm veszvén el az örök munkátlanságban, de nem kontemplációk nélkül, meggyőződém aziránt, hogy nyelvünket és literatúránkat mostani korában semmi nem gyarapíthatja inkább, mintha a régiség és a külföldi klasszikus íróit, kiknek érdemök közönségesen el van ismerve, minél nagyobb gonddal fordítgatjuk.” S hozzátette: „Addig gondolkodni mesterművek teremtése felől, míg a nyelv el nincs készülve, azaz míg az írók a szükséges teremtéseket s változtatásokat a nyelvben megteszik, az olvasók pedig a javallás által elfogadják, azt én mindig fonák igyekezetnek néztem.” Maga is igyekszik példát mutatni, 1814 és 16 között kilenc kötetben adja ki a francia, német, angol literatúra általa megkedvelt alkotóinak műveiből készült fordításait. Ekkor azonban már nem éri el a remélt hatást, az olvasóközönség meg az írótársak figyelme inkább az eredeti művek alkotása, olvasása felé fordul.

Pedig Kazinczy épp a nagy irodalmak kincseinek átültetésétől várta a magyar költői nyelv megújítását. „Rettegni az újtól, szokatlantól, idegentől éppen úgy hiba, mint mohón kapni… – állította, – Még egy nemzet sem vitte elő literatúráját anélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsenzett volna.” S ezen a ponton alakult ki újabb vitakérdés. A neológus Kazinczy szerint a nagy íróegyéniségnek joga van a nyelv önkényes fejlesztéséhez, s azt tartotta, hogy a magyar nyelv rendszere még nem szilárdult meg, szabad tehát latin, német mintára újítani. Ezzel azonban szembekerült a magyar szellem sajátos voltáról szóló felfogásokkal, az ortológusokkal, akik csak az organikus nyelvfejlődést fogadták el, a nyelvi revolúciót ellenezték. A vita azután Kazinczy tanulmányának ezzel a tételével zárult: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával.” (Hadd ajánljam figyelmükbe a magyar nyelvújítás itt látható kiállítását.) Kazinczy 1831-ben egyik episztolájában így értékelte a nyelvújításban vállalt szerepét: „Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk / A szép tusát s most béke boldogít.”

Nem hallgathatjuk el, hogy miközben Kazinczy irodalmunk és nyelvünk fejlesztésén munkálkodik, kínzó anyagi gondokkal kell megküzdenie. A kicsiny széphalmi birtok nem jövedelmezett eleget ahhoz, hogy hét gyermekének nevelése mellett a levelezéssel, könyvkiadással, könyvvásárlásokkal járó költségeit fedezni tudja. Az állam még utólag is nagy összeget követelt tőle a rabtartásért, hosszas perben állt felesége örökségéért, amelyhez haláláig nem jutottak hozzá. A zempléni levéltár rendezéséért járó napidíj nem sokat lendíthetett anyagi helyzetén. Unokaöccse, Kazinczy Gábor beszélte el Toldy Ferencnek, hogy „a levéltárban tartott ágyat, de mikor sok a dolga, három széken nyúlt el, hogy soká ne aludjék. Élelem egy pohár tej s egy db kenyér… Otthon sokszor csak abból étkeztek, mi a házi kertben volt… Tengerivel élt olykor, s ez volt minden… Történt, hogy fiát nem küldhette be Patakra (ahol tanult), mert csizmája nem volt!” Gazdálkodását nem kísérte szerencse, eladósodott, birtokai egy részét zálogba kellett adnia. E kínos háttér ismeretében értékelhetjük teljesítménye igazi jelentőségét.

Az 1810-es évek közepétől kezdve Kazinczy fokozatosan átadja vezéri szerepét. Fogsága utáni irodalomújítási programjának lényege ugyan korszerű, hiszen az európai irodalmakban mindenütt kölcsönös utánzás történik, s a nemzeti vonások helyét az európai jelleg foglalja el, azonban az ő klasszicizáló irodalmi eszménye – a nemzeti romantika terjedő szellemiségének hatására – veszít vonzásából. A Kisfaludy Károly körül Pesten irodalmi központot szervező fiatalok kerülnek az élvonalba. Alulmarad Kazinczy a szerzői jogokat érvényesítő úgynevezett iliászi-pörben, s meg kell tapasztalnia a tekintélyelvet elvető új nemzedék erejét a lexikoni vitában. Kazinczy azonban sohasem vált sértődötten visszavonuló remetévé (mint Bessenyei vagy Berzsenyi), megírja önéletrajzi műveit, bekapcsolódik a tudós társaság szervezésébe, ellátogat Pannonhalmára, Esztergomba, Vácra, hazafelé tartva végigutazza Nógrádot és Gömört, útjairól frissiben írásban is beszámol. Pályájának a Felföld népét pusztító kolerajárvány vetett véget, legyengült teste nem volt képes ellenállni a kórnak, 1831. augusztus 23-án örökre lehunyta szemét. Sírja azóta nemzeti zarándokhely.

Jelentőségét Kölcsey Ferenc, az életút hiteles tanúja így foglalta össze emlékbeszédében: „Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; lépcső, melyen egykorúi magasabbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.” A nemzet, a kultúra fejlődésében lépcsőfoknak lenni igazán nagy szerep. Illő tehát, hogy mi – „a szerencsésebb maradék”, a mai magyarok – tanuljunk példájából, őrizzük híven emlékezetét.