Az antropológiai nyelvészet előzményei az 1930-as évekre vezethetők vissza, majd az utóbbi három évtizedben már uralkodó irányzattá vált az Egyesült Államokban, míg magyarországi megjelenését az 1980-as évekre tehetjük. Sokféle értelmezése, megközelítése létezik, de ez az interdiszciplináris gyűjtőtudomány alapvetően a kulturális antropológia keretében helyezhető el, hiszen a nyelv része az emberek viselkedésének. Ennek megfelelően vizsgálódásának középpontjában az ember, a nyelv és a környezet kapcsolatrendszere, illetve kölcsönhatása áll. Hátteréül szolgál többek között a folklór, az etnológia, a szociológia, a szociolingvisztika, a pszicholingvisztika, a szemiotika, de legmarkánsabban a pragmatika – szempontjai azonban mindegyik említett tudományágnál tágabbak és rugalmasabbak, ezért a kommunikáció minden területén alkalmazhatók.

Szerteágazó az antropológiai nyelvészet kutatási területe is: többek között beletartozik a nyelvhasználat, a nyelvváltozatok, különösen a nem hatalmi helyzetben lévők, az alacsonyabb fejlettségi fokon álló közösségek gondolkodási formáinak elemzése, a kulturális hagyományok, minták és hiedelmek viszonyának tanulmányozása. Hatókörébe tartoznak a nyelvi univerzáliák és unikumok, valamint a nyelvi centrum és periféria kérdésköre. Előszeretettel vizsgálja a vallási, a foglalkozási vagy a rokonsági csoportok kommunikációját, a nyelvi konfliktusokat, a különböző nyelvi funkciók közösségi reprezentációját. Az informatikai társadalom másodlagos szóbeliségének és írásbeliségének jelenségeit is az antropológiai szemléletű kutatások tárták fel.

Az antropológiai nyelvészet lényegét, kutatási területét, illetve hazai gyakorlatát mutatja be sokoldalúan Balázs Géza és Takács Szilvia kötete. A háromszáz oldalas munka hét nagyobb fejezetből áll: a tudománytörténeti hátteret vázoló bevezetés után a nyelvek és kultúrák összefüggését, a nemzeti karaktert bemutató rész következik. Rövid, de lényeges a kutatás-módszertani tudnivalók áttekintése. Nagyobb terjedelmet kapott a magyar nyelv sajátosságainak, illetőleg a mindennapok nyelvi szokásainak kifejtése. Az utolsó két fejezet különleges nyelvi jelenségekre összpontosít, illetőleg az írott szövegek és a nem verbális kommunikáció legújabb, így még kevésbé feldolgozott műfajait veszi számba.

Nagy feladatra vállalkoztak a szerzők, amikor az antropológiai nyelvészet alaptörvényeit húsz tételben fogalmazták meg, közülük néhány – címszavas utalás formájában: a nyelvek egyenrangúsága, a nyelv hagyomány-központúsága, az összetartó nyelvfejlődés és a differenciálódás egysége, a különböző nyelvek kölcsönhatása, a nyelv egyszerűsödésének és bonyolultabbá válásának egysége, a nyelv mint a közösség identitástudatának kifejezője. Számos további alapelv ugyancsak minden nyelvre érvényes, így a szövegalkotás motivációjának hasonlósága, a nyelvhasználati szokások egyezései, a nyelvi relativizmus fogalma vagy például az alapvető cselekvési, viselkedési és kommunikációs formák azonossága az egyes nyelvekben. Ezek a tömören, lényegre törően megfogalmazott tételek bonyolult összefüggésekre mutatnak rá; bővebb kifejtésükkel a könyv további fejezeteiben találkozunk.

A nyelvek és kultúrák kapcsolatát vizsgálva többféle elméletet állít egymás mellé a könyv: a nyelvi relativizmust, a pozitivista és az univerzalisztikus felfogást, valamint a holisztikus szemléletet. Eltérő megközelítésmódjuk ellenére jól kiegészítik egymást, és a kiegyensúlyozott tudományos véleményalkotásban mindegyiknek megvan a maga szerepe. Az erősen nyelv- és kultúrafüggő lexikológiai és nyelvrendszerbeli kategóriaképzést a színnevek és a rokonságterminológia szemléletes példáinak összevető elemzésével érthetjük meg. A fejezet talán leglényegesebb része a kultúra globalizációjával együtt jelentkező nyelvi integráció fő attribútumát fejti ki: ma a világ a kevésnyelvűség felé halad. A gazdasági hatalom napjainkban egyet jelent a nyelvi hatalommal. Nemcsak az anyagi javak, hanem a nyelvek piacán is szabad kereskedelem folyik: a kis nyelvterületek beszélői hátrányba kerülnek a nagy nyelvekkel szemben (de szűkíthetjük immár egyetlen nagy nyelvre, az angolra), s így napjainkban ijesztően felgyorsult a honi kultúrák eróziója. A szövegek „egyenlőtlen cseréje” az egyébként is hatalmi helyzetben lévő nyelvek presztízsét növeli. A világ népességének mintegy fele beszéli anyanyelvként vagy második nyelvként a tíz legnagyobb világnyelvet, s a világ népességének több mint 95%-a alig 300 nyelvet beszél. A maradék több ezer nyelv mind olyan közösségek anyanyelve, melyek lélekszáma rohamosan fogy. Ezek az úgynevezett periférikus nyelvek nem az írásosság, hanem az emlékezet, a beszélgetések és a történetmondások eszközei. Száz éven belül a beszélt nyelvek száma valószínűleg megfeleződik, s ezzel párhuzamosan a hagyományos tudás, folklór elemei, illetőleg rítusok, irodalmi kincsek tűnnek el. A könyvben is nagy terjedelemben bemutatott hungaropesszimizmus ellenére a magyart nem sorolhatjuk a súlyosan veszélyeztetett nyelvek közé.

A nemzetközi szakirodalom áttekintése után – és annak fényében – érdekes kérdés, hogy mennyiben alkalmazható az antropológiai nyelvészet szemlélete és gyakorlata a magyar nyelvre. Jellemző sajátosságaink, itteni szóhasználattal az „unikumok” közül először azokkal találkozunk, amelyeket már korábban magyarosságnak tartottak, mint amilyen a mellérendelő szóösszetételek, ezen belül az ikerszók gyakorisága, a mellérendelő összetett mondatok elsődlegessége az alárendeléssel szemben, gazdag toldalékrendszerünk árnyaló szerepe, a toldalékhalmozás lehetősége, az igekötők egyedülálló volta. Szövegalkotásunkra jellemző a gazdag képiség, szóláskincsünk alkalmazása és a mai korhoz való igazítása. Fogalmazásmódunkban sokszor megjelenik a költőiség, az esztétizálás, valamint a zeneiség. Mindezek nem csupán a korábbi századok alkotásaiban és a népnyelvben lelhetők fel, hanem a bemutatott szemelvények bizonysága szerint a modern irodalomban is. Nagy teret szentel a kötet a frazeológiának. Szűkebb nyelvészeti értelmezése mellett sokkal tágabban kezelt folklorisztikai felosztásával is találkozunk, melyben a szólások, közmondások, szállóigék mellett ott sorakoznak a találós kérdések, ráolvasások, szitkozódások, falvédőszövegek, jelvényfeliratok és a politikai jelszavak. A mindennapok nyelvi szokásai címmel többek között a fatikus elemek, a névadás, valamint a magánéleti és a nyilvános diskurzusok nyelvi alakzatai (ezen belül a nyelvpolitika és a politikai diskurzus időszerű témái) kapnak helyet, míg a Különleges nyelvi jelenségek fejezetében a nyelvi játék, a humor, a szakrális és a profán szövegek antropológiája, illetőleg a nyelvi mágia kifejtése szerepel.

Az eddigiekhez hasonlóan sokszínű a kötet utolsó fejezete, amely először legújabb írásos formáinkat, műfajainkat veszi sorra, mint a falfirka (graffiti), a testszöveg (tetoválás), az SMS, sőt a még újabb SMS-fal mint elektronikus graffiti. A gazdag példatár, szemléltető szövegek, fényképek, rajzok azok számára is elképzelhetővé teszik az írásosság sajátos eszközeit, akik nem jártasak e területeken. Mint megtudjuk, a falfirkának tizenhat, a tetoválásnak kilenc szövegfajtája különíthető el. A nem verbális kommunikáció alcím a jelek és jelrendszerek, a jelnyelvek, valamint a gesztusnyelv sajátosságait foglalja össze, majd a fejezetet a multimediális kommunikátumok tipológiája zárja.

Hagyományos jelzővel élve „úttörő” szintézisnek nevezhetjük a kötetet, Balázs Géza korszerű szavával viszont „paradigmaszületés”-nek vagyunk tanúi: leginkább a szociolingvisztika és a pragmatika olvasztja magába az itt tárgyalt jelenségeket, de mindezek beletartoznak egy tágabban értelmezett kommunikációtan és az antropológiai nyelvészet hatókörébe is. Ennek a látásmódnak a kialakítását, formálását tarthatjuk a könyv legfőbb erényének, egyszersmind azt a nyitottságot, ahogy helyet ad a különféle irányzatok arányos és egyenrangú bemutatásának, nem tekintve feladatának a minősítést és az értékelést. Jól eligazít a hazai és a nemzetközi szakirodalomban: példásan nagy, több mint hétszáz tételből álló bibliográfiával dolgozik, az angol nyelvű idézetek alkalmazása pedig tovább növeli a szakmai hitelességet. E hiánypótló munka a Nyelvészeti antropológiai kutatások, valamint A magyar nyelv az informatika korában című OTKA-pályázatok keretében, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg szép kivitelben, kellő számú fénykép, ábra, táblázat, illetőleg további mellékletek felhasználásával.

A kötet megvásárolható az e-nyelv.hu könyvesboltjában.