Papp Andrea

Magyari Sára
  • Bók
    2020. 11. 5. 06:00

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

A magyar sportnyelv legújabb fejleményei, különös tekintettel a labdarúgás nyelvére

2009.09.29.2 hozzászólás

A sport fogalmi rendszere számottevő átalakuláson ment keresztül az utóbbi egy-két évtizedben. Ezzel párhuzamosan a sportnyelv használata a társadalom szinte valamennyi rétegére kiterjedt. Korunkban tucatszámra születnek és terjednek el világszerte új sportok. E tendencia alól természetesen hazánk sem kivétel

1. Bevezetés

A sport fogalmi rendszere számottevő átalakuláson ment keresztül az utóbbi egy-két évtizedben. Ezzel párhuzamosan a sportnyelv használata a társadalom szinte valamennyi rétegére kiterjedt.(Fóris-Bérces 2006: 399) Korunkban tucatszámra születnek és terjednek el világszerte új sportok. E tendencia alól természetesen hazánk sem kivétel.

Közel húsz év távlatából megkockáztatható, hogy a magyar rendszerváltás nemcsak történelmi fordulópont, hanem nagy valószínűség szerint nyelvtörténeti korszakhatár is (Minya 2003: 7). Mindezt több változás is jelzi, ezek közül azonban leglátványosabb a szókincs óriási mértékű átalakulása, többnyire bővülése.

Jelen tanulmányban a téma rendkívüli gazdagsága miatt csupán a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás nyelvének vizsgálatára vállalkoztam. Úgy gondolom, a futballnyelv 20. (és 21.) századi változásai jól szemléltetik a sportnyelv legújabb kori „modernizálódásának” folyamatát. A számítógépes nyelvészet segítségével manapság néhány óra alatt több tízezres korpuszt lehet összegyűjteni a világhálóról. Talán nem is érdemes teljes körű vizsgálatokról beszélni, hiszen a kutatás lehetőségei szinte végtelenek. Az alábbiakban ennek megfelelően kiragadott témakörök szerint haladva, néhány szemléltető példa révén próbálok rámutatni az általam érzékelt változásokra. A dolgozatnak külön aktualitást adnak a jövőre Dél-Afrikában megrendezésre kerülő labdarúgó-világbajnokság, valamint a magyar futball körül az utóbbi hónapokban tapasztalt biztató fejlemények (példának okáért a Debrecen bejutása a Bajnokok Ligája főtáblájára).[1]

 


[1] Ezúton szeretnék köszönetet mondani Balázs Gézának, akinek javaslatai és támogatása nélkül e tanulmány nem jelenhetett volna meg.

 

2. Divat és sztárkultusz

2.1. Sport és (nyelvi) divat

A labdarúgás népszerűsége tágabb értelemben a divat működési mechanizmusaival is értelmezhető. A divat vizsgálata egyszerre jelenti a pszichológia, a szociológia és a kommunikációtan szempontjainak érvényesítését. A divat alapvetően az utánzáson alapul, legyen az valamely magatartásminta, beszédmód vagy éppen öltözködési stílus átvétele. Általában felülről lefelé ható folyamat, amely végeredményben egyfajta kiegyenlítődéshez, homogenizációhoz vezet (Balázs 1999: 17). Nem egyszer bírálják is ezért a divatjelenségek tömeges térhódítását.

Ebben az értelemben a futball a 20. század egyik legnagyobb divatjelenségévé nőtte ki magát. Ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a labdarúgás szeretete rövid idő alatt a férfiakról alkotott alapvető sztereotípiák egyike lett. Mindenki maga előtt látja a munkából fáradtan hazaérkező családfőt, aki – kezében egy doboz sörrel – leül a televízió elé, hogy kikapcsolódásképpen megnézze kedvenc csapatának aktuális mérkőzését.

Azáltal, hogy az utóbbi pár évben ugrásszerűen megnőtt a tévés közvetítések száma, szinte minden napra jut egy-egy mérkőzés, nem beszélve a hétvégi futballdömpingről[2], ami sok ezer embert egész napra odaláncol a képernyő elé. A fogyasztói szokások megváltozása ugyanakkor negatív következményeket is rejthet magában. Korábban egy szombati magyar bajnoki sokak számára a hét fénypontjának számított. Napjainkban azonban a futballmérkőzés fokozatosan megszűnik „ünnep” lenni, a meccsnézés a hétköznapok részévé válik. Ez alól talán csak a legnagyobb rangadók és a világesemények (a világ- és Európa-bajnokságok) számítanak kivételnek. Másrészt a meccsre járás szokásai is megváltozhatnak. A magyar szurkolók egyre kevésbé veszik a fáradságot, hogy elutazzanak a stadionhoz, és borsos áron megváltsák a jegyeket, hiszen otthon sokkal kényelmesebb körülmények között követhetik figyelemmel az eseményeket, sőt többet is látnak a közvetítések technikai fejlődése miatt. Ennek ellenére a nagy futballnemzeteknél nem észlelhető ilyesfajta tendencia; az angol, spanyol vagy brazil meccseket továbbra is több tízezren izgulják végig a helyszínen.

A divat bizony gyakran nyelvi divatként jelentkezik, és a sportnyelv sem mentes a hatása alól. Minden kornak megvannak a maga divatszavai vagy divatos kifejezései, melyek eleinte sajátos jelentéstöbbletet hordoznak, túl gyakori használatuk azonban megfosztja őket stílusértéküktől. Éppen ezért a divatszavak problémája alapvetően nem nyelvhelyességi, hanem stilisztikai kérdés (Minya 2003: 28). Kemény Gábor a rendszerváltás hajnalán írt tanulmányában például ezek közé sorolja az elvállalja a lövést vagy a szépségdíjas akció szókapcsolatokat (Kemény 1989: 26). Mára ezek valóban hétköznapi, már-már közhelyes, elcsépelt fordulatokká váltak.

 


[2] A Sport TV szokta e hangzatos címen beharangozni műsorkínálatát.

 

2.2. Sztárkultusz

A sztárrá válás legfőbb feltétele magától értetődően az ismertség. Az ismertségre pedig napjainkban legkönnyebben a médiában való tartós jelenlét révén lehet szert tenni.[3] Példának okáért a Manchester United egykori jobbszélsőjét, David Beckhamet sokan a „marketingszempontból legpiacképesebb európai futballista”-ként tartják számon. Már a Real Madrid is több száz millió euró bevételt köszönhetett Beckhamnek, aki a mezeladásokból, szponzori és reklámszerződésekből befolyó jövedelmével a világ egyik legjobban kereső sportolója lett az utóbbi években. Ennek megfelelően a labdarúgó ma már az Egyesült Államokban, a Los Angeles Galaxy csapatában koptatja futballcipőit, ahol – szinte teljesítménytől függetlenül is – további dollármilliókkal gazdagodhat.[4]

Magyarországon a labdarúgás jelenlegi helyzete miatt a „sztár” megnevezés csak a külföldi futballistákat illeti meg, s csupán a legfanatikusabb szurkolók bálványozzák honi kedvenceiket. Ennek ellenére egyes játékosoknak – még a mai magyar futballban is! – szinte személyi kultusza van a drukkerek körében. Így volt ez annakidején Illés Bélával is, akit sokan a 90-es évek legjobb magyar labdarúgójának tartanak. Az MTK maroknyi szurkolótábora egy-egy Illés-gól után kórusban zengte: Illés Béla a legnagyobb király!

A nemzetközi változásokra magyar nyelvi példát a média világából is idézhetünk. Sokatmondó a korábbi Bravo Sport címének Sztár Sportra változtatása a kilencvenes évek végén. Egy internetes ismertető írja a következőket: „A Sztár Sport az igazi sportrajongók lapja, azoké, akik a sportban elsősorban a szépet, a jót, a példaképeket, a sztárokat keresik!”[5]

Az igazán nagy labdarúgók alkalmasint abban a megtiszteltetésben is részesülhetnek, hogy egy új futballterminus névadói lesznek. Példának okáért a tulajdonnévi összetételek számát gyarapította a Panenka-mozdulat kifejezés. A Panenka-legenda máig él a köztudatban, és időnként – múltidézés gyanánt – a magyar nyelvű közvetítésekben is találkozhatunk vele. Antonin Panenka elhíresült mozdulatáról van szó, amelyet az 1976-os belgrádi Európa-bajnokságon, az NSZK ellen vívott finálé mindent eldöntő tizenegyespárbajában mutatott be. A Nemzeti Sport újságírója az egyik 2002-es számban így emlékszik vissza az eseményre: „…a döntetlent követő tizenegyespárbaj végén hősünk olyan flegmán emelte a kapuba a labdát, ahogyan még tét nélküli grundmeccsen sem kockáztatja meg épeszű ember. Ő nemcsak megkockáztatta, de sikerrel végre is hajtotta, s lett így örök legenda és egy rúgásfajta névadója az idők végezetéig.” (Nemzeti Sport, 2002. jan. 10., 2.)

 


[3] Hemrik László: Sztárkultusz Elvistől a Big Brotherig (http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kda/0/11892/1)


[4] Lásd „A márka neve: Beckham” című írást a Hetek honlapján (http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=65262)


[5] http://www.budapestfoci.hu/nyeremenyjatek/dij-sztarsport.php

 

3. A szabályok és a szoros értelemben vett szaknyelv változásai

A szókincs területén érezhető gazdagodás sokszor annak köszönhető, hogy a labdarúgás világa is változott az idők során. Korábban például a magyar bajnokikon két pont járt a győztesnek, a hárompontos rendszert csak 1988-tól vezették be (F. Kovács 1992: 278). A partjelzők az utóbbi időben hivatalosan már asszisztensek, ezzel is jelezve szerepkörük bővülését (a játékvezető döntéseinek hatékonyabb segítése), mellettük pedig megjelent a negyedik vagy tartalék játékvezető, aki „hatékonyan segít a cserék jelzésében és lebonyolításában, az időmérésben, a rend felügyeletében és a jegyzőkönyv elkészítésében”, valamint szükség esetén (például ha az első számú bíró megsérül) a mérkőzést is le tudja vezetni (Lévai szerk. 2002: 43). Ez persze még korántsem jelenti azt, hogy partjelző szavunk azonnali halálra van ítélve: olykor a szakkommentátorok is „elszólják” magukat, és a korábbi megnevezést használják, a széles értelemben vett sportközönség pedig bizonyára még évekig ragaszkodni fog a jól bevált partjelzőhöz. A példa azért is tanulságos lehet, mert éppen e kifejezés története világít rá arra, hogy mennyire kockázatos jóslásokba bocsátkozni a nyelvhasználatra vonatkozóan. Partjelző szavunk ugyanis egyike azon magyarításoknak, amelyek a nevezetes sportnyelvújító mozgalomnak köszönhették létüket. Benkő Borbála – több évtized távlatából – kifejezetten megdicsérte a magyarított terminust. Ezzel szemben szellemi olimpiai bajnokunk, dr. Mező Ferenc annakidején még a következőket írta az újonnan alkotott szóról: „Az én szűkebb hazámban, Zalaországban a part a neve a víz partjának, de a kisebb emelkedésnek is. No de a labdarúgópályánál nincsen sem víz, sem emelkedés, nincsen part, ha pedig nincs part, akkor nincs partdobás sem. Addig is, amíg előkerül az igazi, maradjunk csak meg a bedobásnál. Ezek után szükségképpen megbukik a partjelző is és marad a régi határbíró.” Mező Ferenc előrejelzése tévesnek bizonyult: a partjelző bizony leváltotta a határbírót, amelyre ma már nemigen emlékszik senki. Vajon így lesz a partjelzőasszisztens szópár esetében is? Vagy mindkét alak használatban marad egymás szinonimájaként? Ezekre a kérdésekre majd csak pár évtized múltán kaphatunk biztos válaszokat.[6]

Szintén a szabályváltoztatásoknak köszönhető az arany- és ezüstgól fogalmának átmeneti bevezetése az ezredforduló környékén. (Az aranygólszabály szerint a 2×15 perces hosszabbításban esett gól azonnal eldöntötte a találkozót, az ezüstgól viszont azt jelentette, hogy a mérkőzésnek akkor van vége, ha a ráadás adott félideje után is változatlan az eredmény.) A köznévi összetételek közé sorolhatjuk a közvetítések során nemrég megjelent ivásidő, ivószünet, vízszünet szavainkat. Természetesen a játékosok már korábban is kimentek időnként az oldalvonalhoz, hogy felfrissítsék magukat, ám az utóbbi évek időjárás-változásai miatt a szokatlanul nagy nyári hőségben a játékvezetők számára hivatalosan is lehetővé tették a félidőnkénti egy-másfél perces megszakításokat, elkerülendő ezzel az esetleges rosszullétet. A szorosabban vett szaknyelv részének tekinthető a passzsáv terminus, amely a területvédekezés taktikájának egyik eleme, ugyanis az adott passzsávot védve, esetleg a területet szűkítve meg lehet akadályozni az ellenfél átadásait. A védekező csapat fontos taktikai eleme a lescsapda felállítása. A lesszabály a modern kori futball egyik legneuralgikusabb pontja, hiszen borzasztóan nehéz szabad szemmel, első látásra megállapítani, hogy az illető játékos lesen tartózkodott-e az átadás pillanatában, vagyis közelebb volt-e a kapuhoz, mint az utolsó védőjátékos. Ráadásul a játékvezetőnek néhány másodperc leforgása alatt még azt is mérlegelnie kell, hogy aktív vagy passzív (tétlen) lesről van-e szó, utóbbi esetben ugyanis tovább kell engednie a támadást. Fülöp László például a 2007. november 4-ei Juventus–Inter szuperrangadón tette a következő megállapításokat: „jól működött a Juventus lescsapdája”; „ezúttal a lescsapda becsődölt”. Az utóbbi kifejezés arra utalt, hogy sikertelen volt a lesre állítás, és a bíró nem fújta le a támadást. A fent említett nehézségek miatt a televíziós visszajátszást látva gyakran kiderül, hogy rossz bírói döntés született, amit azonban utólag már nem lehet megmásítani. Éppen ezért az utóbbi egy-két évben egyre többször felmerül az úgynevezett videobíró bevezetése, amely lehetővé tenné, hogy a játékvezető videofelvétel alapján döntsön a kétes szituációkban. Ezt a szabályt egyébként a jégkorongban már bevezették, és a nagyobb tenisztornákon is alkalmazzák challenge vagy – ötletes magyarításnak köszönhetően – sólyomszem néven. Ezúttal természetesen nem feladatom a szakmai kérdésben való állásfoglalás, pusztán az új összetétel megszületésének körülményeire hívom fel a figyelmet.

A leleményes edzők igyekeznek sajátos felállást, taktikát kidolgozni csapatuk számára. A Carlo Ancelotti vezényelte AC Milan esetében például az utóbbi években jól bevált a hírhedt rombusz- vagy karácsonyfa-alakzat, amely a játékosok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésére utal. A taktikai eszköztár eleme a pressing, az ellenfélre történő nyomásgyakorlás is. Az angol eredetű szó továbbképzésével alkották a ’nyomást gyakorol, beszorítja ellenfelét a kapuja elé’ jelentésű pressingel (presszingel?) igét.[7] A kifejezéseket kezdetben valószínűleg csak szakmai berkekben használták, de ma már a szurkolói nyelvhasználatban is kimutatható. A technikai személyzet (edző, gyúró, orvos stb.) és a cserejátékosok részére kijelölt helyet nevezik újabban technikai zónának, amelynek kijelölt határait a mérkőzés hevében önmagukról elfeledkező trénerek sem léphetik át.

Megítélésem szerint már a jövevényszavak között kell számon tartanunk a latin eredetű (de minden bizonnyal az angolból átvett) rotációt, amely ’körforgás, tengely körüli forgás’ jelentésben került át nyelvünkbe (lásd például a nyomdászatban használatos rotációs gépet). A labdarúgás nyelvében azonban a rotációs rendszer alatt azt az edzői módszert értik, amely nem alap- és kiegészítő emberekre osztja a csapatot, hanem a játékosok folyamatos forgatására, cserélésére helyezi a hangsúlyt.

 


[6] Mező Ferencnek más szavak esetében sem volt szerencséje, ami a jóslatokat illeti. Többek közt elmarasztalta a rekord helyett javasolt csúcsot, a corner helyettesítésére kitalált szögletrúgást pedig „mértani képtelenség”-nek nevezte, és csak a sarokrúgást fogadta el. (Ma már tudjuk, hogy mindkettő továbbélt, bár a szögletrúgás lett az általánosan elterjedt megnevezés, míg a sarokrúgás megmaradt inkább választékosabb szinonimának. Az előbbi sikerét bizonyítja az is, hogy legtöbbször jelentéstapadás révén pusztán szöglet alakban használatos, bármekkora képtelenség. De hát tudjuk, a nyelvhasználók ízlését nem mindig a logika irányítja.) (http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/sport/nyelv.html)


[7] A helyesírási bizonytalanság jól mutatja a jövevényszóvá válás folyamatát.

4. Intézményi változások

Az intézményhálózat utóbbi évtizedekben tapasztalható nagymértékű kibővülése a laikus számára néha már megnehezíti az eligazodást a futball világában. A napi híradásokból tudhatjuk: nem mindegy, hogy Magyar Labdarúgó Szövetségről (MLSZ) vagy Magyar Labdarúgó Ligáról (MLL) beszélünk, két külön szervezetről lévén szó. Napjainkban több országban is elterjedt a gyakorlat, hogy a leghíresebb klubok külön tévécsatornát működtetnek; így jött létre Angliában az Arsenal TV vagy a Chelsea TV, amelyektől néhány műsort, közvetítést a hazai sportcsatornák is átvesznek. De magyar példaként említhetjük a kérészéletű Fradi TV-t, amely gazdasági erőforrásait tekintve nyilván nem vetekedhetett nyugati társaival. A Fradi TV kezdettől fogva (2002 februárjától) jobbára arra szorítkozott, hogy hétköznaponként egy-egy órában beszámoljon a zöld-fehérekkel kapcsolatos legfrissebb információkról (Nemzeti Sport, 2002. febr. 27., 5.).

A profizmus fokozatos térhódítása nemcsak a játékosokra, hanem az edzőkre, játékvezetőkre, szakemberekre is kihatott. Az első osztályú csapatok trénerei számára például nemrég hazánkban is kötelezővé tették egyfajta bizonyítvány, a pro licence megszerzését. Erre utalt a műsorvezetőként és edzőként egyaránt ismert Urbányi István egyik 2002-es nyilatkozata is: „Maradok a futballnál, és mivel a labdarúgás fontos eleme az edzősködés, szeretném megszerezni a pro-licencet.” (Nemzeti Sport, 2002. febr. 11., 2.) Az idézet mindjárt arra is tanulságul szolgál, hogy mennyi helyesírási és nyelvhasználati kérdést vethet fel egy-egy idegen elem megjelenése a magyar (sport)nyelvben. (Jelen esetben a kötőjeles vagy kötőjel nélküli írásmód, illetve a toldalékolás kérdése merül fel.)

A játékvezetőkre is komoly felelősség hárul a mérkőzéseken, nem is beszélve arról, hogy nekik is megfelelő kondícióban kell lenniük, hogy felvegyék a meccsek iramát. Éppen ezért vezették be az országos labdarúgó-játékvezetői keretek edzőtáborait, ahol sor kerül a fizikai felmérésre, illetve a szabályelméleti kérdőív kitöltésére (mintha egy jogosítvány megújításáról lenne szó). A legjobb bírók pedig FIFA-játékvezetőkké is válhatnak, és ezáltal részt vehetnek a különböző európai kupasorozatokban vagy akár a világbajnokságon is.[8]

A magyar labdarúgás vesszőfutása az utóbbi két évtizedben sokakat elgondolkodtatott, és a bajok forrásának keresésére sarkallt. A legtöbben az utánpótlásképzésben látják a fejlődés kulcsát, és a nyugati példákra hivatkozva Magyarországon is korszerű képzési programokat kezdeményeznek. Ezek közé tartozott a 2001-ben kidolgozott Bozsik-program, teljes nevén a Bozsik József Nemzeti Labdarúgó Utánpótlásnevelési Program (Nemzeti Sport 2002, febr. 15., 7.). Újabban pedig a több száz korszerű pálya felépítését megcélzó Ollé-programról lehet hallani, amelyet Scheer Sándor, az MLSZ elnökségi tagja indított útjára.

Mindazonáltal nemcsak az újonnan létrejövő intézmények és sportesemények hatottak a nyelvhasználatra; a már meglévő külföldi vagy nemzetközi szervezetek is egyre inkább bekerültek a köztudatba. Aki például figyelemmel követi az első osztályú német labdarúgást, vagyis a Bundesliga küzdelmeit, az bizonyára jól tudja, hogy mit takar a DFB mozaikszó (Deutscher Fussbal-Bund, vagyis a német labdarúgó-szövetség neve).

 


[8] A kilencvenes években Puhl Sándor képviselte hazánkat a futballvilágban, akit négyszer is megválasztottak az év legjobb játékvezetőjének. Jelenleg pedig Kassai Viktor a magyar játékvezetés legnagyobb reménysége, aki előre tartalék játékvezetőként részt vett az idei Európa-bajnokságon, a pekingi olimpián pedig az a megtiszteltetés érte, hogy ő vezethette az Argentína – Nigéria döntőt.

 

5. Üzlet és futball

„A labdarúgás üzlet” – manapság gyakran halljuk, és szinte már közhelynek érezzük e mondatot. Azt viszont már legtöbben bizonyára túlzásnak tartanák, ha azt mondanánk: „a labdarúgás nyelve üzleti nyelv”. Pedig ha jobban megfigyeljük, számtalan átfedést találunk a két szaknyelv között.

Ki gondolta volna, hogy 1948-ban már a hírhedt Gerő Ernő is úgy vélekedett, hogy „labdarúgósportunkban a pénz túlságosan nagy szerepet játszik” (Malonyai-Nagy 1994: 78). A 21. század elején már különösebben nem lepődünk meg, ha a Nemzeti Sport hasábjain pénzügyi manőverekről, lelépési díjakról és fizetési struktúráról olvasunk. Mára már elkerülhetetlenné vált, hogy a sporttal foglalkozó szakemberek és érdeklődők megismerkedjenek a legfontosabb gazdasági terminusokkal. A labdarúgásban a legnagyobb sztárok esetében gyakran hallani csillagászati pénzkifizetésekről vagy külföldi álomszerződésekről.

Gál László, a Fehérvár FC labdarúgóklub ügyvezető igazgatójának 2006. decemberi nyilatkozatából kiolvashatjuk a sportvezetők körében uralkodó gazdasági szemléletet, miszerint: „A cél tanult, több nyelvet beszélő, piacképes labdarúgók kinevelése” (saját kiemelés). Hogy mit értsünk piacképes labdarúgó alatt? Ugyanazt, amit a terminus eredeti kereskedelmi kontextusban jelöl, vagyis ahogy Gál László fogalmaz: „(…) üzletileg értékesíthető játékosokat szeretnénk kiképezni”.[9]

A sportág elüzletiesedését fejezi ki az a közhely is, miszerint a vesztésre álló csapat futballistái futhatnak a pénzük után. Az igazi klasszisok megérik a pénzüket, a rosszul teljesítő játékosokon viszont túladnak a klub vezetői. A labdarúgók „adás-vétele” játékos-ügynökök segítségével történik, e tevékenység szabályozására született meg hazánkban is a Játékos-ügynök Licence Bizottság.

Időnként már túlzottnak is érzem ezt a mindenre kiterjedő üzleti gondolkodást. Amikor például a kommentátor arról számolt be, hogy az adott csapat hány gólt inkasszált hazai pályán, a ’pénzt beszed’ jelentésű gazdasági terminust alkalmazta a ’gólt kap’ értelemben. Lehet, hogy a riporter ezáltal szakszerűbbnek akart tűnni, de én ez esetben feleslegesnek és kissé mulatságosnak tartom a névátvitelt.

Kiss Gábor és Pusztai Ferenc gyűjtéséből származnak a következő összetételek: futballbiztos / labdarúgóbiztos (’a futballátalakítási bizottság vezetője’), sportbiztosítás, sportszféra, sportszolgáltatás, sportügylet (Kiss-Pusztai 1999). E példák is azt bizonyítják, hogy az elmúlt évek gazdasági változásai nemcsak a hazai sportéletre, hanem a sport nyelvére is rányomták bélyegüket. Hiába, a futball-piacgazdaság korában élünk.

 

6. Sportmédia a 21. század elején

6.1. Műfaji sajátosságok

A média egyre fokozódó társadalmi szerepe tagadhatatlan, ennélfogva magától adódik, hogy külön is foglalkoznunk kell a „negyedik hatalmi ág” sportnyelvre gyakorolt hatásával. Az utóbbi években rohamosan megnőtt a sportközvetítések száma. Ezt jelzi a magyar nyelvű televíziós sportcsatornák (Sport 1, Sport 2, Sport Klub, Sport Klub +, Eurosport, Eurosport 2) megjelenése és hallatlan népszerűsége. Így véleményem szerint a kommentátorok és szakértők jóvoltából a sportnyelv korábban nem tapasztalt ütemben terjed a sportszerető publikum körében. Egyetértek Benkő Borbála Katalin megállapításával, miszerint a média jelenléte a sportszókincs egységesülésének irányában hat (Benkő 2003: 55).

A sportnyelv jellemző vonásai és változásai eltérő módon érvényesülnek attól függően, hogy milyen sajtó-, rádiós, televíziós vagy internetes műfajokat vizsgálunk. Elsőként az újságírás nyelvét vesszük szemügyre a vizsgált szempontból. Fábián Pál a sportújságírásban három stílusnemet különböztetett meg, ezt a felosztást aztán Bánhidi Zoltán kiterjesztette a teljes sportirodalomra. Ezek szerint léteznek: 1. szoros értelemben vett szakszövegek; 2. tudósítások, beszámolók, közlemények; 3. érdeklődést keltő, népszerűsítő és szórakoztató írások. Az egyes írásfajtákra a stíluseszközök más-más felhasználási aránya és stilisztikai szerepe jellemző (Bánhidi 1971: 178).

Az elektronikus média kapcsán alapvetően három terület jöhet szóba: a rádió, a televízió, illetve az internet világa. Ezzel párhuzamosan érdemes különbséget tenni az élő adások (többnyire közvetítések) és az előre szerkesztett műsorok (beharangozók, összefoglalók, riportok stb.) között.

Az élő műsorokon belül is külön jellemezhetjük a rádiós és televíziós közvetítéseket. A rádiós körkapcsolások során megfigyelhetjük, hogy felértékelődik a rögtönzések szerepe. Érezhetően nagyobb a beszédsebesség, ezáltal a hibalehetőségek száma is megnő (például megakadás-jelenségek, szabálytalan hangsúlyozás). A rádiós – az újságíróhoz hasonlóan – arra törekszik, hogy mindenki számára láttassa az eseményeket; ebből a szempontból sokkal nehezebb a feladata, mint tévés kollégájának, hiszen szavaival kell pótolnia a képi információkat is.

Ezzel szemben egy televíziós közvetítés során a kép önmagában is sok mindent elmond, a riporter csak egyfajta idegenvezetőként szolgál a néző számára. Éppen ebből adódóan felértékelődnek a különböző módszertani, stilisztikai szempontok; nem könnyű eldönteni, hogy adott helyzetben melyek a feltétlenül szükséges információk, és melyeket lehet elhagyni anélkül, hogy a megértést nehezítenék (Kemény 1989: 25). Nem véletlen, hogy a kommentátor személyétől függően más-más szempontok válnak hangsúlyossá a közvetítések során. Ma már a riporterek többségétől szinte elvárjuk, hogy a mérkőzés „üresjárataiban” különféle adalékokkal szolgáljon a játékosok, edzők addigi pályafutására vagy éppen magánéletére vonatkozóan, holott ez tulajdonképpen lényegtelen a sportesemény szempontjából. Mindez fokozottan érvényesül a labdarúgás esetében, hiszen – ellentétben más labdajátékokkal, ahol szinte percenként potyognak a gólok – itt viszonylag kevés jelentős esemény történik a kilencven perc alatt, így a közvetítőnek van ideje „elmélkedni”. Az sem érdektelen, hogy az illető kommentátor rendelkezik-e megfelelő humorérzékkel ahhoz, hogy elmés megjegyzéseivel időnként elszórakoztassa az unatkozó nézőt. Ne feledjük, hogy a sport is a szórakoztatóipar része, ebben az értelemben a sportesemények közvetítői egyfajta szolgáltatást végeznek.[10]

A fentiekben jellemzett élő közvetítésekkel összehasonlítva egy előre megszerkesztett műsorra sokkal inkább jellemző a tagoltság, rendezettség és a bonyolultabb szerkesztés. Ennek keretében gyakran hangzanak el értékelő megállapítások, összegzések. A lassabb beszédtempó lehetővé teszi, hogy a beszélő jobban ügyeljen a szünetek megtartására és a gondosabb hangsúlyozásra.

A rádió és televízió melletti harmadik elektronikus médium, az internet sok tekintetben „öszvér” műfajokat szült az utóbbi években.[11] A mérkőzéssel párhuzamosan szerkesztett on-line közvetítések, a rohamtempóban megírt rövidhírek egyaránt magukon viselik az írás- és szóbeliség bélyegét. Nagyrészt a klasszikus publicisztikai műfajokat imitálják, azonban teszik mindezt kevesebb nyelvi tudatossággal. A Nemzeti Sport honlapján is gyakran találni nyelvi hibákat (elgépelés, ismétlések stb.), amelyek érezhetően a felgyorsult hírközlés eredményei. Az igényes megfogalmazás másodlagos tényezővé vált a nagy mennyiségű információ mielőbbi célba juttatásához képest. Az internetes fórumok szövegei pedig végképp az élőbeszéd felé közelítenek.

Sokat vitatott kérdés a kiejtés problémája, amely elsősorban az idegen nevek esetében merül fel, márpedig a nemzetközi sportéletben – és így a labdarúgásban is – minden nemzet fiaival és leányaival találkozhatunk. Ezekben az esetekben a sportriporterek kiejtése két szélsőség között mozog: egyesek az idegen neveket hasonítják saját anyanyelvi szabályaikhoz, mások ellenben kínosan ügyelnek a pontos, idegen ejtésmódra (Kemény 1989: 20-21). Az előbbi gyakorlat mindenekelőtt az angolszászoknál figyelhető meg, a második magatartástípus pedig főként a kisebb népek sportriportereire jellemző. Egyetérthetünk Kemény Gábor megállapításával, miszerint:: „a nagyobb európai kultúrnyelvek főbb kiejtési szabályainak ismeretét elvárjuk a televízió főfoglalkozású munkatársaitól” (Kemény 1989: 21).

Az utóbbi években azt tapasztalom, hogy a sportközvetítések számának ugrásszerű növekedésével párhuzamosan egyre inkább felmerült az igény, hogy a kommentátorok és újságírók egy-egy nemzet sportéletére szakosodjanak. A Sport TV-ben például a spanyol labdarúgó-mérkőzéseket szinte kizárólag spanyolul értő szakmabeliek kommentálják (Farkas Norbert, Horváth Ferenc). Napjainkban tehát a sportmédia világában dolgozóktól is egyre inkább megkövetelik a hozzáértést. Ahogy Hajdú B. István fogalmaz egy vele készült interjúban: „…a nézők felkészültebbek lettek. Többen beszélnek idegen nyelveket, sok európai ország tévécsatornáit tudják otthon fogni, és az interneten is rengeteg információhoz hozzájuthatnak.”[12] Ennek következtében az újságírókkal és kommentátorokkal szembeni igények is fokozatosan megnőttek. Ezzel együtt sem várhatjuk egy riportertől, hogy az általa közvetített sportágban komoly sportolói múlttal rendelkezzen. Éppen ezért gyakran hívnak meg a közvetítőállásba vagy a stúdióba egy-két szakkommentátort, akik annakidején maguk is űzték az adott sportágat, vagy elismert edzőként tevékenykednek. Az ő feladatuk, hogy kiegészítsék a kommentátor hozzászólásait, „szakmai” észrevételeikkel, olykor számítógépes elemzéseikkel emeljék a közvetítés színvonalát. Persze ez a feladat veszélyeket is hordoz magában, hiszen amennyiben az illető nem tudja kellőképpen bizonyítani szakértelmét, könnyen nevetségessé válhat a nézők szemében. Ahogyan Urbányi István fogalmaz a vele készült interjúban: „Ezzel a szóval azonban vigyázzunk: Knézy Jenő szokta mondani, hogy a szakkommentátor Pelénél, Beckenbauernél és Platininál kezdődik.” (Nemzeti Sport 2002. febr. 11., 2.)

 

6.2. A sportújságírók és sportriporterek stílusa

A legtöbb szaknyelv esetében az esetleges változásokat nagymértékben befolyásolja az adott szakma legjelesebb, legtöbbet megnyilatkozó képviselőinek nyelvhasználata. Érzésem szerint ugyanígy van ezzel a sportnyelv is: az új fordulatok, szakkifejezések meghonosításához döntő mértékben járul hozzá a média, jelen esetben az újságírók, riporterek és kommentátorok egyre szélesedő tábora. Természetesen nem feledkezhetünk meg magukról a sportolókról és sportvezetőkről sem, azonban ne feledjük, hogy az ő újításaik is – közvetve vagy közvetlenül – a különböző médiumok révén terjedhetnek el a nyilvánosság körében.

Éppen ezért nem elhanyagolható tényező a legismertebb sportírók és riporterek egyéni stílusa, illetve annak a szaknyelvre gyakorolt hatása. Példának okáért közismert, hogy Knézy Jenő annakidején levédette a közvetítések elején elhangzó, szállóigévé vált köszöntését („Jó napot, jó szurkolást!”). Minden bizonnyal ő is érzékelte, hogy a publikum előtt akkor számíthat igazán nagy népszerűségre, ha minél több egyedítő elemet, netalán nyelvi újdonságot tud belecsempészni megszólalásaiba. Ehhez hasonló megfontolás vezetheti Kaplár F. Józsefet is, amikor egy-egy közvetítés végén szinte mindig ugyanazokkal a szavakkal búcsúzik el a nézőktől: „Köszönöm, hogy ezúttal is a Sport TV-t választották!”

Az egyéni stílus szerepe még hangsúlyosabbá válik napjainkban, amikor a sportrajongók naponta akár több órányi közvetítést is figyelemmel kísérhetnek egy adott sportágból. Ezáltal könnyen sablonossá válhat a kommentár, hiszen folyamatosan ismétlődnek a megszokott klisék, begyakorolt nyelvi fordulatok. Nem csoda, ha egy idő után észrevesszük, hogy az egyik csapat mindig meddő mezőnyfölényben játszik, a csatárok minduntalan kihagyják az ordító ziccereket, a vesztésre álló gárda pedig futhat az eredmény után. Sokszor hallottuk már az utóbbi években az optimista hangokat: Végre elindult valami a magyar fociban! (A tényleges eredményekről most inkább ne beszéljünk…) Ahogy Mélyi József fogalmaz: „Minden nemzet, amely a labdarúgás fikcióját némiképp komolyan veszi, rendelkezik saját futballközhely-szótárral. E szótár szavai, kifejezései leggyorsabban a tömegmédián át terjednek; melegágyuk az összefoglaló vagy a körkapcsolás, a kilencvenes évektől pedig a számítógépes futballjátékok előbbiekre épülő kísérőszövege.”

A riporterek is gyakran érzik, hogy bizonyos, egykor sokatmondó kifejezések kiüresedtek, elcsépeltté váltak. Bár ezeket sokszor még nem tudják (vagy nem akarják) elkerülni, de a fokozódó nyelvi tudatosságot jelzi, hogy – mintegy mentegetőzésképpen – felhívják a figyelmet a megállapítás sztereotip jellegére. Például nem egyszer halljuk a televízióban: ordító közhely, de igaz; tudom, hogy közhely, de…; ahogy mondani szokás: …; stb. A kommentátorok feladata tehát nem kevesebb, mint hogy új színt, változatosságot vigyenek a közvetítések nyelvi szürkeségébe, akár egyéni lelemények útján is.

 

7. Sportnyelvi humor

A sportnyelv – és ezen belül természetesen a labdarúgás nyelve is – mai napig a nyelvi humor egyik kiapadhatatlan forrása. Olykor például adódik a lehetőség a sportolók nevével való játékra, bár ez olykor sértődésekhez is vezethet. Az egykori világklasszis argentin labdarúgó, Diego Maradona az évek alatt felszedett néhány kiló fölösleget, így érdemelhette ki egyik riporterünktől a Dundiego nevet. Elsősorban a költészetben kedvelt alakzat az alliteráció, de egy újságcikk élén sem fest rosszul: „Gyenge prágai paródia” – minősíti a cím a Sparta Praha hazai pályán nyújtott teljesítményét a Panathinaikosz ellen 2-0-ra elvesztett BL-mérkőzésen (Nemzeti Sport, 2002. febr. 21., 4.).

A humoros hatás sokszor a poliszém vagy homonim szavak jelentéseinek ütköztetésének, a jelentésszintek együttes mozgósításának köszönhető. Egy olasz-portugál válogatott mérkőzés összefoglalóján hangzott el a következő kijelentés: „Donadoni (a korábbi olasz szövetségi kapitány – B. D.) fázott, úgyhogy a félidőben felvette a nagykabátot. De úgy tűnik, a zakót Portugália kapja ezen a meccsen.” A kommentátor arra utalt, hogy ezúttal a luzitánok sima vereséget szenvedtek az olaszoktól. Egy 2006. októberi Charlton–Fulham meccsre vonatkozóan hangzott el az alábbi kijelentés: Egy órája játszanak a csapatok … leginkább az idegeinkkel, mert nem jó a meccs.

Gyakran halljuk azt a már-már közhelyszámba menő megállapítást, hogy egyik csapat oktatja a másikat. Ezt a klisét azonban oly módon is fel lehet frissíteni, ahogy azt egy MTK–Vasas Ligakupa-meccs kapcsán olvastam: „a mérkőzés az utolsó negyedóra kivételével tanár – diák hangulatban zajlott”.[5] Szintén egy magyar labdarúgómeccsen jegyezte meg Petur András a következőket: „Ez sem volt egy szép esés. Nem mintha ez esztétikai kérdés volna…”

Gyakori a leleményes szóképek (metaforák, hasonlatok) alkalmazása is. A védekezésre beállt csapat – egy sportkommentátor találó megfogalmazása szerint – őrzi a döntetlent, mint ősember a tábortüzet.

 

8. A labdarúgás „rokonai”

Manapság egyre több figyelmet kapnak a labdarúgás újonnan önállósuló szakágai. A futsal, vagyis a kispályás labdarúgás mellett olyan sportokat említhetünk itt, mit a lábtenisz vagy népszerű nevén lábtengó, a lábtoll-labdázás vagy éppen a strandröplabda. (Az amerikai futballról nem is beszélve, amely inkább csak nevében köthető a labdarúgáshoz.) Ezen szakágak esetében különösen jól érzékelhető a saját nemzetközi és magyar szaknyelv kialakításának fokozódó igénye, és számunkra is igencsak tanulságosak lehetnek az erre irányuló kísérletek. De ez már egy másik dolgozat témája lehetne…[13]

 

9. Összegzés

A hagyományosnak mondható nyelvfilozófia szerint nyelvi újdonságok, neologizmusok ott keletkeznek, ahol az emberi értelem megnevezési hiánnyal, jelhiánnyal találja szembe magát (Minya 2003: 27). Vagyis a nyelvi változások alapvető okai a valóság változásai. (Az már más kérdés, hogy sokak szerint a valóságnak a nyelv szab határokat.) E logika szerint azok a változások tekinthetőek tartósnak, melyek adott körülmények között szükségszerűen mentek végbe. Az utókor számára nyilván ezek a meghatározóak. Az általam hozott példák között ellenben olyanok is akadnak, amelyek nagy valószínűség szerint egyszeri, alkalmi neologizmusok (hapax legomenon), egyéni szóalkotások vagy pusztán átmeneti megoldások. Hogy a felsorolt és elemzett jelenségeknek mi lesz a sorsa, azt majd a mindenkori nyelvhasználók döntik el. De bajos is lenne, ha e kérdésre válaszolni tudnánk, hiszen akkor mi kutatnivaló maradna a jövendő nyelvész nemzedékeknek?

 


[9] http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=114198


[10] Kemény Gábor ezt már 1989-ben megfogalmazta: „A cél nyilvánvaló: megragadni a figyelmet és rokonszenvet kelteni, elsősorban a téma, a közvetített sportesemény, de egy kicsit saját maga iránt is. Ennek érdekében többféle irányban is eltérhet a riporter a semleges, színezetlen közlés stílusától. De valamilyen irányban el kell térnie, mert különben azonosítatlan marad, és unalmat kelt, mint valami hivatalos közlemény.” (Kemény 1989: 26)


[11] Az internet elemzése is külön dolgozatok témája lehetne. E helyen csak néhány jellemző vonást emelek ki.


[12]Karácsony Zoltán beszélgetése Hajdú B. István sportriporterrel (http://www.jobpilot.hu/content/journal/kozeppont/hajdub.html?Jobs_Session=b9fcc8ff79208e9352cdd6ea3dd77bed&)


[13] www.nemzetisport.hu, 2007. dec. 5.


[14] Érdekességképpen azért lássunk pár példát a lábtoll-labda jellegzetes szakkifejezései közül: adogatótér, állásrend, free style (’szabad stílus’), korlátozó vonalak, lift (’emelés’), overhead kick (’fej feletti rúgás’), papagájlabda, sole kick (’talpalás’) stb.

 

 

SZAKIRODALOM

BALÁZS Géza 1999. A magyar nyelvművelés állapota. Tudománypolitikai áttekintés, javaslatok. Magyar Nyelvőr 9-27.

BÁNHIDI Zoltán 1971. A magyar sportnyelv története és jelene. Sportnyelvtörténeti szótárral. Akadémiai Kiadó, Budapest.

BENKŐ Borbála Katalin 2003. A futballnyelv az interneten. In: BALÁZS Géza – GRÉTSY László szerk., Sportnyelvünk a 21. század elején. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 55-66.

F. KOVÁCS Ferenc 1992. A labdarúgás és a labdarúgó-tudósítások nyelvéről. Magyar Nyelvőr 275-286.

FÓRIS Ágota – BÉRCES Edit 2006. A wellness terminológiája. Magyar Nyelvőr 399-413.

KEMÉNY Gábor 1989. A televízió sportműsorainak nyelvéről. Magyar Nyelvőr 19-27.

KISS Gábor – PUSZTAI Ferenc 1999. Új szavak, új jelentések 1997-ből. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

LÉVAI György szerk. 2002. Magyar sportenciklopédia. Kossuth Kiadó, Budapest.

MALONYAI Péter – NAGY N. Péter 1994. Futballvégzet. HVG 787: 78-79.

MINYA Károly 2003. Mai magyar nyelvújítás. Szókészletünk módosulása a neologizmusok tükrében a rendszerváltozástól az ezredfordulóig. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

2 hozzászólás

#1 Egy Stupidus 2012. 01. 7. 15:10:07

Mogyák má meg mi t jelent a hetköznapokban a partjeldző?

#2 Im 2013. 04. 8. 10:02:03

Elsönek tanulj meg írni “Egy Stupidus”
aztán kérdez na páá..:DD

Új hozzászólás