Papp Andrea

Magyari Sára
  • Bók
    2020. 11. 5. 06:00

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások
Balázs Géza

Kazinczy üzenete – Gondolatok a magyar nyelv évéhez Tetten ért szavak 03.

2009.06.15.nincs hozzászólás

„Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassnak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.” (Kölcsey Ferenc)

Életremekmű

Kosztolányi Dezső ragadta meg legjobban Kazinczy Ferenc személyiségének legfőbb jellemzőjét, értékét: Kazinczynak nem voltak remekművei, az élete volt remekmű. (Fried István: Kazinczy Ferenc Európája – Európa Kazinczy Ference. Széphalom, 16. kötet, 2006. 19). Ennek az „életremekműnek” a következménye az, hogy Kazinczy ma gyakori hivatkozási alap, egykori lakóhelye (Kisbányácska ~ Széphalom) az egyik leglátogatottabb nemzeti művelődési emlékhely, versenyek, mozgalmak, társaságok, iskolák őrzik nevét és szellemét. Nincs olyan irodalomtankönyv, amely kihagyná, igaz, egyikben sem irodalmi (legföljebb epigrammaszerzői), sokkal inkább irodalom-, művelődésszervezői tevékenységét emelik ki. Kazinczy szervező tevékenységének néhány mozzanata: lapszerkesztés, fordítás, tudatos irodalmi élet, kritika, levelezés, művelődési (tudományos) társaságok alapítása, szervezése.

szephalom

Kazinczy „életremekművének” üzenete az, hogy szerényebb irodalmi-művészeti tevékenység ellenére a közösségért végzett példamutató, hasznos cselekvéssel is lehet a „nemzeti panteonba” emelkedni.

Emberiség és Pest-Buda

Közhely, ami Kazinczy kapcsán is elmondható: európai és nemzeti. Mint írja: számára „az emberiség és Pest-Buda tája” egyként hazája (Fried i. m. 20). Ez a mondat a reformkorban már így fogalmazódik meg: „Legszentebb vallás: haza és emberiség”. Kazinczy azonban nemcsak szavakban volt európai és magyar. A legegészségesebb hazaszeretet lakozott benne, a hazai táj, beszéd (tájnyelv), irodalmi nyelv, kultúra tisztelete, szeretete, a más (akár Kárpát-medencei) kultúrák támogatása, az európai nagy kultúrák, klasszikus kultúrák föltétlen elismerése, mintaként állítása. Azon magyar szellemiségek közé tartozik, akik Európára példaként, irigyelt mintaként tekintenek, és Európát szüntelenül Magyarországra akarják hozni.

Ez a tevékenység megragadható a fordítói ars poétikájában: a legjobb műveket le kell fordítani, ha a fordítás során „nyelvi hiánnyal” („nyelvi szűkséggel”) találkozunk, akkor szabadon újítani kell (pl. magyarítani); a fordításból következett tehát a nyelvújítás magyarítás-magyarosítás programjához való kapcsolódása. A nyelvújítás kezdeti fő célja a Sprachanschluss, azaz „európai nyelvi standardhoz” való csatlakozás (Fried i. m. 21). Kazinczy gondolatvilágában (modern szóval) az interkulturalizmus (a kultúrák közötti termékeny kapcsolat, párbeszéd) és a patriotizmus egymásra reflektáló, egymást kiegészítő fogalmak.

Kazinczy fordítói és nyelvújítói tevékenységének üzenete: nem lehet elzárkózni, figyelni kell más kultúrákra, Európára, de mindezt a hazai kultúra fejlesztése érdekében.

A magyar nyelv fejlesztése

Kazinczy legfőbb (legmaradandóbb) tevékenysége, amelyet minden iskolás tud: nyelvújító. Voltaképpen a nyelvújítás folyamatába csak bekapcsolódott, de jó érzékkel meglátva a problémákat csakhamar „a nyelvújítás vezére” lett. A felvilágosodás és a korai reformkor legnagyobb nyelvi élménye: a nyelvi hiányra való rádöbbenés. Ezt a nyelvi hiányt kellett nyelvbővítéssel pótolni. Kazinczynál az újítás a haladás szinonimája lett: „Egy nemzet sem vitte elő literatúráját anélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsenzett volna… Mi szeretnénk haladni, de helyeinkből kimozdulni nem merünk…” (Pándi Pál szerk.: A magyar irodalom története. Akadémiai, 1965. 278-279).

A nyelvújítás beavatkozás a nyelv „természetes” fejlődésébe. Kazinczy ezt értette, ezért viszolygott a túlzásoktól, és nyelvújítói tevékenysége főként támogató-ösztönző volt, amelybe belefért az idegen szavak magyarítása-magyarosítása, a tájszavak, régi szavak felélesztése csakúgy, mint a magyar nyelv törvényszerűségeinek megfelelő új formák kitalálása és terjesztése. Máig vannak, akik úgy ítélik meg, hogy a Kazinczy vezette nyelvújítás „tönkretette” a nyelvet, mert beleavatkozott annak természetes fejlődésébe. Még Ady is hasonló elítélő véleményt fogalmazott meg (bár amit kifogásolt, azt éppen ő maga is gyakorolta). De sokkal nagyobb azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nyelvújítás tette a magyar nyelvet modern, fejlődőképes nyelvvé, s ha nem lett volna, akkor ma jó eséllyel németül beszélnénk a Kárpát-medencében. A nyelvújítás ültette el mélyen a magyar közgondolkodásban azt, hogy a nyelvhasználattal törődni kell. Ez a szinte kultikus magyar nyelvművelés kiindulópontja.

A Kazinczy vezette nyelvújítás legfőbb eredménye az, hogy a magyar nyelven beszélők számára ma nincsenek objektív kifejezési nehézségek, a beszélők tudatában vannak annak, hogy magyar nyelven bármiről meg lehet nyilvánulni, a (magyar) nyelv fejleszthető, tudatosan alakítható, művelhető.

Ráadásul ezt a gondolatot más népek is átvették és sikeresen alkalmazták, pl. az észtek, a törökök, az izraeliek…

Nyelvközpontú nemzetfogalom, kultúraközpontú nyelvművelés, nyelvújítás

A nyelvújítás eredménye az is, hogy a magyar nemzetfogalom elég határozottan nyelvközpontú (pl. „Nyelvében él a nemzet”). Ezért a nyelvi kérdések a legtöbb művelődési mozgalomban szerepet kapnak. Ma már négy (!) nyelvújításról is szokás beszélni. A Kazinczyék művelte klasszikus nyelvújítás (kb. 1772–1872) után beszélhetünk a Nyugat stílusújításáról (ez is egyfajta nyelvújítás pl. Szathmári István szerint), Kosztolányi nyelvművelő mozgalmáról, s az annak az áramába kapcsolódó sportnyelvújításról, valamint korunk „digitális vagy informatikai nyelvújításáról”. Természetesen a nyelvújítások számának növelése helyett elegendő lenne arról beszélni, hogy egy modern, modernizálódó társadalom folyamatos nyelvteremtésben, nyelvgazdagításban – ha úgy tetszik – nyelvújításban érdekelt, s ez hol spontán, hol tudatosan tervezett módon folyik. (Fábián Pál is folyamatos nyelvújításról beszélt.) Vagyis a nyelvújítás folyamatos tevékenység, egyszersmind a nyelvikultúra-ápolás egyik kitüntetett területe.

Kazinczyék korának köszönhető a magyar kultúra nyelvközpontúságának hangsúlyozása, és mélyen a „néplélekben” való rögzülése.

Harc tollal

Kazinczy életeleme volt a kritika, a „műítészet”, az esztétikai bírálat. A Tövisek és virágok esztétikai epigrammáknak tekinthetők ( Fried István: Kazinczy Ferenc „grammaticai és aestheticai epigrammá”-i. Széphalom, 15. kötet, 2005. 15), amelyek azóta sok utódot megihlettek. (Pl. Szilágyi Ferenc: Csalánok és ibolyák. Epigrammák. Sátoraljaújhely, 1990. A verseskötet fülszövegéből: „A szerző Kazinczy Ferenc emlékének ajánlja verseit, s ebben nemcsak a széphalmi mester iránti tisztelete nyilatkozik meg, hanem az örökség tudatos vállalása is. A ’Tövisek és virágok’ epigrammái 1811-ben a nyelv és az ízlés megújításáért folyó harcot indították meg, a ’Csalánok és ibolyák’ darabjai jelenünk irodalmi, művészeti és társadalmi életéről, közvetítenek üzeneteket Kazinczy céltudatosságával és hevével.” Hasonló kritikai élű epigrammákat ír még Pusztay János nyelvész is, pl. közéLett, Szombathely, 2006.)

Kazinczy bizonyította, hogy az ország bármely szegletében, távol a központoktól lehet értelmes, szervező életet élni. Levelezéssel, és persze a korabeli lehetőségek függvényében utazással, látogatással szervezte az irodalmi életet. Köztudott, hogy a korszaknakkét irodalmi központja volt: Kazinczy Széphalomja és a Rádayak (Ráday Gedeon) Pécelje, amely két irodalmi központ kapcsolatban volt egymással (Kazinczy élvezte Ráday barátságát, kastélyában is meglátogatta). (Berecz Ágnes–Lángi József: Aranyidők a péceli Ráday-kastélyban. Műemlékek Állami Gondnoksága, Budapest, 2003.)

Kazinczy korának legnagyobb közép-európai levelezője volt. A nyelvújítás gyakran szélsőséges, egymást becsmérlő vitáiban ő is sokszor sértett és lett megsértve, nem mindig volt egészen körültekintő. A magyar közéletet mindig jellemezték a viták, a nyelvújítás korának küzdelmei voltaképpen az első „vérig” menő vitákat váltották ki, amelyek azóta is föl-föllángolnak.

Szállóigéi

Kazinczy két szállóigévé vált gondolata a „Jót s jól…” és a „Jól s szépen az ír…” a célok és a módszerek körültekintő meghatározására és megfontoltságára figyelmeztetnek:

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
(A nagy titok)

Kazinczy a nyelvújítás klasszikus vitáit (Mondolat-vita) összegző művében, az Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) címűben máig hatóan, békéltetően, „ellenkezésben az egyességben”, vagyis dialektikus módon fogalmazta meg a kor két szélsőséges álláspontját képviselőinek közös igazát:

„Jól s szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával… S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s szükség múlhatatlanul parancsol.”

Különbséget tesz a „fentebb nem”, a vájtfülűekhez szóló és a „mindenhez szóló” irodalom között, s az írásmódot a nyelvi, anyanyelvi szokásoktól, törvényektől, ízlésbeli hagyománytól teszi függővé. Véleményében fokozott minőség-elv nyilvánul meg: „Az aesthesist inkább a nagy példányokból kell meríteni, mint didactikus könyvekből.” (Pándi Pál szerk.: A magyar irodalom története. Akadémiai, 1965. 270.)

Az élet értelme, öröme: a munkálkodás

Kazinczynak nehéz, sokszor gyötrelmes megpróbáltatásokon (börtön), újrakezdéseken átmenő, (kisebb, nagyobb) anyagi nehézséggel küszködő, „leszorított”, lehetőségekben sokszor visszavetett élete volt. Ennyi megpróbáltatás föltehetőleg sok más embert tüskéssé, kiábrándulttá, hitehagyottá tett volna. Kazinczy mindezek ellenére egész életében cselekvő életet élt: folyton munkálkodott, tervezett, irányított.

kazinczy-kicsi

Leírják róla, hogy milyen szeretettel gondozta kertjét (még a börtönből is adott tanácsokat a növények gondozásához).

Mivel nemesi származása bizonyos értékek, életmód iránt elkötelezetté tette, a rendelkezésére álló és a vágyott életvitel között a művészetet találta meg közvetítő tényezőnek. A művészetet ráadásul „összmédiumnak” tekintette: az irodalom mellett különösen a képzőművészet, de a mindennapi világ esztétikai minőségét is nagyra tartotta. Fontos, életörömet jelentő program a remekművek olvasása, szemlélése, a hétköznapok „átesztétizálása”, a remekművekkel folytatott folytonos dialógus.

Kazinczy „művészetkedvelő” életének az az üzenete, hogy nincs az a tragikus, visszahúzó helyzet, környezet, amelyben az ember ne találhatná meg a kibontakozást, a cselekvést. A teljes élet nem az élvezetek vagy az anyagiak szüntelen hajszolásában, egyfajta örökös mennyiségkényszerben, hanem a vágyakat „visszanyesve” egy lelki-szellemi szférában található meg. Kazinczy válasza erre az élethelyzetre a folyamatos, aprólékos mindennapi munkálkodás, a kis örömök megbecsülése, a művészetnek, művelődésnek mint önállóan életmódgazdagító, örömet szerző tevékenységnek a gyakorlása, tisztelete.

Mint a korban és később, a 20. században sokan mások, gyakran fordul a klasszikus értékek felé. A napi gondok elől menekülve írja: „Én most Sallustban élek”. A klasszikusoktól tanult minták alapján Kazinczy életét is jellemzi a mértékletesség, a visszafogottság (aurea mediocritas = arany középút), a nem bigott vallásosság (lásd: Imádságok Kazinczy Ferenc szavaival. Sátoraljaújhely, 2004).

Patriotizmus, cselekvő hazaszeretet

Kazinczy egyszerre volt európai és magyar. A külföldi példákért való (mai szemmel sokszor oktalan) rajongása csak mély, cselekvő hazaszeretete felől érthető meg. A cselekvő hazaszeretet pedagógiai, didaktikai okból így fogalmazódik meg: „Szép és dicső dolog a haza jövendő boldogságán dolgozni, kilesni a rejtekben levő talentumot és azt mívelésbe hozni…”

A magyar nyelv (és kultúra) iránti mély elkötelezettségét tükrözi például A mi nyelvünk című epigrammája, amely a magyar nyelv „sajátosságainak”, „egyediségének” túlzó, de éppen ezért érzelmeinek mély voltát mutató megfogalmazása (nem véletlenül, hogy a magyar nyelvről szóló versek gyűjteményének is ez lett a címe – Grétsy László szerk.: A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. 243):

Isteni bája szép Hellásznak, Római nagyság,
Francia csín, és német erő, a heve Heszperinának,
És Lengyel lágyság, titeket szép nyelvem irígyel.
S tí neki semmit nem irigyeltek? Nyelve Homérnak
S Virgílnek, ha találtok-e mást Európa’ határin,
Melly szent lantotokat illy híven zengve követné?
Dörg ő s nem csikorog, fut ha kell, mint férfi fut a cél’
Nem törté pályáján: de szaladva, szökelve, sikamlva,
Lángol keble, ajakán mély bánat’ kedve sohajtoz,
S mint te, Olasz, s a szláv, hévvel nyögdelli szerelmét. –
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk!
(1819)

A magyarság számára az életmű örök, hiszen születésének 250. évfordulóján is érvényes üzeneteket hordoz.

(Az írás megjelent az Édes Anyanyelvünk 2009/3. számában is.)

Új hozzászólás